Pár
nap múlva, egy napsütéses reggelen a tolmács angol meglátogatott minket, érdeklődött hogyan mennek a dolgaink, s meghívott reggelizni. Ő is szegény volt, mivel
abból élt, hogy angolt tanított egy Fucsou nevű kikötővárosban,
és bár sokszorosát kapta egy kínai fizetésének, az még így
sem érte el a havi 100 $-t.
Maga
a reggeli nem is igazán gasztronómiailag volt élmény, bár a
főtt, kékeszöld csirkeláb azért említést érdemel, hanem inkább a
hely hangulata volt érdekes.
Az
étterem, annak ellenére, hogy több teremből, sőt kerthelyiségből
állt, tömve volt, s ez a korai időpont miatt igencsak meglepett
minket. Láthatóan családok foglalták el az asztalok többségét,
kimosdatott csemetéikkel, jobb ruhába, talán ünneplőbe bújva,
vidáman cseverészve. Rajtunk kívül európait keresve sem lehetett
találni, és bár az angol kínai tudománya jócskán könnyített
a helyzetünkön, én a magam részéről kissé elfogódottan
forgattam a pálcikát. Valahogy úgy éreztem –, szinte először
Kínában –, hogy betolakodó, oda nem illő vagyok, bár a kínaiak
ügyet sem vetettek ránk. Szóval ez a hely valahogy merőben más
volt, mint az eddig megismertek.
Tojásárus a piacon |
Az
étkezés, főleg ünnepélyesebb alkalmakkor, hidegtállal kezdődik:
hideg húsok, savanyított zöldségek, és tojás. Nos, a tojás
Kínában központi szerepet tölt be, a piacokon sokféle tojást
árulnak, köztük a híres és elég gusztustalan „száznapos
tojást” is, melynek receptje titkos, és elkészítése állítólag
száz napot vesz igénybe, mialatt kocsonyássá érik. Be kell
valljam, hogy ilyet mi nem ettünk.
Amit még a kínai étkezésről tudni kell, hogy klasszikus esetben nyolcszemélyes, kerek, terítetlen asztalokon esznek, s a különböző tálakat, melyeket egymás után hordanak az asztalra, nem egy személy elé teszik, hanem – és ez a kerek asztal magyarázata – az asztal közepére helyezve mindenki ízlése szerint fogyaszthat bármely tányérról. Az egyetlen „individuális” edény a rizses csésze, melyet mindenki megkap az étkezés kezdetekor, s afölött fogyaszthatja, vagy a sótlanul elkészített rizsre merheti rá a különböző fogásokat.
A
követségi ügyeletes ígérete szerint, a pekingi magyar konzul,
Szabó Attila kicsit ugyan késve, de nemsokára felhívott minket,
és nagyon kedves volt, ami fölöttébb jólesett nekünk. Nagy vonalakban vázoltuk neki nyomorúságunkat, ejtettünk még
néhány röpke szót az utcai csencselésekről, a pekingi
jegymaffiáról (erről lesz majd még szó bővebben), és a
lopásokról, aztán megbeszéltük megmentésünk állomásait:
1.
Pénzkunyorálás valakitől kölcsönbe a pekingi vonatjegyre.
2.
Ott elmenni a követségre és megbeszélni a továbbiakat.
Pénzünk
visszaszerzését illetően semmi jóval nem kecsegtetett, csakúgy,
mint eddig mindenki.
Valahogyan
egész eddig nem akartuk elhinni, hogy utunknak befellegzett, s jó
ha hazajuthatunk. Végül is a követségnek nem az a dolga, hogy az
állampolgárok utazgatását elősegítse, s nekünk ezzel szembe
kellett volna nézni. De az égadta világon senki sem segített, még
kósza ötlettel sem, kideríteni, hogy mi is történt
tulajdonképpen. Bárki, akit megkérdeztünk, vagy valami köze volt
ehhez a dologhoz, kész, megváltoztathatatlan tényként kezelte
pénzünk eltűnését. Csak mi nem. Sőt mi még megpróbáltuk úgy
szemlélni a dolgokat, hogyan lehetne a javunkra fordítani
balszerencsénket. Volt valami paradox érzés bennünk, mely nem
engedte, hogy hosszútávon utunk befejezését tudomásul vegyük, s
csak pillanatnyi problémának láttuk az ügyet.
A mindennapokban kezdtük eléggé ügyesen kezelni a
pénztelenség problémáját, csak éppen nem tudtunk túllépni
ezen. Még mindig kalandokat tervezgettünk, s nem a legegyszerűbb
módját a hazajutásnak. Mellesleg a mai napig biztos vagyok benne,
hogy a rendőrség erélyes fellépésére megkerült volna a
pénzünk, vagy legalább egy része.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése