Másnap elmentünk
az Állatkertbe. Barátunk, az unokaöcsi is velünk jött, és ott összefutottunk
Mike-kal is, így négyesben tekintettük meg Peking eme csodáját, melyre nem
lehet túl büszke. Egy szó, mint száz, szörnyen nyomasztó volt. Nemcsak, hogy
szegényes volt, hanem valahogy rettenetesen igénytelen, már ahhoz képest is,
ahogy parkjaikat rendben tartják és gondozzák. A hírhedt veszprémi állatkert
szinte a San Diego-inak tűnt ehhez képest. A barnamedvét szeméttel dobálták, de
kapott belőle a jeges medve is, ami csak valami különös csoda folytán bírhatta
ki ezt az éghajlatot. A híres-nevezetes panda külön épületben van üveg mögött,
(biztos azért, hogy nehogy őt is szeméttel dobálják). Nagyon sajnálatraméltónak
nézett ki teljesen ingerszegény környezetében. Az jutott eszünkbe, hogy a
kínaiaknál az állattartás igazából ismeretlen lehet, hiszen számukra minden
állat haszonállat, ugyanis mindent megesznek.
Ezek
után mi, a három idegen, talán a látottaktól megdöbbenve, meg azért mert igen
érdekelt minket, faggatni kezdtük a barátunkat, hogy a tradícionális kínai
kultúrából vajon mi maradt meg, de nem sokra jutottunk. Aztán az került szóba,
hogy ugyan buddhista kolostort már láttunk, de mi van a konfucianizmussal meg a
híres taoizmussal, hol találunk taoista templomot, és egyáltalán vannak-e még
ma taoisták Kínában. Csak hogy szegény barátunk angoltudása ilyesmire nem
terjedt ki, hiába ismételgettük neki Lao-cë nevét, meg a „tao”
szót, mert nem értette. Gondoltuk persze, hogy mibennünk van a hiba, nem jól
hangsúlyozunk, de hiába próbáltuk többféleképpen is mondani. Szegény Mike – ő
egyébként Japánban tanított angolt – még azt is mondogatta, hogy „busido”,
hátha a szomszéd ország történelmét ismeri, de hiába. Végre aztán valamelyikünk
valami különös szerencse folytán jól hangsúlyozta a „tao” szót, így az
unokaöcsinek végre beugrott, hogy mit is akarunk. De persze nem tudott semmit mondani
a taoizmusról, vagy talán nem akart, de az kiderült, hogy miért nem értette
Lao-cë
nevét. Ugyanis az „ë” betűvel általam jelölt hang egyfajta gutturális
magánhangzó, olyasmi mintha az ember jó mélyről nyögne egyet, a „c” pedig inkább
palatális, mintsem alveoláris hang. Az is kiderült, hogy a „cë”
szó bölcset jelent, ezért van minden nagy filozófus neve után (ld. Csuan-cë,
Kung-cë).
Ezt Éva jól megjegyezte, és attól fogva ha valamit nagy garral magyaráztam,
csak annyit mondott: „Jól van Peti-cë!”
Hogy teljesen érthetővé váljék az iménti történet,
ejtenék néhány szót a kínai nyelv egy igen furcsa sajátosságáról, a
hangsúlyokról, jobban mondva a hanglejtésről.
A
kínai, azon kevés nyelvek közé tartozik, ahol a hanglejtésnek tartalmi szerepe
van. A kínai köznyelvben négy „zenei hangsúly”, magyar nyelvtani fogalmak szerint hanglejtés van, (A magyar nyelvben hangsúlynak azt az erőt
nevezik, amellyel egy szóban lévő magánhangzót kiejtünk. A nagyobb hangerővel
ejtett szótag lesz hangsúlyos. Ez a hangsúly a magyar nyelvben kötött, mindig a
szó első szótagjára esik. A hanglejtés ellenben az illető hangok, szavak
hangmagasságát, vagy annak változását jelenti, a hanglejtést tehát
szerencsésebb kifejezésnek tartom a kínai nyelvvel kapcsolatban.) Ezek: egy ereszkedő rövid , egy emelkedő rövid, egy, a normál hangmagasságnál kissé magasabban kitartott
hosszú, és egy ereszkedő, majd emelkedő hosszú. Ezek tartalmi szempontból tökéletes befolyással bírnak a
szó hangalakjának jelentésére. Álljon itt egy példa a „pao” szó kapcsán.:
Tehát egy szó hangalakja csak a hanglejtéssel
együtt adja meg egy szó jelentését. Sőt még így sem egyértelmű, hiszen a
„së” szó hangalakja például a négy „zenei hangsúllyal” 75 jelentést takar,
melyet természetesen 75 különböző írásjellel kell leírni, de hangalakja csak
egy van. A kínaiak emiatt általában több szóval, szókapcsolattal fejeznek ki
egy fogalmat. Például só-jin-csi (venni-hangot-gép) = rádió, vagy láj-váng
(jönni-menni) = kapcsolat.
Egy
külföldinek igen nehéz eltalálni egy hanglejtést, mert hiszen az európai nyelvekben
az érzelmi tónust fejezik ki a hanglejtéssel, és ráadásul mondathanglejtéssel
és nem szóhanglejtéssel. A mi fülünk számára sokszor nem is ismerhetők fel a „zenei
hangsúlyok”. Egyszer például valamit vásárolni akartam, s mondtam kínaiul az
árucikk nevét, de az eladó nem értette. Többféle hanglejtéssel ismételgettem, s
ő pedig gépiesen utánam mondta, mint aki beszélni tanul, de a megértés
legcsekélyebb jele nélkül. És ekkor egyszer csak váratlanul, a felismerés
örömétől ragyogó arccal megismételte a szót ugyanúgy, mint én, legalább is az
én fülem nem hallott különbséget. Kicsit olyan érzésem volt, mint aki
elmebeteggel társalog, pedig csak én voltam süket.
Bár már korábban is tapasztaltuk, ilyetén élményeink az
Állatkerti utunk során megerősödtek, álljon itt tehát egy passzus a pekingi
tömegközlekedésről. Mint talán már utaltam rá, Peking irtózatos nagy, de a
forgalom elég gyér, már ha a géperejű járműveket tekintem. Ennek az az oka, hogy ha hihetek a híreszteléseknek, hogy
Pekingben nem lehet gépkocsi magánkézen, bár állítólag nagyon könnyű szolgálati
autóhoz jutni. Mindenesetre bátran állíthatom, hogy a közlekedés – jelentős
része biciklikkel és autóbuszokkal történik – nem tekinthető megoldottnak.
Annyi még talán a javára írható, hogy elég sűrű a buszhálózat, a buszok forgalmáról
azonban ez már nem mondható el. Sokszor félórát is kell várni egy buszra. Ha minden
olyan közel lenne, mint Pesten, akkor az ember hülye lenne ennyit várni, de itt
30 km-eket is lehet utazni egyetlen busszal. Mindezek tetejébe az Ikarusz-féle
„HiTech”, még nem tört be Kínába, a buszoknak fából van a padlója(!), a
műszerfal egy bádoglemez, a kuplung kézi, és csak egy szemernyivel gyorsabbak
az átlag kínai bicajosnál. Ezerszer is visszasírtuk az otthon ezerszer elátkozott
BKV-t, míg életünk a megállókban, vagy végeérhetetlen buszutakon folydogált.
Pekingi tartózkodásunk jelentős részét buszon vagy megállóban töltöttük.
És
ha ez még valakinek nem lenne elég, akkor itt van a kínai közlekedési kultúra.
Az embereket figyelve az a gyanúm támadt, hogy itt a buszközlekedés mikéntje
törvényi szabályozás alá esik. Viselkedésükből rekonstruáltam a szabályokat.
Íme:1.§. Az utasnak felszálláskor kötelessége megakadályozni, hogy egyetlen leszálló is elhagyhassa a járművet.
2.§.
Az utas felszálláskor köteles, akár testi épséget veszélyeztető módon is, minél
több másik utas felszállását megakadályozni, vagy ha ez nem sikerül, legalább
elsőként a buszra felérni.
3.§.
Az utasnak kötelessége akár az élete árán is ülőhelyet szerezni, különös
tekintettel az idősebbek és a terhes anyák rovására.
4.§.
Az utasnak kötelessége leszállni. (Ez az 1.§ ismeretében nem is olyan könnyű feladat.)
Biztos vagyok
benne, hogy egy kínai kisgyerek csakis nekem köszönheti az életét. Azt hiszem
épp az ausztrál követségre mentünk, s a buszra való felszállás, akarom mondani
feltolakodás alkalmával, miközben hátul meghúzódva figyeltük a küzdő feleket,
arra lettem figyelmes, hogy egy idősebb kínai és egy három év körüli gyermekét a hátán fuvarozó
anya tusakodik egymással az ajtóban. A férfinek egy jókora tömött
hullámpapírdoboz volt a hátán, akkurátusan át meg átkötve vastag szigetelt huzallal,
látszott rajta, hogy jó nehéz. A két bajnokjelölt körülbelül fej-fej mellett
hadakozott a feljutásért, s mivel mindkettőnek jó esélye volt a győzelemre,
hát apait-anyait beleadtak. A hátukon levő dolgoknak viszont, úgy mint doboz meg
gyerek, nemigen tett jót a csata. Arra lettem figyelmes, hogy a gyerek feje szépen
beragad a buszajtó és a doboz közé, melyek, mint valami gigászi satu, szépen
kezdik összepréselni. Nem nézhettem hát tétlenül tovább a dolgot, bármennyire
is a kínaiak magánügye ez a tolakodósdi, nem vettem volna a lelkemre, hogy egy
gyerek feje a szemem láttára loccsan szét, így a dobozt átkötő huzalok közül
megragadtam egy jó erőset, s kicsit visszahúzva megtartottam, míg az anya
felszállt. Ezt a kínai úriember persze nem hagyta annyiban. Nyilván azt
gondolhatta, hogy beakadt valamibe, így egyre erőteljesebb rántásokkal igyekezett terhét
kiszabadítani, már-már kétségbeesetten, hiszen vetélytársa szinte győzni
látszott, így nem volt könnyű pórázon tartani. Azonban erősen fogtam, így szívós
kitartásával nem sokra ment. Mikor a közvetlen életveszély elhárult, elengedtem
a dobozt, s emberünk nagy boldogan felzúdult a buszra. Szerintem mind a mai
napig azt hiszi, hogy valami szerencsétlen véletlen akadályozta meg biztosnak
látszó győzelmét, és meg kell jegyeznem, hogy a buszon aztán sikerült neki
ülőhelyet „szereznie”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése