32.

Közben megtörtént a nagy tárgyalás a menedzserrel. Felkészülten mentünk oda, bár én nem tudtam rejtett diplomáciai képességeimet megfelelően kibontakoztatni, mert Éva nagyságrendekkel jobban beszélte az angolt, s a tárgyalás eléggé hivatalos hangnemben folyt. A menedzseren kívül még egy idősebb kínai volt jelen, aki egyben a tolmács szerepét is ellátta, de az a gyanúm, hogy jogi szakember volt. Sok csűrés-csavarás után végre kibújt a szög a zsákból: egyszerűen szólva le akartak rázni minket, felajánlottak ugyanis azt, hogy nem kell kifizetnünk az eddigi szállodatartozásunkat, ha sürgősen továbbállunk. Olyan átlátszó volt a segítőkészség köntösébe bujtatott szándék, hogy teljesen megalázottnak éreztük magunkat. A történteket visszavonhatatlanként kezelték, s most sem voltak hajlandóak egyetlen szót is ejteni semmiféle nyomozásról. Nyilván egyszerűen nem hitték el - jó kínai szokás szerint - hogy tényleg semmi pénzünk sincs.
Persze szinte az összes adu náluk volt. Idő, pénz, kapcsolatok. De azért nálunk is volt néhány. Az első, hogy jelenlétünk a szállóban kissé kellemetlen volt nekik, de ezen nem tudtak segíteni, az utcára botrány nélkül mégsem dobhattak ki, márpedig úgy tűnt ezt el akarják kerülni. Ennek a státus quonak az elhúzása egy kisebb ütőkártya volt. (Nemsokára aztán megjött a válasz: Átpasszoltak minket egy rosszabb szobába, no légkondi, no fürdőszoba.) A második adu a kezünkben, melyet rögtön ki is játszottunk, az ügyvéddel való fenyegetés volt. Kissé meg is riadtak tőle, sajnos nem eléggé. Harmadik, ki nem játszott adunk, egy levél volt a „South China Morning Post”-hoz, (Ez egy hongkongi, angol nyelvű napilap) az egész sztori leírásával. Persze levélírás közben eszünkbe-eszünkbe jutott: „Hogy kapdos a kutya a holdhoz!” Ígyhát a levelet végül is nem használtuk föl, ennek köszönhetően ma is megvan.

Élelmiszerkészletünk közben vészesen megcsappant, gondolom a szálló is erre spekulált, ám szerencsénkre időközben megérkeztek a magyar fiúk – jobban mondva három magyar fiú, akikkel Pekingben már összefutottunk – és kisegítettek minket 30 ¥-nal, úgyhogy az állóháborúra újabb tartalékokat szereztünk.

Kitérnék egy kicsit az innivalóval kapcsolatos problémáinkra, mert ezen az éghajlaton az evést lehet nélkülözni, de az ivást nem, hiszen a hőség ellen az egyetlen védekezés a párologtatás, s ehhez állandó folyadék-utánpótlás szükséges.

Az itallal kapcsolatban két paraméterre kellett figyelmet fordítani, a tartalmára és a hőmérsékletére. Nos, a tartalmával   és a hőmérsékletével   eleinte nem volt gond. Olcsónak és egészségesnek kellett lennie, és a tea mindkét kritériumnak megfelelt. Hozzátartozik ehhez, hogy mindketten képtelenek vagyunk kínai módra, azaz üresen inni a teát, szükségünk volt tehát különböző ízesítőszerekre. Előrelátóan hoztunk magunkkal citrompótlót és „édeskét”, de hát semmi sem tart örökké, előbb az egyik, aztán a másik fogyott el. A citrompótló hiánya még nem vert földhöz minket, de az édesítőszeré már komoly csapást jelentett. Megpróbáltunk cukrot vásárolni, de anyagilag nem sokáig bírtuk elképesztően drága volta miatt. Ekkor találtunk rá egy italporra, mely elég kellemes ízű volt, és ami a fő, hogy 2.5 ¥-ba került, s ez eltartott nekünk vagy három napig. Az olcsó ital tehát megvolt már, s hogy egészséges is legyen úgy jártunk el vele, mint a teával, vagyis a mindenhol (azaz szállodákban, vonatokon) jelenlevő, kifejezetten teakészítésre szolgáló forró vizes bojlerból engedtük föl az italport, hiszen errefelé nem tanácsos csapvizet inni. Az ám, csakhogy az egészségesség és a kellemes hőmérséklet sajnos a jelen esetben fordítottan arányos volt.

A régi szobánkban könnyen megbirkóztunk az ital temperálásával, hiszen volt légkondi, így amellett, hogy az innivalóra sem volt akkora szükség, a légkondi elé akasztva az ital is szépen lehűlt. Új szobánkban azonban nem volt légkondi, csak asztali ventillátor, ami mindössze a forró levegőt kavargatta, ígyhát amellett, hogy italfogyasztásunk is számottevően megnőtt, a hűtés is problémákba ütközött.

Ekkor gyermekkori olvasmányom egy passzusa jutott eszembe, melyet eladdig nem értettem. A regény a kasai gyémántmezőkön játszódik Belga Kongóban, ahol egy vendéglősasszony hideg italt tesz a férfiak elé, és azok csodálkozására a következőket feleli: „Mindig csak azt hallom, hogy jég, meg jég! – nevetett az asszony. – Itt az agyag az izzó napon. Egy darabot kendőbe kell csavarni, mocsárvizet rá, és a szél, meg a tűző nap jól lehűti.”( In: Rudolf Daumann: Kiwi-Kiwi-Diamanten, Verlag Neues Leben, 1956, Berlin)

Sosem értettem ezt a mondatot, hogyan is tudna a tűző nap lehűteni bármit is, bár az az igazság, hogy nem is törtem rajta a fejem túlságosan. Most azonban újra eszembe jutott, és elgondolkodtam rajta. Lassan földerengett boldogult diákkoromból valamiféle fizikai törvény, hogy a párolgás hőt von el. Belekapaszkodtam ebbe a gondolatba, és kísérletbe kezdtem. Fogtam a kínai katonai kulacsomat, melyet Éva vett nekem ajándékba egy magányos kiruccanása alkalmával, s megtöltöttem a forró itallal. Azután jól bevizeztem egy kendőt, melyet konyharuha gyanánt használtunk, s szorosan a kulacs köré tekertem, majd az egészet odaállítottam a ventillátor elé. Nagy megrökönyödésemre félóra múlva szinte jéghideg lett az innivalónk.