19.

Van-li Császár síremlékének kapuja

Hazafelé útba ejtettük Changlin-et, mely nem volt messze Badaling-tól, ahol a Ming császárok sírjait tekinthettük meg. A tizenhárom Ming császár közül csak az egy Van-li sírját tárták fel, s nyitották meg a látogatók előtt, ám a mintegy 4000 hektáros (!) sírkert is látványosság. A sírokhoz több kilométer hosszú állat- és emberalakokkal szegélyezett utak vezetnek, s az egyes sírokhoz épületek tartoznak, melyek közül nem egy igen híres. Az igazi látnivaló itt mégis a Ting-ling, az előbb említett Van-li császár impozáns földalatti sírkamrája. Maga a sírkamra tíz emelet mélyen fekszik, de mivel irdatlan tömeg hullámzott a császár sírjára kíváncsian, hát a legtöbb amire visszaemlékszem, az a hihetetlenül fojtó, elhasznált, oxigénszegény levegő volt, ami miatt fulladozva csak igen sebtiben néztük meg a kriptákat. Úgy látszott, valahogy a kínai turistalátványosságok nem alkalmasak arra, hogy az ember mélyen átélje a látottak szépségét, szívében elraktározva az otthon szürke mindennapjaira. Ez is bizonyítja, amit már sokszor mondogattam, hogy műemlékek szakszerű megtekintése miatt csak szakemberek utazzanak (vagy persze a mindenre vevő csőcselék), hiszen még sohasem tudtam meg többet a helyszínen az ott látott dologról, mint mondjuk egy jó szakkönyvből, vagy egy ismeretterjesztő filmből, legyen szó a vértesszőlősi előemberről, a piramisokról, vagy éppen a Nagy Falról. Maga a látvány természetesen más, azt semmiféle fotó, film vagy leírás nem adhatja vissza, már ha jó időben és jó helyen van az ember, mert ez egyszerűen nem tervezhető.

A Maoling síremlék bejárata

Például sosem felejtem el, hogy milyen hatást tett rám, mikor egy őszi hajnalon valamiért felriadva igencsak rövid alvásomból, kibámultam a jereváni „Kukuruza” szálló ablakán az éledező forgalmat, az autókürtök lassan minden mást befedő hangját figyelve, s megragadta a tekintetemet egy felhőfoszlány, mely a horizont fölött lebegett, s a különös, háromszög alakú felhődarab lassú mozdulatlansága láttán egyszer csak belém döfött a felismerés, hogy amit bámulok, az nem felhő, hanem az Ararát hegyének párából, s a város szmogos levegőjéből kiemelkedő hófödte csúcsa. Ettől beléborsózott a hátam, s egy kiáltással felébresztettem útitársaimat is, akik rémülten ugrottak ki ágyukból, de aztán hálásan figyelték velem, amint a por és pára egyre följebb kúszva meghódítja a hegy csúcsát. Később megtudtuk, hogy nagy szerencsénk volt, mert az Ararát Jerevánból nagyon ritkán látszik, s akkor is a hajnal fél órájában. Vagy a piramisok akkor tették rám a legnagyobb hatást, amikor Kairó központjából pillantottam meg őket, vagy húsz kilométer távolságból, s ekkor döbbentem rá valódi monumentalitásukra. Addig eszembe se jutott, hogy magasságuk a Gellért-hegyével vetekszik. De mindig lenéztem azt a kultúrsznob nézetet, miszerint a látnivaló a műemlékkel egyenlő. Ami valódi tapasztalat volt ebben a programban, az éppen maga a buszút volt, hogy bepillanthattunk a kínai belföldi turizmus gyönyöreibe, no meg a kis kínaiak elképzelhetetlenül nagy száma a fentebb említett helyeken.

Hömpölygő tömeg a Nagy Falnál

A Selyemégető a Ming síroknál

A Nagy Falnál például akkora volt a tömeg, mintha újra a hunok betörését akarták volna megakadályozni, de ott még betudtuk ezt annak az őrületnek, hogy a hagyomány úgy tartja, aki megmássza a Nagy Falat, az bátor ember. A kínaiak minden ilyennek a kipróbálását, úgy mint Körbenjáró Hang Fala, „világ közepe” vagy Nagy Fal, olyan fontosnak tartják, mint a muszlimok a haddzsot. Ám a Ming síroknál semmiféle játékra, vagy babona beteljesítésére nem nyílt lehetőség, így aztán arra gondoltunk, hogy náluk az ilyen műemléknézési cécó hazafias cselekedetnek minősül, melyet a központi kormányzat inspirál és szubvencionál. De ki tudja?
A Ming síroknál Évát elhagyta az isteni könyörület, mert sietve egy kevésbé műemlék jellegű épületet kezdett keresni, de szerencsére megtalálta. Beruháztunk még fejenként egy-egy valódi dél-kínai halászkalapba, melyet igazán különleges módon két pálmalevélből fontak össze. Délutánra járt már az idő, amikor buszunk letett minket a pályaudvar előtt, ahol elcsigázottan szálltunk fel a 20-asra kis hotelunk felé. Hullafáradtan (és farkaséhesen) dobtuk be, a már szokásosnak mondható sörünket. Itt történt, a szállodánk éttermében még valami érdekes, ami jó példa a kínaiak gyermeki lelkére. Nem szeretünk ide járni enni, mert a kiszolgálók itt valahogy különösen barátságtalanok és kedvetlenek, de esti sörünket rendszeresen itt isszuk meg. Szóval egyszer csak csodálkozva láttam, hogy az a rideg, unott pincérnő, aki idáig egyszerűen kedvetlenül lehajította elénk a sört – már ha egyáltalán kihozta és nem kellett bemenni érte – , az most több társával együtt elmélyülten szemlélget valamit nagy vihogás közepette, és szemmel láthatóan kitűnően szórakoznak valamin. Kezükben legnagyobb megdöbbenésünkre egy olyan tollat fedeztünk fel, amiben mifelénk Dr. Bubó úszkál föl és alá. Nem tudom hogy ebben mi úszkált, de a lányok nagyon élvezték és percekig mindenről elfelejtkezve úszkáltatták és vihorásztak, addig komor arcukat mosoly derítette fel, unottságuk nyomtalanul eltűnt, kedveseknek és vidámnak látszottak. No ennyit ér errefelé egy „bubós” toll.

18.

A kínaiaknál kötelező csoportkép

Hazaérve élménydús templom-látogatásunkról a mi kis hotelunkba, bedobtunk két seritalt, dinnyét vásároltunk és jól bevacsoráztunk az éhezések és gyomorrontás örömére. Bár több kisvendéglő is volt a szállóhoz vezető úton, lassan kezdtünk egyet megszeretni, bár elég érdekes neve volt, Pink House-nak hívták. Talán turistacsalogatás céljából fordíthatták le kínai nevét egy az egyben, nem gondolván a kelet-nyugat közötti kulturális szakadékra. A többi étterem kipróbálása után, mindig ott ettünk, volt ugyanis egy számomra igen kedves specialitásuk, egyfajta hússal töltött gombóc,  a dumpling. Ezt az ételt annyira megkedveltem, hogy hazatérésünk után több-kevesebb sikerrel sokszor próbáltam elkészíteni, még bambuszfőzőt is vásároltam, (mellyel egyébként a szilvásgombóc főzése is egyszerűbb és gyorsabb). Ám a többi ételt is eléggé ízletesen készítették itt, már amennyire meg tudtuk állapítani, hiszen lassan kezdtünk már otthon lenni a kínai ízekben.

Az éjszaka nem telt zavartalanul, hajnali négy óra körül ismét WC problémákra ébredtünk. Éreztük, ez rávetheti még árnyékát a Nagy Falra is, ugyanis 5.45-kor ébresztő, randevú Yennel, és egész családjával a pályaudvaron és túra a Nagy Falhoz. Elhatároztuk, hogy egész nap egy falatot sem eszünk, s akkor talán megkönyörülnek rajtunk az istenek.

A Nagy Fal viszonylag közel van Pekinghez, úgy 70-80 km-re, s ezt a távot busszal szándékoztunk megtenni. Mármost a buszárak igencsak változóak voltak.

Badaling a Nagy Fal leglátogatottabb,
valamint legjobban megőrzött és felújított része

A hotelből induló busz angol idegenvezetéssel 50 FEC-be került, a pályaudvartól induló külföldiek által fellelhető buszért 15 FEC-t kellett fizetni, és a kínaiak számára szolgáló busz pedig 7 řen-min biért fuvarozta az odavalósiakat. Mi persze Yenéknek köszönhetően ezzel a legutóbbival mentünk, kivívva ezzel a többi külföldi irigységét. Tudomásom szerint nem is sikerült senki másnak ezt a túrát ilyen olcsón megúszni, csak egy fiatal német párnak, akikről később lesz még szó bővebben. Nekik sikerült kemény 4 řen-min biért kínai vonatjegyet sírni.

Izgalmas kaland egy teve

A Nagy Fal ezen részét Badaling-nak hívják, és láthatóan minden infrastruktúra a turistaforgalom céljaira alakult ki itt. Találkoztunk itt egy szerencsétlen kétpúpú tevével, akinek az volt a foglalkozása, hogy a hátán fotózzák le a világjáró kínaiakat a Nagy Fallal a háttérben. A hiánygazdaság rémképét felidéző sor állt szegény tevére várván, akinek naponta többezer kicsi kínait kellett kiszolgálnia. Yen lánya is felült a tevére, és én le is fotóztam, bár a kínai szokásokkal ellentétben nem akkor, amikor a hátán volt.

A képen én vagyok a fekete hátizsákkal,
s mint ilyen, az egyetlen külföldi közel s távol
a legnevesebb kínai látványosság kellős közepén.

Itt voltunk hát annyi mese és legenda, annyi történet helyszínén. A rémes forgalom, nyüzsgés és tolakodás nem könnyítette meg a hely szellemének fölfedezését és mély átélését, de volt egy pont az egyik bástyán, mely kevésbé volt zsúfolt, s onnan nagyszerű kilátás nyílt. Hosszú-hosszú kilométerekre beláttam a fal cikk-cakkos kanyarulatait, s itt megérintett ennek a létesítménynek, vállalkozásnak a monumentalitása.

Megmásztuk hát a Nagy Falat, és ennek dokumentálására vásároltunk egy-egy „I climbed the Great Wall” feliratú pólót. Sajnos nekem még az XXL-es méret is kicsinek bizonyult.

Ez is egy Ming-kori rész, de romokban.
Állítólag már a falak 40% eltűnt az állagmegóvás teljes hiánya miatt.

A Nagy Falat – mely állítólag az egyetlen emberi alkotás, ami tisztán kivehető a Holdról, bár én ezt a legteljesebb képtelenségnek tartom, mert ez olyan lenne, mintha 300 km távolságból észrevehetnénk egy 6 km hosszú hajszálat – Európából úgy képzelik, hogy mind a hatezer kilométeren egyformán húzódik, egyformán ép, pedig ez hatalmas tévedés, csakúgy mint az, hogy a Csin dinasztiabeli Si Huang-ti császár építette. Először is már jóval Si Huang-ti császár előtt, az Kr.e. V. századtól voltak e területen védelmet célzó földsáncok, és – bár igaz, hogy Si Huang-ti volt, aki az i.e. 210-es években koncepciózusan kezdett el
foglalkozni az építésével – csak a XVII. században fejezték be, pontosabban onnantól nem építették tovább. Sűrűn átépítették, mert az eredeti falak jelentős részben döngölt földből készültek, ígyhát Badalingnál, ahol mi jártunk, az kétezer helyett „mindössze” három-négyszáz esztendős rész. Másodszor a Nagy Fal nem egyetlen nagyon hosszú fal, hanem bonyolult falrendszer, s egymás közelében is lehetnek teljesen ép és romos részek, melyikre hogyan vigyáztak. A Nagy Fal egésze bizony korántsincs olyan állapotban, mint azt a fényképekről az ember sejthetné.

Shisanling-gát

A Nagy  Kínai Fal után meglátogattuk a „Nagy Kínai Gátat”, ez volt az ára annak, hogy az olcsó helyi busszal mentünk. Ez nincs benne a külföldiek buszprogramjában, így nekünk is kijutott némi agymosás a haladásról, és a kommunista Kína műszaki vívmányát, a víz- és energiaügy fejlesztése terén tett erőfeszítéseit is láthattuk, melyet egy erre a célra felszerelt kiváló múzeum közvetített mély buzgalommal. Persze véleményünket gondosan véka alá rejtettük, mert annyit már megtanultunk, hogy az embernek bármi legyen is a véleménye, a látottakat szigorúan csak dicsérni illik, a kínaiaknál legalábbis. 

17.

A Tian-an men tér

Délután igazi turista városnézést terveztünk, s el is mentünk a Császári Palota (Ku Kung) bejáratáig, ahonnan az árak visszariasztottak minket, mert egy átlag kínai múzeumi belépő húszszorosára rúgtak. Persze az ember utólag megbánja az ilyesmit, szóval itt hívnám föl minden világvándor figyelmét, hogy amit elmulasztottál, azt nagy valószínűséggel nem látod többet, a „carpe diem!” tanácsa fokozottan érvényes minden utazóra, szóval ne halogass és ne spórolj, nézz, láss, éld át!

Császári Palota bejárata, a Mennyei Béke Kapuja a világ egyik leghíresebb teréről nyílik, így ha már itt voltunk, megnéztük tehát tüzetesebben, bár már egy-két alkalommal átmentünk rajta kutyafuttában.

A Mennyei Béke Kapuja

A Mao-zóleum

A Tian-an men, vagyis a Mennyei Béke Kapujának a tere nemcsak hírnevében, hanem méreteiben is a világelsők között van, teljes területe kitesz úgy 40 hektárt, hírnevét azonban elsősorban nem a méreteivel vívta ki. Először 1919. május 4-én vonultak fel tüntetők rajta, számunkra is érthető okból: ők is tiltakoztak a versailles-i „békék” ellen. 1949. október 1-én itt kiáltották ki a Kínai Népköztársaságot, és a Tian-an men kapubástyája a kínai címerbe is bekerült. 1959-ben itt épült fel a kínai parlament, 1976-ban itt rendeztek hatalmas tüntetést a „kulturális forradalom” ellen, és itt búcsúztatták Mao Ce-tung-ot, akinek végső nyughelyét rejtő épület is itt épült fel a tér déli sarkán. Ezt mi tréfásan csak Mao-zóleumnak hívtuk. Be nem mentünk, hisz jelenleg zárva.

 Mao arcképe egyébiránt állandóan kint függ a kapubástya mellvédje alatt, állítólag egyedül itt az egész országban.

Ám a tér mai ember számára legnagyobb nevezetességét még nem említettem: Itt lőttek a diktatúra ellen tüntető fegyvertelen diákok közé 1988-ban, s ez az esemény a „tian-an men téri vérengzés” néven vonult be Kína egyébként sem túl békés történelmébe.

Elbuszoztunk ezután a Tian Tan templomegyütteséhez, ahol ráébredtünk a kínai idegenforgalom „ki a pénzt a zsebből” taktikájára. A komplexumon belül három nagyobb egység, három jegyirodával, és egyre növekvő árakkal. De nem hagytuk ám magunkat az állami, idegenforgalmi maffiától kizsákmányolni, diákigazolványomat fölmutatva, felemelt fejjel, rájuk sem pillantva, magabiztosan sétáltam át a jegyellenőrök között, akik nem mertek megállítani. Ez vezetett a felismeréshez: vannak azért a diktatúrának is előnyei.

A Tian Tan-nál

A Tian Tan templomegyüttesének délről nyílik a kapuja egy csatorna szegélyezte útról. Mellesleg ugyanezen csatorna folydogál szállónk előtt is. Az első építmény, amibe belebotlottunk, maga a Tian Tan, az Ég Oltára volt.

A kínaiak szerint itt van a világ közepe. Minden nép hagyománya valahova a saját élettere közelébe teszi a „világ közepét”, ám ritkán olyan egzakt módon, mint a kínaiak. A kínaiak a saját országukat Chung Kuo-nak hívják, ami Középső Birodalmat jelent, ezzel is utalva a „világ közepére”, s magukat „középsőknek” nevezik, jelezve, hogy ők a legfontosabb, a világ közepén élő nép. Tehát a kínaiban a „chung” ( 中 ) egyaránt jelent „középsőt”, és „kínait”.

A világ közepének mitológiai magyarázata egyszerű. Az Ég Oltárán a Mindenség Urának, az Égnek mutattak be áldozatot, de ezt csak egyetlen ember tehette. Csakis az Ég fia, a birodalom apja, azaz a császár mutathatott be itt mennyei papájának áldozatot, és az egész birodalomban csak ezen az egyetlen helyen. Hol másutt lehetne hát a világ közepe, mint ott, ahol az Ég saját fiacskájával érintkezik, azaz az Ég és a Föld összeér: az Ég oltárának a közepe tehát a világ közepe.

A Körbenjáró Hang Fala

Maga a „világ közepe” pontosan ki van jelölve, egy kb. egy méter átmérőjű, kerek, fehér márványlap egy ugyancsak kerek térség közepén, mely háromszoros, lépcsőzetesen emelkedő kőkerítésével magasodik ki környezetéből. A kicsi kínaiak képesek voltak hosszú sorokat kivárni, csakhogy ráléphessenek a márványlapra, és elmondhassák, hogy voltak a világ közepén. Mi megelégedtünk annyival, hogy sorban állás nélkül egy méterre voltunk a világ közepétől, ezt se mindenki mondhatja el magáról.

A második épület a Huang Chiung Yu, azaz a Mindenség Istenének Temploma volt, ám ennek a templomnak a legnagyobb érdekessége nem magában az épületben volt kereshető, hanem a falban, ami körülvette. Ez a fal egy kb. 60-70 m átmérőjű szabályos körben keríti a templomot, s a kínaiak a Körbenjáró Hang Falának hívják, mivel azzal a különleges akusztikai sajátossággal bír, hogy a faltól pár centiméterre való suttogást is úgy továbbítja, hogy állítólag a fal minden pontján egyforma erősséggel hallani. Erről azonban közvetlen empirikus bizonyítékot manapság lehetetlen szerezni, mivel a kicsi kínaiak egész légiója kísérletezik egyszerre, így igazi bábeli hangzavar az eredmény.

Út az Égi Imádságok Csarnokához

A harmadik építmény, a Chi Nien Tian, azaz az Égi Imádságok Csarnoka, a legimpozánsabb, s egyben a komplexum jelképe is jellegzetes hármas fedelével. Ha az ember a Körbenjáró Hang Falától közelít felé, egy hosszú, széles, kövezett úton kell végigmennie, s a horizonton egy épületet lát emelkedni. Ám, ha az emberfia közelebb ér, rádöbben, hogy két épület, amit lát. A templom kapuja (mely Kínában mindig szigorúan különálló épület) felett a templom legfelső teteje látszik ki, és kelt olyan hatást, mintha magán a kapuépületen volna egy kis tornyocska.

A Chi Nien Tian, azaz az Égi Imádságok csarnoka

Maga az Égi Imádságok Csarnoka a földkerekség egyik legtökéletesebb arányaival büszkélkedhet. Egyesek a Taj Mahalhoz, mások a Parthenonhoz hasonlítják, bár sokkal szerényebb méretekkel bír. Úgy 30 m magas és fából van, ami köztudomásúan nem a legtartósabb építőanyag. Ezt a templomot 1420-ban építették, hogyan maradhatott hát ilyen épségben a történelem viharainak tüzében? Ezenkívül Kínában a faépületeket díszesen ki szokás festeni. A Csi Nien Tian fafelületein a vörös, kék, zöld, sárga és arany színek váltakoztak szinte tökéletes összhangban, bár így hallomás alapján azt hiszem lehetetlen elképzelni, hogy ezek a nálunk egymást ütő színek hogy is alkothatnak harmóniát. Valahogy nem látszottak fakónak a színek. Hogy maradhattak hát ilyen élénkek a színek ennyi éven keresztül? A válasz a kínai „műemlékvédelemben” kereshető.

Nálunk a műemlékvédelem alig több, mint százéves találmány, s a keresztény világ egyéb részein se sokkal régebbi. Európában és még inkább Ázsia nyugati részén egy épület addig állt, míg össze nem omlott magától, még akkor is, ha netán laktak benne. Az állagmegóvás, mint olyan, teljesen ismeretlen fogalom volt. Ha összeomlott valami, újat építettek helyébe. Nos, kis túlzással ez jellemezte a három-négyszáz évvel ezelőtti Európát.

Kínában teljesen másként gondolkodtak. Itt nem azért maradtak meg akár ezer éves épületek is, mintha errefelé kevesebb társadalmi és természeti katasztrófa lett volna. Kínában egész egyszerűen azonnal kijavították az épületen keletkező hibákat, kicserélték az elkorhadt gerendákat, újrafestették a kifakult színeket. A fontos épületeket állandóan gondozták. Ígyhát egy templomnak mára már szinte minden alkotórészét kicserélték, egyetlen darabocskája sem eredeti, de még mindig áll, és még mindig ugyanaz a templom. A világ egyéb helyein sehol sem láthatunk félezer éves faépítményt teljes pompájában, csak itt. 

16.

Hajnalban aztán valami elég rosszra ébredtünk, szinte kísértetiesen egyszerre. Azon kaptuk magunkat, hogy félkómás állapotban a nagyszerű vacsora és a rengeteg sör után, birkózni kezdünk a WC ajtóban, hogy ki menjen be előbb. Aztán sajnos már ébren se nagyon tudtunk megosztozni a WC-n. Szabályosan stafétaszerűen váltottuk egymást egy perc szünet nélkül vagy egy órán keresztül. Szerettünk volna jó korán elindulni vonatjegyet venni, illetve érvényesíteni, és persze az ausztrál követségre újra. Azonban olyan gyengék voltunk, mint az egyhetes kiscica, csak heverésztünk, nem tudtunk kikelni az ágyból, (eltekintve persze az igen kényszerű és gyakori WC-n tartózkodástól). Úgy valamikor kora délután csak kimásztunk valahogy, mert már muszáj volt indulni a jegyirodába, tekintve, hogy 16.30 kor zárt. Nem jutottunk messzire, ugyanis a 20-as buszról már a második megállónál le kellett szállni, mivel Éva erős késztetést érzett, hogy lerókázza az utasokat. Végül is ezen szerencsétlenség réme Peking lakosságának feje fölül elhárult, mert gyalog mentünk.

Betegen heverve a szállodában

Odaérve a Beijing International Hotelbe kiderült, hogy csak kiírás alapján foglalkoznak helyi vonatjegyekkel, a gyakorlatban nem. Letörve távoztunk, át a pályaudvarra, ami hál’ istennek nem pekingi viszonylatban is közel volt. Ott egyik ablaktól a másikhoz zavartak minket, míg végül a pénztárosnők egybehangzó véleménye – miszerint másnap reggelnél előbb úgysem jutunk eredményre – megfutamodásra késztetett minket. Távoztunk hát, persze nem minden baj nélkül, hiszen, mint ismeretes, rá-rászorultunk elég sűrű időközökben egy kis intézményre, melynek papírral való ellátottsága Kínában (éppen a papír hazájában!) fölöttébb kétséges. Végül is aztán sikerült vásárolni egy tekercset ama papírból, melyre oly nagy igény mutatkozott körünkben, így aztán már nem volt baj többet.

Szerencsére hazafelé Éva már egy teljes menetet kibírt a buszon mindenféle affér nélkül. Sajnos az aznap estére tervezett duhajkodás a spanyolokkal érhetően elmaradt, de nem sértődtek meg, talán nagyon macskajajosan néztünk ki. A gyomorfertőzés olyasmi, amin át kell esni egy más baktériumflórával rendelkező országban, hacsak nem akar az ember, sok időt és pénzt pocsékolva, folyamatosan a kajával foglalkozni, és lemondani a kulináris örömökről. Már Egyiptomban megtapasztaltam, hogy bár akkor sok energiát kivesz az emberből, s elrontja egy-két napját, de utána ehet, ami belefér.

Nagyot aludtunk és másnap, mintha elvágták volna a bajunkat, frissen keltünk, zuhanyoztunk, és indultunk a pályaudvarra, hogy barátunkkal, az unokaöcsivel találkozzunk, aki megígérte, hogy kalauzol bennünket. Ha már ott voltunk, megpróbáltunk helyfoglalást szerezni a budapesti MÁV irodában vásárolt Peking-Kanton vonatjegyünkre, de most sem sikerült, még az unokaöcsi segítségével sem. Köztünk szólva, nem csoda, hogy nehezen ment, hiszen amit itthon vettünk, az a töredékébe került még annak a jegyárnak is, amit itt egy kínai fizetne egy hasonló jegyért, arról nem is szólva, amennyibe nekünk kerülne. De ezt nem kötöttük az unokaöcsi orrára, aki megígérte, hogy családját is bevonja az ügybe, s kideríti, milyen módon lehetne elérni, hogy az Állami Vasút elfogadja a jegyünket.

A pályaudvaron unokaöcsivel

Aztán megújult önbizalommal ismét az ausztrál követséget tűztük ki célul, és most, lássatok csodát, azonnal odataláltunk. Megírtuk és beadtuk a folyamodványokat, két nap múlva kellett a válaszért menni. Úgy tűnt, minden sínen van.

Sétálgattunk még egy kicsit a kertvárosban, majd visszatértünk a hotelba és megebédeltünk, mi persze nagyon óvatosan. Sokat beszélgettünk az unokaöcsivel, különös egy fickó volt, sokkal szelídebbnek látszott a többi, általában kissé erőszakos kínainál. Eleinte nehéz volt vele komolyabb dolgokról beszélgetni, és később sem nyílt meg teljesen. Az mindenesetre kiderült, hogy ott volt a Tian-an men téren 1988-ban, s ezt igen furcsállottuk, mert abból, ami eddig kiderül róla, nem látszott politikus alkatnak, általában kerülte is a politikai színezetű témákat. Valószínű azonban, hogy a kínaiak többsége a túlélési ösztön által vezettetve kifejlesztett magában hasonló mimikrit. Megkedveltük az unokaöcsit, talán azért is, mert kínai fogalmak szerint kissé bugyuta lehetett, hiszen a kínaiak az erőszakosságot, a rámenősséget, úgy tűnt, igen sokra tartják, s barátunkból, nagyon úgy látszott, hogy hiányoznak ezek az "erények", kedves és barátságos volt, némi szelídséggel körítve, s ezzel kivívta a rokonszenvünket.

15.

Nyomorúságosan elázva, csigalassúsággal vánszorogtunk be a Tian-nan-men térre, de így sem tudtunk többet késni, mint az unokaöcsi. Kicsit türelmetlenül toporogtunk csuromvizes ruháinkban míg megérkezett, de aztán fordult a kocka, mivel először nekünk vissza kellett menni a hotelba átöltözni, no meg persze a bicajok miatt, úgyhogy most neki kellett minket kísérgetve megvárni, mire mindezt elintéztük, így 9 óra is elmúlt már, mire a „Nagy Kínai Vendégségbe” értünk. Izgatott, várakozásteljes hangulatunkban föl sem merült bennünk, hogy milyen árat fizetünk még ezért.

Megérkeztünk hát Yen testvérének a családjához az igazi kínai vacsorára. A jelenlevők: Yen; Yen lánya, egy tizennégy év körüli kislány; Yen nővére, a háziasszony; annak férje, egy nagyon barátságos, nyájas házigazda; és fiúk, az unokaöcsi. A vacsora maga mesebeli volt. Körül sem tudtunk igazán nézni a lakásban, mert máris lenyomtak minket egy díványszerű ülőalkalmatosságra, s elénk tettek egy asztalt, hogy moccanni sem tudtunk. Az asztal teli volt dinnyével, ami az óriási rohanás után igazán jólesett, illetve csak jólesett volna, de nem mertünk belőle igazán enni, mert ők is csak egy szeletet ettek. Eközben egy kicsit körülnéztünk, mivel izgatott minket, hogy milyen egy kínai átlagember lakása, bár vendéglátónk a hírek szerint sokkal jobban keresett az átlagnál, úgy 250¥ körül. A lakás nappalijában voltunk, és sietős érkezésünk miatt nem is pillanthattunk be más helyiségbe. A nappali egyetlen számottevő berendezése az a hatalmas kerek asztal volt, amelynél ültünk, nem számítva azt az állványos ventillátort, mely nyilván a család büszkesége (talán státusszimbóluma is) volt. A szoba padlója pedig csupasz beton volt, se szőnyeg, se parketta, még linóleum se.

Júdásfüle gomba vagy fafülgomba (Auricularia auricula-judae)
forrás: http://netbio.hu/spd/NetBio_740922/Gombasz_Bio_szaritott_fafulgomba_25_gr

Azután az ételek olyan kavalkádja következett, mely igazából leírhatatlan, rizs nélkül, mert mint megtudtuk, egy igazi, ínyenc kínai étkezésnél nem esznek rizst, mert az csak amolyan hastömő. Volt ott különlegesen elkészített hal, csirke, disznó, és egyéb azonosíthatatlan húsok, no meg tengernyi féle és fajta zöldség. Persze kérdezgettük az ételek, alapanyagok nevét, de megjegyezni nem tudtuk, jegyzetelni meg nem állt módunkban. Egyetlen nyersanyag nevét sikerült megjegyeznünk, és azt sem azért, mert olyan finom volt, hanem mert nagy büszkén többször is felhívták rá a figyelmet, nyilván nem különlegessége, hanem mókás formája miatt, s ez a fafülgomba volt. Volt azonban ennél érdekesebb is, azonban erre egyáltalán nem hívták föl a figyelmünket:

Éppen szépen eszegettünk, nem túl fesztelenül, hiszen egy teljesen ismeretlen kultúra szokásaihoz kellett alkalmazkodnunk. Nem nagyon illett ugye magyarul beszélgetnünk, csak angolul, hogy az unokaöcsi fordítani tudjon, ezenkívül szorgalmasan ismételgettük, hogy hao cë (jó ízű), amivel láthatóan nagy örömöt szereztünk nekik. Szóval, körülbelül a vacsora felénél tarthattunk, mikor is Éva minden átmenet nélkül odahajolt hozzám, s kissé patetikusan közölte:

      – Te Péter, ennek lába van!

Magam részéről eddig valamiféle különleges tésztának gondoltam azt az izét, amire a tányérján mutogatott, akkora s olyan volt, mint egy orsótészta, s addig nem is néztem meg különösebben, volt éppen elég egyéb látnivaló is az asztalon. Most azonban eléggé elképedve kezdtem szemlélgetni, s valóban, ha az ember jól megnézte, észrevehette a maga alá húzott lábacskáit, melyből jó néhány pár volt kusza összevisszaságban. Megszólalásig hasonlított egy kisebbfajta cserebogárpajorra.

Hatalmas szerencsénkre legalább nem élt. Így főzve nem is volt olyan rossz. Persze ha azelőtt fedeztük volna fel, mielőtt ettünk belőle, nem biztos, hogy megkóstoltuk volna, de így már mindegy volt. Mondtam is Évának, hogy már úgyis ettünk belőle, nagyobb baj nem érhet, együk csak tovább. Meglepetésünket palástolni próbáltuk, s folytattuk a vacsorát, mintha mi sem történt volna. Mindazonáltal ezek után büszkén tekintettünk magunkra, hogy lám, mi „cserebogárpajort” is ettünk.

Természetesen pálcikával ettünk. Házigazdáink nem hitték el, hogy igazán tudunk vele bánni (hál’ istennek már egész jól belejöttünk), úgyhogy időnként arra biztattak, hogy csattogtassuk őket. Néhány sör után persze ez már nem volt probléma, ha kellett, csattogtattunk. Mellesleg a pálcikaforgatást a fehéreknél minden étteremben, és minden evésnél buzgó figyelemmel kísérik a kínaiak.

Itt is, mint minden kínai étkezésnél sör volt, mely nélkül a kínaiak egyetlen étkezést sem tudnak elképzelni. Nekünk is elképzelhetetlen lett volna sör nélkül, már csak azért is, mert ha egy kortyot is mertünk inni, házigazdánk, bármiféle ínyencség volt is pálcikáján, ledobta, a tálalóasztalhoz rohant, és felkapva egy sörösüveget, máris utánatöltötte poharunkat. Elkezdtem azon kísérletezni, miképpen tudnék úgy kiinni egy poharat, hogy vendéglátónk ne vegye észre, de minden furfangom csődöt mondott, ennélfogva óriási mennyiségű sört fogyasztottam el.

Eközben a vacsora permanensen zajlott. Arrafelé nem úgy szokás, hogy szépen elfogyasztják a vacsorát, aztán átmennek a nappaliba és kényelmesen hátradőlve, egy-egy itallal a kézben kezdenek diskurzust, hanem végig az asztalnál maradnak, folyamatosan esznek, és folyamatosan csevegnek. Itt is állandó társalgás folyt, szegény unokaöcs beszélt persze a legtöbbet, hiszen neki fordítania kellett. Aztán két pálcikaemelés között Yen lánya és Éva egy-egy népdalt vezetett elő kínaiul és magyarul.

Egyszer véletlenül az órára pillantottunk, mire váratlanul felpattantunk és ajándékainkat szinte odalökve (előrelátóan hoztam magammal egy-két saját gyártmányú karkötőt, míg Éva Marcsi hímzéseit osztogatta), pánikszerűen – az utolsó busz rémétől űzve – távoztunk. Gyalog a tizennegyedikről, mert a kínai házakban a liftet éjjelre kikapcsolják. Előtte még sietősen megbeszéltük, hogy három nap múlva elkalauzolnak minket a Nagy Falhoz.
Az utolsó busz persze elment. Taxiztunk hát a pekingi éjszakában, potom 30 ¥-ért, ami itteni viszonylatban nyilván olcsónak számított.

14.

Már említettük, hogy a Da Bei Hotelt egy kicsit borsosnak találtuk, úgy döntöttünk tehát, hogy megpróbáljuk a Ricsiék által javasolt Qiao Yuan Hotelt, a (diákszállót), s ezzel 40¥-t spórolunk naponta.

      Ha valaki ki akar igazodni az árakban, megjegyzendő, hogy 1$-ért 4.5¥ jár. És itt térnék rá a sajátos kínai pénzrendszer furcsaságaira.

50 FEC jüan

       Mint több szocialista berendezkedésű országban, így Kínában is kétféle pénzeszköz van forgalomban, egy belső használatra szánt, egy pedig a külföldieknek. A külföldiek számára szolgáló fizetőeszköz neve a Foreign Exchange Certificate rövidítéséből „FEC” (tulajdonképpen „FEC yuan”, kiejtve: „efiszi jüan”), váltópénze pedig a „fen”. A saját használatra szánt pénzt „RMB”-nek jelölik, ami a řen-min bi kínai szó pinyin átírásának rövidítése, ami annyit tesz, hogy „népi pénz”. Különös módon ennek két váltópénze van. 1 RMB 10 „csiaót” (közszájon „maó”-t) és 100 „fent” ér, (természetesen 1 maó pedig 10 fent). A ¥-ban írt árak nálam mindig řen-min bi-t jelentenek. Namármost eredetileg úgy tervezhették, hogy a kínaiak csak řen-min bi-vel, a külföldiek pedig csak FEC-vel fizethetnek, ami szörnyen ostoba dolog, hiszen egyetlen vásárlás során megdől az egész. Ha egy külföldi bemegy egy kínai boltba, nyilván FEC-vel fizet és máris a kínai kezébe is került FEC. Ugyanakkor visszaadni már řen-min bi-ben fog, miáltal a külföldi řen-min bi-hez jutott, és máris felborult a rendszer.

50 RMB jüan

      Eredetileg az FEC és a řen-min bi teljesen egyenértékű, amint ezt az FEC hátoldalán kínai és angol nyelven világosan deklarálják is, de mára ebből csak annyi maradt meg, hogy egy közönséges boltban řen-min bi-ben kiírt árat FEC-ben is ki lehet fizetni, persze ugyanabban az összegben. Ám ha valahol FEC-ben van kiírva ár (szállodákban, Friendship Store-okban, szóval külföldieknek szóló helyeken), ott řen-min bi-t elfogadnak ugyan, de csak 20%-kal többet. Hiába háborodik fel az ember, jogorvoslatra nincs lehetőség, mert ilyen helyeken řen-min bi-t elfogadni jogszerűtlen, azaz még örülhetünk is neki, hogy megteszik. A megoldás tehát a fekete váltás, vagyis hivatalos nyelven a valutaüzérkedés.

Évának elege van a pekingi közlekedésből

      Kínában, csakúgy mint a többi konvertibilis fizetőeszközzel nem rendelkező országban, az állampolgárok állandó valutaéhségben szenvednek, és ez megteremti a piacot. Egy dollárért feketén 5.7-6.0 řen-min bi-t adnak, bár egy-egy területen általában egységesítik az árakat.

      Szerencsénk volt ezzel az új hotellel, mert itt nemcsak hogy minden megvolt, mint a Da Beiben (csak valamivel alacsonyabb színvonalon), de egy üzletsor is húzódott végig a hozzá vezető úton, ahol az égvilágon mindenfajta kereskedelemmel foglalkoztak, így valutaüzérkedéssel is.

      Tehát hétfőn elhatároztuk, hogy átköltözünk, ami végül nem bizonyult olyan egyszerű dolognak, mert vagy öt órát vett igénybe. Tempósan összepakoltunk, nem siettünk, mert azt hittük, hogy egyszerűen, egyetlen átszállással odajutunk, csakhogy nem számoltunk a kínai kartográfia és a pekingi tömegközlekedés ellenünk irányuló összeesküvésével, így sok kacskaringót, átkozódást és pihenőt, no meg gyaloglást jelentett ez az átszállás, s mindezt a 20 kilós motyónkkal.

      Mielőtt még valaki puhánysággal vádolna bennünket, egy kicsit el kell térülnöm a pekingi éghajlat irányába.

      Peking az északi szélesség körülbelül azon pontján fekszik, mint Szaloniki, de éghajlata szerint inkább Kamerunhoz áll közelebb. Már az is bőséggel elég lett volna, hogy 40 fok körül járt a hőmérő, de sajnos ez még valami égbekiáltó méretű páratartalommal is párosult. Szabályosan gőzfürdőben éreztük magunkat, (illetve csak én, mert Éva még nem járt ott sosem), amint kiléptünk a légkondicionált szobánkból, rögtön az az érzésünk támadt, mintha egy nagyon súlyos valaki a mellkasunkra ült volna, mindemellett ruháink rögtön lucskosak lettek, mi magunkat pedig állandóan koszosnak éreztük. Az izzadás ezen az éghajlaton mit sem segít, mert a magas páratartalom miatt sokkal lassúbb a párolgás, komoly feladat elé állítva ezzel a szervezet hőháztartását. 

Ez a kimerítő éghajlat azonban láthatóan nem csak a mi kedélyünkre hatott nyomasztólag, hiszen úton-útfélen láttunk testileg-lelkileg megviselt kínait is, férfit, nőt egyaránt, akik az egyébként sem felemelő napi munkájuk nyűgét félretéve ott engedtek az álom jótékony csábításának, ahol éppen voltak, utcán, piacon, járművön. Hiába árultak jégbehűtött üdítőitalokat majd minden sarkon, mert az ember csak néhány másodperc megkönnyebbüléshez juthatott általuk, ám a teljességgel mesterséges italok teljességgel mesterséges íze bent maradt az ember szájában, hogy még kellemetlenebbé tegye a közérzetét.

      Könnyen lehet, hogy ez a meleg és pára nem mindennapos errefelé, és csak a mi tiszteletünkre jelentkezett. Ezt látszott megerősíteni az a tény, hogy a kínaiak is nehezen bírták, bár az sem lehetetlen, hogy ezt a klímát egyszerűen képtelenség megszokni.

      Ez a mértéket nem ismerő páratartalom természetesen kihatott a kimosott ruhák száradási időtartamára is. A Da Beiben két nap alatt sem száradtak meg a ruháink, még a légkondicionált szobában sem. Így hát új otthonunkba érve első dolgunk volt a kipakolás és a teregetés. Ezek után nekiindultunk felderíteni a környéket, és egy vendéglő teraszán össze is futottunk a spanyolokkal, akikkel egész jól összebarátkoztunk a vonaton, lévén, hogy a szomszédaink voltak. Megbeszéltük, hogy másnap este kirúgunk együtt a hámból. Később találtunk egy bicajkölcsönzőt, így biciklire pattantunk és vízumszerzés reményében nekieredtünk az Ausztrál Követségnek. Még itthon Magyarországon, a tervezgetés időszakában elhatároztuk, hogy a végső úticélunk Ausztrália lesz, s ennek megfelelően összegyűjtöttük egy halom ismerős és ismerős ismerősének a címét Sydneyben, de a vízumszerzésről már idő hiányában lemaradtunk.

      Órákig tekertünk, azaz tekeregtünk, mert az Ausztrál Követséget jól eldugták. Végül ráakadtunk egy szupermodern húszemeletes épületre, tizenvalahányadik emeletén (mint később kiderült) egy titkos ausztrál bázissal, amit teljesen véletlenül fedeztünk fel. Ha már idetévedtünk, egy nagyon kedves ausztrál nő pontosan eligazított minket, bár kicsit olyan modorban, mintha hülyékhez beszélne. Valóban lehetett abban valami furcsa, hogy egy nyilvános intézmény helyett, egy gondosan titkoltat találunk. Ám a hölgy segítsége is kárba veszett, úgy tűnt, el vagyunk átkozva, egyszerűen képtelenek voltunk megtalálni a követség hollétét.

      Az történt ugyanis, hogy egy negyedórás tekerés után egy magas épület elé érve – mely mint napokkal később kiderült, az Ausztrál Követségnek is otthont adott – jónak láttuk újfent érdeklődni a követség hollétéről, és az épületből kilépő kedves finn turisták megfelelő határozottsággal el is irányítottak minket a búsba. De ez csak az első csapás volt. Amint teljesen megzavarodva kerekezgettünk Peking utcácskáin, akkora trópusi eső zúdult a nyakunkba a hatórai találkozónkhoz immár elég közel, hogy pillanatok alatt csontig eláztunk. Mi siralmasan festhettünk, ám a kicsi kínaiak nem jöttek zavarba egy kis esőtől. Mintegy varázsütésre előkerültek az egyenesőkabátok, melyet ki tudja hol rejtegettek eddig, és máris csupa kis nejlonemberke taposta a pedált, mivel az esőköpenyük nemcsak őket borította be tetőtől-talpig, hanem a kerékpárt is majdnem.

13.

Yen anyánk érkezett az unokaöccsével. Sajnálkozott, hogy mennyire elkésett előző nap, ajándékot is hozott, Évának egy igazi kínai tűzzománc karkötőt, nekem egy hernyóselyem zsebkendőt. (Biztosan látta gyönyörűséges zsebkendőmet a vonaton, amit időnként ketten is használtunk.) A hernyóselyem zsebkendő sarkában egy undorító kis pandamaci díszlik a XI. Asian World Games vagy valami ilyesmi tiszteletére, amit mostanság rendeznek Pekingben.

Másnap estére meginvitáltak minket egy igazi kínai háztartásban rendezett vacsorára. Örömmel beleegyeztünk, és hat órára beszéltünk meg randevút a Mennyei Béke Kapujánál, melyet a magyar újságolvasó csak Tian-nan-men-ként ismer. Váratlan örömünkre az eleinte áthághatatlannak tűnő nyelvi akadályok szürke felhője oszladozni kezdett, mivel az unokaöcsi – neve kimondhatatlan és megjegyezhetetlen – egyetemista lévén tudott egy kicsit angolul, így hát ezentúl nem ment rá az életünk egy-egy beszélgetésre.

Miután elmentek, fölszedelődzködtünk és lementünk a sarki csehóba vacsorázni. Ez volt az egyik legfantasztikusabb kínai vacsora, bár kissé viszontagságosan indult. Úgy gondoltuk, hogy mint az előző nap, egyszerű dolgunk lesz. Bemegyünk majd a konyhára, csak rámutatunk az ételekre, kihozzák, és kész. Nos nem így történt.

Itt egy kicsit megszakítom a történet fonalát, mert ideje, hogy elmagyarázzak valami furcsaságot a kínai nyelvvel kapcsolatban.

Egyes állítások szerint, ugyan nem egy könnyű nyelv, mégis két év kemény, megfeszített tanulással elsajátítható a kínai. Az írás azonban egészen más tészta. Közel 50 000 írásjel van, bár a köznyelv általában csak kb. 7-8.000 jelet használ, de még a legelemibb mindennapi írásbeli kommunikációhoz is elengedhetetlen vagy 3 000 jel ismerete. Szakértők szerint csaknem tíz év tanulás szükséges a kínai írás kielégítő tudásához.

Ebben az étteremben is, meg a tegnapiban is, amikor látták, hogy nem fogunk szót érteni, térültek-fordultak, és hozták az – egyébként ritkán használt – étlapot. Az embernek ekkor felderül a kommunikációzavartól elsötétült arca, kinyitja az étlapot, és akkor kénytelen szomorúan megállapítani, hogy ebben bizony egy árva latin betű sincs, az egész mintha kínaiul volna.

A fentiek ismeretében eléggé érthetetlennek tűnt számunkra, hogy ha szemmel láthatóan nem bírjuk a kínai nyelvet, akkor miért tartják valószínűnek, hogy az írással majd elboldogulunk, amit köztudomásúan nehezebb elsajátítani. Mint mindennek, ennek is megvan a maga logikus magyarázata.

Kínában négy fő dialektust és számos kisebbet beszélnek, és ezek a különböző nyelvjárások az érthetetlenségig eltérnek egymástól. Az írás azonban (melynek első emlékei négyezer évesek, és ezzel a világ legrégebbi, ma is hivatalosan használt írása) már kétezer éve – mióta jelenlegi formája kialakult – egységes az egész birodalomban. A különféle egyszerűsítéseket, írásreformokat is mind egységesen, központilag hajtották végre, legutoljára úgy harminc éve. Ennek köszönhetően a kínaiakba beidegződött, hogy akivel nem értik egymást, azzal írásbeliséghez folyamodnak, azonkívül kialakult egy egységes gesztusrendszer (például a számokra), hogy alku, vagy más egyszerűbb interakció során ne kelljen az egymást nem értőknek papírhoz, ecsethez folyamodni. Ezek a gesztusok főként az írott jelet utánozzák, néha egyszerűen tenyérre rajzolják őket.

Természetesen csak az olyan helyeken örvendeztették meg az utazót a kínai nyelvű étlappal, ahol a külföldiek nem voltak gyakoriak. Szállodákban, központibb helyen lévő éttermekben, vagy olyan helyeken, ahol sok turista megfordul, nem követték el azt a hibát, ahogy a tanultabb emberek sem, hogy kínaiul nem tudóval elolvastassák az írásukat. Ez olyan, mint amikor a magyar a külföldivel tagoltan, túlartikulálva és kiabálva beszél, mintha süket lenne és nem idegen.

Ebben az étteremben azonban, mihelyt kiderült, hogy a köszönésen kívül bizony nem értünk semmit, máris megjelentek, kicsit megszeppenve, kicsit durcásan az étlappal, teljesen nyilvánvaló volt, hogy életükben még fehér embert nem láttak, legfeljebb csak a tévében. Ekkor még magabiztosak voltunk, azt hittük, tudjuk mi a teendő.

Hosszas magyarázkodás, azaz kézzel-lábbal mutogatás után végre megértették, hogy be szeretnénk menni a konyhába, amit pironkodással és szégyenlős nevetgéléssel fogadtak, halvány lila gőzük sem volt, mit akarhatunk ott, de reméltük, hogy bent majd megértik. Bátran belépve a piciny helyiségbe kiderült, hogy miért szégyenkeznek. Koszos ugyan nem volt, de ha azt mondom szegényes, túl enyhe kifejezést használtam. Szöges ellentéte volt a tegnapi étterem konyhájának. És ez még önmagában nem lett volna baj, de riadtan konstatáltuk, hogy egyetlen készétel sincs, kizárólag nyersanyagok. Apró edényekben mindenféle mártások, nagyobb kondérokban mindenféle nyers húsok és zöldségek. És minden edény és berendezési tárgy szörnyen régi. Most persze mi jöttünk zavarba, határozott, s magabiztos kitartásunk, mellyel a konyhába kívánkoztunk, immár nem tűnt megmagyarázhatónak. Valószínűleg tényleg hülyének látszottunk. Próbáltunk ugyan mutogatni egy-két szimpatikusabb nyersanyagra, hogy mixeljenek valamit, aztán sietve és sokkal kevésbé magabiztosan kiosontunk, vissza a helyünkre, de fogalmunk sem volt, mit fognak hozni.

A számla minden várakozásunkkal ellentétben, – hiszen ez egy rozzant csehó volt, – mindenesetre borsosra sikeredett. Eleinte úgy tűnt, átvágtak, ugyanis kaptunk két tányér (bár jó nagy tányér) rizst, és egy tányér azonosíthatatlan, de finom főtt zöldséget. Azt hittük, mindössze ezzel akarják kiszúrni a szemünket a 30¥-unkért, amikor is kihoztak egy következő tányért, teli valamilyen húsos étellel. Ekkor megnyugodtunk, hogy mégiscsak rendes vacsorát fogunk mi enni, mert ami eddig az asztalon volt, a fél fogunkra sem lett volna elég. Nemsokára azonban újabb tányér érkezett, valami nagyon-nagyon finommal, amiről később kiderítettem – na nem minden áldozat nélkül – hogy jű-szan-řó-szë-nak (鱼香肉丝) hívják. Alig volt időnk élvezni eme remeket – kissé rémülten ugyan, hogy hogy fogjuk már mindezt elfogyasztani –, amikor ismét feltűnt a pincérnő, és aggódó tekintetünktől kísérve hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a tányért is a mi asztalunkra teszi. Ez is rendkívül ízletesnek bizonyult, azonban immár paranoiásan tekintgettünk a konyha kijárata felé, és összerezzentünk, amint a pincérnő kilépett az ajtón, pedig ezt még többször megtette. Csak hordta és hordta a tányérokat, melyek végül már nem is fértek el az asztalon, csak két szintben, egymás hegyén-hátán. Nyilván azt gondolták, hogy ennek a két hülyének kihozzák az egész étlapot, akkor biztos benne lesz az is, amit akarnak.

Ez egy másik "étterem", de a színvonalról azért fogalmat alkothatunk.

Azért úgy érzem, hogy derekasan helyt álltunk, ha nem is ettünk meg mindent, azért szép teljesítmény volt. Persze úgy tettünk, mintha így terveztük volna az egészet, magabiztosságunk visszatért, már csak azért is, mert végül is kedvünkre volt ez a váratlan kaland. Amikor már egy falat sem ment le a torkunkon és szinte az öntudatlanságig ettük magunkat (kíváncsi vagyok ki tudott volna ellenállni ennyi ínycsiklandozó falatnak), sörözgettünk egy kicsit, reméltük a sör majd egy kis rendet tesz odabent. Mindezt jó kínai szokások szerint a szomszéd asztalnál ülők köpködéseitől, böfögéseitől és bámész tekintetétől kísérve.

Ekkor, talán a vacsora happy end-jétől fellelkesülve, botor módon elhatároztam, hogy kitudom annak az ételnek a nevét, amelyik úgy ízlett nekünk. Éva hiába próbált lebeszélni, hogy ezt lehetetlen elmutogatni, görögországi és egyiptomi tapasztalataimra hivatkozva leintettem, így Évának volt alkalma végigélvezni a pincérnő arcára kiülő tanácstalanságot, miközben – Éva szerint egyébiránt valóban meggyőző – pantomim előadásomat figyelte.

A fő probléma igazából az volt, hogy mivel fölöttébb ízlett nekünk az a bizonyos étel, nemcsak hogy utolsó szemig megettük, hanem még ki is mártogattuk, így az azonosítást majdnem lehetetlenné tettük. Ám ekkor nem várt segítség érkezett egy kínai srác személyében, aki sajátos kiejtéssel – melyet meg sem próbálok írásban visszaadni – hozzánk fordult: „Can I help you?”. Mikor megtudta a probléma mikéntjét, azonnal a tettek mezejére lépett, és most már ketten szagolgatták elmélyülten a majdnem tiszta tányért. A pincérnő aztán hamarosan eltűnt a balfenéken, amit nem is bántunk, mert már minden bizodalmunkat az új jövevénybe helyeztük. Nem is csalatkoztunk. Talán mert kitűnő orra volt, vagy valami más okból, de hamarosan közölte velünk vizsgálódása eredményét, és mi szívből megköszöntük neki fáradozását. Boldogan dőltünk hátra, s kortyintottunk utolsókat sörünkből, és immár félelem nélkül tekintettünk a konyhaajtón kilépő pincérnőre. Korán örültünk. Igen, a pincérnő felénk tartott, kezében tányérral, melyben az imént megismert ételt fedeztük fel.

Hát a pincérnő is rájött, mi volt az. Amikor kinyújtott tenyerét láttam, és „vó jüan” (öt jüan) felkiáltását hallottam, lemondtam a magyarázkodásról, és nagyot sóhajtva a zsebembe nyúltam. Hát így került 5¥-ba a jű-szan-řó-szë neve. Aztán végre hazagurultunk és kész csoda, hogy nem voltak lidérces álmaink.

12.

Csen-bi készítő

Másnap, augusztus 5-én, már kissé céltudatosabb városnézést terveztünk. Elhatároztuk, hogy biciklit bérelünk, mert gyorsabb is, meg többet is látni, és végtére ez itt az általános közlekedési eszköz. Persze szokásunkhoz híven nem siettük el a dolgot, elbarangoltunk vagy két órát egy kis pekingi piacon, megkóstoltunk egy helyi specialitást, melyet az orrunk előtt készítettek. Neve, ha jól értettük, csen-bi. Egy hatalmas fémplatnin sütöttek egy méretes palacsinta-félét, ráütöttek, s megsütöttek rajta egy tojást, aztán beleraktak valami előre elkészített, összeszáradt lángosszerűséget, aztán elkezdték összehajtogatni és közben megkenték speciális kínai ízű mártásokkal. Az egyiknél fölnéztek, s ránkmordultak, hogy „Hö?”, ha bólintottunk, hogy „Hö!”, azzal a mártással is megkenték. Az volt a csípős. Azután az egész miskulanciát összetekerték, s szalvétában a kezünkbe adták. Tudom, ez így nem hangzik valami jól, de az íze annyira megtetszett nekünk, hogy később többször is ilyet reggeliztünk.

A Chang-an jie a Word Trade Center tetejéről.
Jól látszik, milyen párás a levegő.

Közben ráakadtunk a negyvenemeletes, épp most épülő World Trade Centerre (mellesleg nem volt nehéz, mivel Peking második legmagasabb épülete, s a szobánk ablakából is látszott), ahová elhatároztuk, hogy felmegyünk. Az nem is igen fordult meg a fejünkben, hogy talán nem engednek fel, bíztunk ellenállhatatlan fellépésünkben. Nem is csalódtunk. Szerfölött kedvesek voltak velünk, mintha nem is kérhettünk volna természetesebbet, mint mászkálás-nézelődést egy épülőfélben lévő házban , és végigkísértek minket a már majdnem kész épületen. Persze nem az egészen, mert az évekig tartott volna, de jártunk a huszonhatodikon, ahol már kint voltak a feliratok is az ajtók felett, például a Texaco cégé. Aztán felmentünk a negyvenedikre, (tiszteletünkre bekapcsolták a gyorsliftet is), ahol még nem voltak készen a belsőépítészeti munkálatokkal, aztán meg kimentünk a tetőre, ahol a helikopter-leszálló volt. Felhőkarcolónk a város legfontosabb főútján, a kelet-nyugati irányban húzódó 38 km hosszú, 100 m széles Chang-an jie-n (Csang-an dzsi), azaz a Nyugalom Sugárútján volt, mely ebből a magasságból sem látszott keskenynek. Kétszer négy sáv az autóknak, kétszer két sáv a bicikliknek, és még egy kétsávos szervizút a nyugatra tartó útrész mellett. A járdákról nem is beszélve. A kocsik mindenesetre hangyáknak látszottak, az emberek még annak sem. Közben a kísérőnk hibátlan angolsággal magyarázott, mutogatott mindent. Egészen úrnak éreztük magunkat, szépen meg is köszöntük az idegenvezetést.

Azután végre találtunk egy helyet a hongkongi piacon, ahol bringát bérelhettünk. Felpattantunk rá, és célba vettük a Bei Hei (Északi tenger) parkot, melyet Yenék nagy lelkendezéssel ajánlottak még a vonaton, ez azok között az általuk előírt programok között szerepelt, amit muszáj lesz majd megnéznünk.

A Bei Hei park

 
Útközben megálltunk egy vurstliszerű helyen, ahol szemmel láthatóan nagy volt a csődület. Elhatároztuk, hogy ha már itt vagyunk, bemegyünk, hiszen ahol ennyien vannak, az biztos érdekes hely. Letettük a bringáinkat egy bicikliparkolóban, jegyet váltottunk, és bementünk. Eleinte azt hittük, hogy ez a pekingi vidámpark, bár interaktív játékok nem voltak, ellenben sok olyan, amit csak nézni kellett. Aztán felfedeztünk egy monumentális aranyszínű Buddhát, meg egy dombra épített fehér kőépítményt. Kíváncsiak lévén, felütöttük az egyébként eléggé haszontalan magyar útikönyvet, hogy hol is lehetünk. Hát a Bei Hei parkban voltunk. Bejártuk a parkot, licsit ettünk, megnéztük a pagodát, és pálcikákat vásároltunk. Pagodát mondtam, bár ez  inkább dagoba volt, azaz olyan pagoda, ami egyetlen tömbből áll, és nincsenek emeletei. A neve Bai Ta (Fehér Pagoda),  egy kis szigeten, a Jáde-szigeten magasodik, s ez a park jelképe.  A Jáde-szigetet körülölelő tavacska a Császári Palota környékén található tórendszer része, ami összefügg a várost kusza, szövevényes összevisszaságban behálózó csatornarendszerrel.

A hatalmas Buddha mögött a dagoba.

Valahogy nem igazán értettük, hogy  azonkívül, hogy kellemes sétálgatni, ücsörögni a parkban, miért vannak úgy oda a kínaiak ezért, hiszen a Bei Hei park neve fogalom. Ennek a magyarázata igen összetett.
Először is Kínában a parkoknak kicsit más a funkciója, mint nálunk. Ide tényleg pihenni jönnek az emberek, belépődíjat (persze csak névlegeset) fizetnek, s a város egyéb részeivel ellentétben  a parkokat tényleg rendben tartják, elkerítik, takarítják, gondozzák, igazi díszei ezek a városnak. Másrészt a Bei Hei park egy kicsit más, mint a többi. Tele van – európai ízlés számára giccses – játékokkal, figurákkal, amik mozognak, világítanak, fröcskölnek. A távol-keleti ember lelkében mindig megmarad egy kicsit gyereknek, s ezek a kicsi kínaiak is úgy tudtak örülni egy-egy mozgó sárkánynak, egy emeletes arany Buddhának, egy forgó, háromméteres vízililiomnak, mint a gyerekek.

Lehet még egy magyarázat, de ez inkább a hírét növelheti, mintsem a népszerűségét. Ugyanis az „idegen” kínai császárok pihenőparknak használták a szigetet, és itt állt a Coleridge által Kubla Kánnak emlegetett mongol császár híres palotája, a Xanadu, melyet Marco Polo földi paradicsomnak nevezett.

Hazafelé tekerés közben összefutottunk még Ricsiékkel (velük is a vonaton ismerkedtünk össze),

Érdemes megfigyelni a kiváló minőségű kínai gyékénycipőt a lábamon,
melyből pár nap használat után kikandikál a lábujjam.

akik már két napja, mióta megjöttek, egyfolytában a hazafelé útjukat intézték, ami – tekintve hogy tíz napra jöttek –, elég durvának tűnt. Meglehetősen rémes képet festettek a hazatérésük esélyeiről, lehetőségeiről. Együtt éreztünk velük, de úgy gondoltuk, hogy ez minket nem érint. Mekkorát tévedtünk!  De ez majd csak egy jó hónap múlva derül ki...
Aztán hazabaktattunk egy rövid pihenőre, mert a biciklizés egy kissé megviselt minket ezen az éghajlaton. Lezuhanyoztunk, és pőrén sziesztáztunk az ágyon heverészve, mikor is kopogtattak.

11.

Persze akiket hiába vártunk a megbeszélt időpontban, azok Yenék voltak. Mindazonáltal elviselhetetlen lett volna a szobában maradni, mikor itt vagyunk Pekingben, ahol a málhahurcoláson kívül még semmi egyéb nem történt velünk.

 

PEKING, angol átírásban BEIJING, kínaiul 北京 kiejtve: PHEJ CSHING. A világ legnépesebb, és harmadik legnagyobb országának a fővárosa, mely ország ugyanakkor a legősibb töretlen államisággal rendelkezik. A Peking szó annyit tesz, hogy Északi Főváros, mivel volt nekik délen is fővárosuk, "Nanking". Peking nyolcszáz éve kisebb megszakításokkal főváros, de a területet már az ősidők óta lakják, hiszen a közelben találták meg a 360.000 éves Sinanthropus pekinensis, azaz a pekingi előember koponyáját. Később, de még mindig elég régen, úgy 3000 éve, a Yan állam fővárosa volt ezen a környéken, de pontos helyét a mai napig homály fedi, pedig a kínaiak mindent megtesznek a felkutatásáért. Ez az őstörténeti időszak nagyon népszerű, még Pekinget is gyakran emlegetik "Yanjing"-ként (Yan fővárosaként). Mivel eléggé északon fekszik, a mongolok, amikor Kínára támadtak, legelőször ezt a területet foglalták el, porig égették az akkori fővárost, s Peking mai helyén 1215-ben megalapították Dadut, a "Hatalmas Fővárost", ami Kubiláj kán alatt fényes székvárossá vált, amint azt Marco Polo révén tudjuk. Pekingnek végül a 3. Ming császár, Yongle  nevezte el 1421-ben.

Kabóca-árus

Egy szó mint száz, nem tarthatott bennünket semmi a hotelban, még húsz elkésett Yen sem, nekivágtunk tehát Pekingnek.

Legelső, igen különös tapasztalatunk egy furcsa hang volt, mely fülhasogató erővel szólt. Mivel éppen egy gyárszerű épület mellett mentünk, Éva rögtön annak tulajdonította a zajt, bár hogy mit gyárthatnak ott – mivel a lárma kissé rendszertelen volt –, ő sem tudta kitalálni. Én azonban már hallottam Görögországban hasonló, bár jóval halkabb hangot, így gyanúmnak hangot adva bizonygatni kezdtem, hogy ez nem lehet más, mint egy különösen nagyméretű kabóca, mely éppen esti koncertjét végzi. Persze Éva a legteljesebb képtelenségnek vélte, hogy ilyen erős hangot egy kis állat ki tudjon adni, s hiába győzködtem példákat hozva a természeti furcsaságokra, meg hogy a bölömbika is lám milyen kicsi madár, s mégis mekkora hangja van, Éva mindaddig nem hitte el, míg saját szemével meg nem győződött róla, amire hamarosan sor került, mivel a kínaiak szerencsehozó háziállatként tartják, kis – kb. 8 cm. átmérőjű – gömbölyű háncskosárkába zárják, és mindenfelé árulják. Sokszor láttuk üzletekben felfüggesztve, ahol érdeklődő pillantásunkra megpöckölgették, hogy cirpelni kezdjen, valamint tanúja voltunk annak is, hogy a gyerekek szitakötőt vadásznak, s utána a háncskalicka nyílásain keresztül bepréselték a szerencsétlen rovart, kíváncsian várva hogy összecsapnak-e az ízeltlábúak, és akkor melyikük lesz az erősebb. Úgyhogy pekingi tartózkodásunkat végig kísérte a kabócák zenéje. Később utánanéztem, és a kabócák hangja elérheti a 120 dB-t is (85 dB  hangnyomás a veszélyességi határ!).

A kabóca

Bebuszoztunk a központba, s mivel ekkor már szörnyen éhesek voltunk, legelőször egy éttermet kerestünk. Angolul senki sem tudott, így az étkezés nem volt teljesen bonyodalommentes. Meglehetősen elképedtek, amikor kiderült, hogy nemcsak hogy nem beszélünk kínaiul, hanem még az írásjeleket sem ismerjük. De ekkor kreatív ötletük támadt, s behívtak minket a konyhába, hogy válasszuk ki, melyik étel tetszik. A konyha modern ételgyártó nagyüzem volt. Rámutogattunk néhány gusztábbnak tetsző ételre, s visszatérvén a helyünkre, izgatottan vártuk az eredményt. Ám az étel helyett a fizetőpincér jött, s nagy megrökönyödésünkre elénk rakta a számlát. Nem akarván kilátástalan kommunikációs bonyodalmakba belemászni, fizettünk, s csak reménykedtünk, hogy az élelmet is hozzák majd, de félelmünk alaptalannak bizonyult. Először azt hittünk, hogy csak mi nézünk ki úgy, mint aki zabálás után azonnal futásra fogja a dolgot, de később tapasztaltuk, hogy egész Pekingben mindenhol következetesen előre kérik a cehhet. Az az alig titkolt reményünk is füstbe ment, hogy csak a vonat étkezőkocsija volt drága, mert itt is hasonló nagyságrendűek voltak az árak.

Aztán végre megjöttek a tálak, s innentől aztán nem volt probléma. Ízek kavalkádja, csípős, édes, savanyú. A pálcikaforgatás is jobban ment már, mint a vonaton, bár azért a vacsora végére elgémberedett a kezünk, miközben a kínaiak eleinte érdeklődő, majd megkönnyebbült pillantással figyelték, hogy azért tudunk mi kulturált kínai módjára enni. No azért annyira mégsem asszimilálódtunk, hogy az étkezési szokások többi elemében is jeleskedjünk, itt ugyanis az emberek, ha valami nem az ínyükre való, mócsing meg egyebek, egyszerűen kiköpik az asztalra.

"Egészséges" kóla

Vacsora után, akárcsak Moszkvában, szükségét éreztük egy kis testmozgásnak, így elhatároztuk, hogy térkép után szabadon nekiindulunk gyalog Peking utcáinak, és megkeressük az olcsó diákszállót, ahol ott vannak a többiek is (mármint útitársaink a vonatról, pl. a spanyolok, a magyar fiúk, és a japánok). Valamint egy kötetlen, spontán séta a legjobb lehetőség egy város megismerésére. A túrára vettünk egy üveg nagyszerű kínai kólát, mely Coca Colának volt álcázva, s minket is megtévesztett, amíg észre nem vettük, hogy a „healthful” jelző díszíti. Hát hogy egészséges volt-e, azt nem tudom, de hogy pocsék volt, az biztos. 

Aztán potom két óra kemény gyaloglás után észrevettük, hogy körülbelül az út ötödét tettük meg. Kiderült, hogy a Peking-térkép, a város nagyságára való tekintettel, sokkal kisebb léptékben készült, mint a szokásos várostérképek. Az a városrész azonban (Chongwen kerület), amerre utunk vitt, igazán érdekes volt. Nem volt éppen "favela", de Peking gazdagabbja biztosan nem itt lakott. A keskeny, de tiszta, szépen leaszfaltozott utcácskák, a földszintes, alacsony házak sok-sok lakóval, a piciny udvarok romos deszkapalánkkal olyan érzést keltettek az emberben, hogy itt minden négyzetmillimétert kihasználnak. Egy udvaron belül több, sokszor akár nyolc-tíz, általában egyszobás lakás volt, melyen gyakran három generáció osztozott. Viszont az átlagos életszínvonalhoz képest meglepően sok helyről vibrált ki a
színes tévé (nyilván "Beijing" márkájú). Itt az egy főre jutó négyzetméterek száma riasztóan csekély, úgyhogy az emberek  igazából az utcán élnek: esznek, isznak, alszanak, játszanak – többféle társasjátékot is láttunk –, a kedves, bölcs, öreg kínaiak a halálra várnak, a háziasszonyok lisztet szitálnak, tésztát gyúrnak, a gyerekek futkároznak, és mindenki nagyon barátságos, köszönnek,  egyesek megkérdezik, honnan jöttünk, de mindenki az egyetlen angol szót ismételgeti, amit általában tud: „hallo”.