30.

Két nap múlva Tong barátunk felkeresett minket este, amit felettébb rosszul tett. Mi nem mentünk el hozzá, mert nem akartuk a nyomorunkkal terhelni, nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy segíteni tudott volna, meg frissen szerzett barátságát sem akartuk ilyen erős próbának kitenni. Ám ő nyilván nem vette szívére, hogy nem jelentkeztünk, s elindult hozzánk, mint a hegy Mohamedhez. Alapesetben mi másnap elutaztunk volna, s valószínűleg ez bírhatta rá, hogy eljöjjön búcsút mondani, (szegény nem tudta, hogy immár nincs pénzünk elmenni innét). Amint Tong a portán felőlünk érdeklődött, hirtelen megjelent Charlie Chan, és rávetette magát szegény barátunk személyi kártyájára, és fontoskodva ide-oda rohangált a porta és a manager szobája között. És ez még mind nem volt elég, mert utána bevitte szegény barátunkat a rendőrőrsre és ott legalább három óráig faggatták azt az egyetlen kínait, aki önzetlen és barátságos volt velünk Kantonban és mindezt azok tették, akik a legnagyobb nyomorúságunk közepette is szartak ránk. Ám nehogy valaki azt higgye, hogy a mi pénzünkről folyt a faggatózás, Tong később elmondta, hogy családi viszonyairól kérdezték, meg hogy melyik oldalon harcolt a nagyapja a polgárháborúban, szóval ellenforradalmi összeesküvést sejdítettek.

Ami pedig bennünket illet, a barátunk három órás vallatása alatt tiltakozásunk jeléül ülősztrájkba kezdtünk a rendőrség bejárati kőlépcsőjén, de csakhamar feladtuk, ugyanis különböző rendőrségi alkalmazásban levő rovarok támadtak ránk. Többek között egy általam „repülő csótánynak” titulált élőlény rohamozott kitartóan. Ez az 5 cm körüli hosszúkás, szénfekete bogár szédületes gyorsasággal tudja szedni az ízeltlábait, ám ezzel még nem merül ki helyváltoztató tudománya. Mikor vészes gyorsasággal felénk közeledett, és nekünk egy villámgyors ugrással sikerült kitérni az attak elől, bemutatta egyéb képességeit, s egyfajta hármasugrással folytatta a sturmírozást: egy méter helikopterhangú repülés úgy 10-15 cm-nyire a földtől, landolás, majd újra elrugaszkodás. Nem fogadtuk hidegvérrel. Ülősztrájkunk járkálósztrájkká változott. (Mellesleg így sem érdekelt senkit.)

Mire barátunkat kiengedték, öreg este lett, tán éjfél is elmúlt már. Nagyon örült a szolidaritásunknak, és most ő hívott meg minket egy sörre. A sörözőben aztán sok mindenről szó esett, többek között elmesélte rendőrségi élményeit, meg egy-két olyan dolgot a magánéletéből, amit kínai még nem mesélt nekünk. Beszélt a politikai rendszerről, a tanulási lehetőségekről, s arról amit mesélt, sejteni lehetett, hogy teljesen őszinte, mert erősen különbözött a kormány harsány, pofátlan hazugságaitól. Úgy látszott Tong teljesen megnyílt előttünk, aminek nagyon örültünk, mert kicsit hibásnak éreztük magunkat abban, hogy ilyen helyzetbe jutott. Akkor nem is fogtuk fel igazán, hogy barátunk mennyire félt, s nyilván nem alaptalanul, hogy őt is eléri ugyanaz a kéz, amely 1988-ban a Tiananmen téren lesújtott. Azt hiszem leginkább félelmének, s az ezt követő megkönnyebbülésnek tudható be, hogy annyira megnyílt előttünk, mintsem a józan belátásnak, hogy velünk megoszthatja a problémáit. De mindenesetre jól tette, mert így ő is, mi is igazibb barátot találtunk egymásban.

Folyóparti étterem

Egyre súlyosabb gondot jelentett az élelem kérdése. Amíg volt pénzünk, addig a szálláson kívül úgy átlagosan napi 50 ¥-t költöttünk, s köztudott, hogy mindössze tíz maradt. Egy-két nap alatt persze az is teljesen elfogyott, így nem tudom mit csináltunk volna egy japán srác nélkül, aki megszánt minket 20 ¥ erejéig, miután megismerte a sztorinkat. Ám ez is szörnyen kevés volt, és meg kellett tanulnunk beosztani ezt a pénzt, és úgy étkezni, mint a kínaiak. Találtunk egy kifőzdét, melyben egy tortellini féleség két és fél maóba került, s az többé-kevésbé elég volt egy étkezésre, bár az ember hamar megéhezett utána. Kiderítettük, hogy a Friendship Store-ban a legolcsóbb a paradicsomos, hagymás babkonzerv, meg a zöldséges keksz, s kétnaponta egy csomag keksz és két babkonzerv elegendőnek bizonyult. De pénzünk fogytával már ezek az élelmiszerek is drágának bizonyultak, áttértünk tehát a banánra, mely errefelé a legolcsóbb élelem, s ami a fő, tápláló is.

Biztos volt már úgy mindenki, hogy nem evett, vagy nem tudott enni egy jó ideig és rendkívül megéhezett. Nos az igazi éhezés nem ilyen. Az általános éhezésre nem jellemző a túltengő gyomorsav okozta égető érzés, a farkaséhség. Mi ugyan mindennap ettünk valamit, bár korántsem eleget ahhoz képest, mint amit a szervezetünk elégetett, így a maró éhségérzet általában nem jelentkezett, ám a jóllakottság érzését sem éltük meg soha. Néha enyhébb, néha erősebb gyomortáji nyomás emlékezteti ilyenkor az embert minden másodpercben arra, hogy valami nincs rendben, s ez változatlan mindig, evés előtt, evés után, hiszen jóval kevesebb jut az elégnél. Nagyjából egy hét alatt áll át az ember szervezete a tartalék üzemmódra, azaz elkezdi lebontani a raktárkészleteket. A raktárkészletek kimerítése alatt az embernek némileg gyengébb a teljesítménye, ám a kimerülése után jön az igazi gyengeség. Nos hát mindketten rendelkeztünk ilyen „raktárkészletekkel”, úgyhogy még hetekig biztosítva látszott a túlélésünk. Lehet, hogy ez a „túlélés” szó kissé túlzásnak tűnik, de érdemes belegondolni, mit is jelent pénz és élelem nélkül lenni a világ másik végén. Jómagam ez idő alatt 15 kilót fogytam. 

Kétségbeejtő helyzetünkben sokkal markánsabban tűnt föl előttünk, hogy van még hová süllyedni. Szemünk jobban kinyílt a körülöttünk lévő nyomorra, s tisztábban láttuk, hogy nyomorúságérzésünk ellenére is mekkora távolságban vagyunk még az igazi nyomortól. Ám az is világossá vált, hogy a dolgok milyen villámsebesen képesek megváltozni.
Több ezren éltek itt a folyón, egy picike szampan-on lakva, melyet egy Rejtő Jenőn nevelkedett ember az első felületes pillantásra képes romantikusnak látni. De számunkra ebben már semmi romantikus nem volt, inkább egy rémisztő kép valamiféle végső állomásról, ahonnan nincs visszaút.