2013. április 5., péntek

31.

Pár nap múlva, egy napsütéses reggelen a tolmács angol meglátogatott minket, érdeklődött hogyan mennek a dolgaink, s meghívott  reggelizni. Ő is szegény volt, mivel abból élt, hogy angolt tanított egy Fucsou nevű kikötővárosban, és bár sokszorosát kapta egy kínai fizetésének, az még így sem érte el a havi 100 $-t.
Maga a reggeli nem is igazán gasztronómiailag volt élmény, bár a főtt, kékeszöld csirkeláb azért említést érdemel, hanem inkább a hely hangulata volt érdekes.
Az étterem, annak ellenére, hogy több teremből, sőt kerthelyiségből állt, tömve volt, s ez a korai időpont miatt igencsak meglepett minket. Láthatóan családok foglalták el az asztalok többségét, kimosdatott csemetéikkel, jobb ruhába, talán ünneplőbe bújva, vidáman cseverészve. Rajtunk kívül európait keresve sem lehetett találni, és bár az angol kínai tudománya jócskán könnyített a helyzetünkön, én a magam részéről kissé elfogódottan forgattam a pálcikát. Valahogy úgy éreztem –, szinte először Kínában –, hogy betolakodó, oda nem illő vagyok, bár a kínaiak ügyet sem vetettek ránk. Szóval ez a hely valahogy merőben más volt, mint az eddig megismertek.
Tojásárus a piacon
A kínai konyháról már mindenki hallott, bár az emberek többségének csak homályos ismeretei vannak a kínai gasztronómiáról. Sokan úgy képzelik, ahogy van magyar, francia, görög konyha, úgy van kínai is. Nos ez nem egészen így van. Kínát a gasztronómia tekintetében is régiókra lehet osztani, s ezek étkezési szokásai annyira eltérhetnek egymástól, mint mondjuk a magyar és a francia. Vannak azért közös elemek, mint például az evőpálcika használata, valamint a rizs, mint fő gabona fogyasztása. Náluk a rizs szinte tökéletesen azt a szerepet tölti be, mint amit nálunk a kenyér.
Az étkezés, főleg ünnepélyesebb alkalmakkor, hidegtállal kezdődik: hideg húsok, savanyított zöldségek, és tojás. Nos, a tojás Kínában központi szerepet tölt be, a piacokon sokféle tojást árulnak, köztük a híres és elég gusztustalan „száznapos tojást” is, melynek receptje titkos, és elkészítése állítólag száz napot vesz igénybe, mialatt kocsonyássá érik. Be kell valljam, hogy ilyet mi nem ettünk.
A száznapos tojás (forrás: yaya's quest)

Amit még a kínai étkezésről tudni kell, hogy klasszikus esetben nyolcszemélyes, kerek, terítetlen asztalokon esznek, s a különböző tálakat, melyeket egymás után hordanak az asztalra, nem egy személy elé teszik, hanem – és ez a kerek asztal magyarázata – az asztal közepére helyezve mindenki ízlése szerint fogyaszthat bármely tányérról. Az egyetlen „individuális” edény a rizses csésze, melyet mindenki megkap az étkezés kezdetekor, s afölött fogyaszthatja, vagy a sótlanul elkészített rizsre merheti rá a különböző fogásokat.
A követségi ügyeletes ígérete szerint, a pekingi magyar konzul, Szabó Attila kicsit ugyan késve, de nemsokára felhívott minket, és nagyon kedves volt, ami fölöttébb jólesett nekünk. Nagy vonalakban vázoltuk neki nyomorúságunkat, ejtettünk még néhány röpke szót az utcai csencselésekről, a pekingi jegymaffiáról (erről lesz majd még szó bővebben), és a lopásokról, aztán megbeszéltük megmentésünk állomásait:
1. Pénzkunyorálás valakitől kölcsönbe a pekingi vonatjegyre.
2. Ott elmenni a követségre és megbeszélni a továbbiakat.
Pénzünk visszaszerzését illetően semmi jóval nem kecsegtetett, csakúgy, mint eddig mindenki.
Valahogyan egész eddig nem akartuk elhinni, hogy utunknak befellegzett, s jó ha hazajuthatunk. Végül is a követségnek nem az a dolga, hogy az állampolgárok utazgatását elősegítse, s nekünk ezzel szembe kellett volna nézni. De az égadta világon senki sem segített, még kósza ötlettel sem, kideríteni, hogy mi is történt tulajdonképpen. Bárki, akit megkérdeztünk, vagy valami köze volt ehhez a dologhoz, kész, megváltoztathatatlan tényként kezelte pénzünk eltűnését. Csak mi nem. Sőt mi még megpróbáltuk úgy szemlélni a dolgokat, hogyan lehetne a javunkra fordítani balszerencsénket. Volt valami paradox érzés bennünk, mely nem engedte, hogy hosszútávon utunk befejezését tudomásul vegyük, s csak pillanatnyi problémának láttuk az ügyet.
A mindennapokban kezdtük eléggé ügyesen kezelni a pénztelenség problémáját, csak éppen nem tudtunk túllépni ezen. Még mindig kalandokat tervezgettünk, s nem a legegyszerűbb módját a hazajutásnak. Mellesleg a mai napig biztos vagyok benne, hogy a rendőrség erélyes fellépésére megkerült volna a pénzünk, vagy legalább egy része.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése