29.

Hogy érthetővé váljon a bűneset, el kell egy-két dolgot mondanom a hotelunkról. Az a különös szokás uralkodik ebben az intézményben, hogy a szállóvendégek nem kapnak kulcsot a szobájukhoz, hanem a minden második emeleten ücsörgő hosteshez kell fordulni, aki erre kényszeredetten kinyitja az ember szobáját, közben dühösen mormolva, hogyan merészeltük megzavarni őt az unatkozásban. Elmenetelkor nem kell szólni, mert csak egyszerűen becsapja az ajtót maga után az ember. Nos ezek után el lehet képzelni, hogy milyen remek zárak ezek. Kipróbáltam, és a plasztik diákigazolványommal minden nehézség nélkül kinyitottam az ajtót.

Mikor először tértünk meg kis szobácskánkba, és csak ismerkedtünk ezzel a kitűnő szisztémával, gyanútlanul közöltük az unottan ücsörgő hostessel, hogy szeretnénk a szobánkba bejutni, mire ő ferde tekintettel a következő szót ejtette ki a száján: „kadö”. Ekkor mi udvariasan megkérdeztük tőle nem beszél-e angolul, mire fölháborodva közölte, hogy ez angolul van, s nyelvi képességeinek teljes tudatában megismételte: „kadö”. Teljesen elképedtünk, mert mindezidáig még csak hasonló angol szót sem ismertünk. Gyanakodtunk ugyan, hogy nem a legszebb oxfordi kiejtést sajátította el a kitűnő kínai oktatási rendszerben, de akkor is sejteni lehet általában, hogy egy szó mivé torzul a kiejtés során. Eltartott egy kis ideig míg gesztikulálása nyomán, lázasan gondolkodva rá nem jöttünk, hogy a „card” szót próbálja a szerencsétlen kimondani, ami azt jelentette, hogy a recepción kapott kis kártyácskát – a szobaszámmal és a névvel – szeretné látni.

A "kadö"

Szokásomhoz híven egy kis magyarázattal is akarok szolgálni, az angol szavak kínai kiejtését illetően. A kínai nyelv alapegysége nem a fonéma, a hang, mint nálunk, vagy az ismertebb nyelvekben, hanem alapszavak, úgynevezett szógyökök vannak, melyek száma nem túl sok, kb. 410. Ezek mindegyike egy szótag, vagyis egy magyar szótagra emlékeztet. Ezek egyetlen mássalhangzóval, ritkábban magánhangzóval kezdődnek, és – az n és az ng kivételével – mindig magánhangzóval végződnek, mely elég gyakran egy diftongus (kettőshangzó), amiből csak az egyik hang ejtendő hangsúlyosan. Az összes kínai szó ezekből a szógyökökből épül föl, és amikor a kínaiak más nyelvet tanulnak ugyanúgy szógyökönként építik föl. Tehát a „card” szónál egy „ka” szógyököt és egy „d”-vel kezdődő szógyököt kell használniuk, és mert ugye minden szógyök magánhangzóval végződik, itt egy „ö” hang csatlakozik még a „d”-hez. De ugyanez a magyarázata a „pillanatö”-nek és a „cséndzsö mani”-nak is. Persze ők is meg tudják tanulni a tökéletes kiejtést, csak nekik sokkal több munkájukba kerül.

Visszatérve az esetre, a rossz zárak eléggé fölbőszítettek minket, még arra is gondoltunk, hogy egy szállodabeli alkalmazott volt az enyveskezű. Mivel az ember nem tudja biztonságosan bezárni a szobáját, sőt még kulcsa sincs hozzá, úgy gondoltuk, hogy a felelősség a hotelt terheli, annál is inkább, mivel nem volt a recepción széf, ahová az ember az értékeit bezárhatta. Na nem mintha igénybe vettük volna ha van, eszünk ágában se lett volna, de így legalább nem mondhatták, hogy miért nem tettük azt.

Ez az igazolás egy másik igazolás, a későbbiekben kiderül miért.

Másnap egy eddig minden hivatalos személy által gondosan titkolt információ birtokába jutottunk, miszerint létezik egy ún. Foreign Affairs Office, ami arra hivatott, hogy a Kínában bajba jutott külföldieken segítsen. 
Tisztára rejtély, hogy ezt miért kellet egy másik külfölditől megtudnunk, a szálloda vagy a rendőrség helyett. Elmentünk hát oda. Bár zárás előtt fél órával érkeztünk, egy fiatal lány kedvesen fogadott minket. Újabb jegyzőkönyvet írtunk, de itt legalább értették, sőt kaptunk is egy elismervényt a jegyzőkönyvről. A lány megígérte, hogy azonnal felveszi a kapcsolatot a szálló managerével és segít nekünk. Hazafelé a szállodánkba felszívtuk magunkat, s elhatároztuk, hogy kisajtoljuk belőlük, hogy felhívhassuk a magyar követséget Pekingben. Ez szerencsésen sikerült is, mivel szorgalmasan emlegettük a hotel felelősségét a bűnügyben. Szerencsétlenségünkre pont augusztus 20-a volt, így a követségen mindössze az ügyeletet találtuk – ám magyar ügyeletet. Úgyhogy azon az élményen túl, hogy egymáson kívül más emberrel is beszélhettünk nyelvi akadály nélkül, egy nagyon szimpatikus és segítőkész emberre leltünk az ügyeletes személyében, aki lelket öntött belénk, „Ne féljenek, kimentjük magukat ebből az országból!” – mondta, és megígérte, hogy a konzul másnap reggel felhív minket.

Egynapos várakozás után, este kb. 11-kor kopogtattak az ajtón. Hárman érkeztek. A szálló manager-e (egy negyven körüli, a nagy kínai átlagnál kissé jobban öltözött, enyhén sárkányfejű hölgy), a szálloda biztonsági őre (akit magunk között csak Charlie Chan-nak hívtunk, a maga kisfiús, ám ügybuzgó fejével) és egy tiszta tekintetű angol, aki a tolmács szerepét töltötte be. (Charlie Chan, Earl Derr Biggers amerikai regényíró híres nyomozófigurája rengeteg könyv és film főhőse.) Ekkor még azt hittük, hogy valami történni fog, ugyanis részletesen kikérdeztek minket mindenről, minden apró momentumról. Érdeklődésük jólesett, főleg kezdeti nemtörődömségük után, de hamarosan világossá vált, hogy az egész csak azért történt, hogy elejét vegyék annak, hogy a szállóra verjük a balhét. A mi kis guard-unknak csavaros észjárása hamar megmutatkozott, mert amikor hülye fejjel megemlítettük Tong barátunkat, nyomozó szemei felcsillantak és átfutott az agyán: megvan a bűnbak. Sajnos ez nemcsak egy kósza gondolat volt. A mi kis Chan mesterünk hosszas bizonygatásunk ellenére sem hitte el, hogy a fiúnak egyszerűen nem lehet köze a dologhoz, mert egyrészt a pénz három helyről tűnt el, és bár mindketten rövidlátóak vagyunk kissé, azt minden bizonnyal észrevettük volna, ha egy jóízű társalgás közepette nekiáll övtáskáinkban kotorászni. Másrészt a mi kis tolvajunk finnyás volt, hiszen a 10 jüanosnál kisebb címletek egész egyszerűen hidegen hagyták, és ez a válogatósdi is eltarthatott egy kis ideig.

A tárgyalás nem hozott hát számottevő eredményt, a diplomácia fonák nyelvén ígérgettek egy-két dolgot, aztán távoztak. Az egyetlen, aki emberként és nem problémaként kezelt minket, az az angol volt. A hivatalos személyek távozása után ottmaradt még, kicsit zavartan tébláboltva megpróbálta kideríteni, hogy miben segíthetne, hiszen átérezte kilátástalan nyomorunkat, másrészt sokkal régebben lévén az országban, nem tartotta haszontalannak néhány jó tanáccsal ellátni minket. Elmeséltük neki pénzváltós kudarcainkat is, mire föllelkesedett, s megkérdezte, nincs-e véletlenül magyar pénz nálunk, azt ajánlotta, hogy próbáljuk meg beváltani a maffiánál, hisz úgysem ismerik, s ily módon vegyünk revansot. Az ötlet jónak tűnt, így rögtön neki is indultunk az éjszakai Kantonnak. Az ötlet azonban kivitelezéskor kudarcba fulladt, túlságosan gyanakodva fogadták a forintot a gazemberek. Vagy három különböző csoportosuláshoz is odamentünk, vagyis hát engedtük leszólítani magunkat, de mindannyiszor barátságosan kérték, hogy bár nagyon szép ez a pénz, adjunk inkább dollárt, esetleg márkát, de ha minden kötél szakad, svájci frankot is elfogadnak. Bár a terv, úgy látszott, füstbe ment, a tapasztalatokat azonban elraktároztuk.

21.

Másnap elmentünk az Állatkertbe. Barátunk, az unokaöcsi is velünk jött, és ott összefutottunk Mike-kal is, így négyesben tekintettük meg Peking eme csodáját, melyre nem lehet túl büszke. Egy szó, mint száz, szörnyen nyomasztó volt. Nemcsak, hogy szegényes volt, hanem valahogy rettenetesen igénytelen, már ahhoz képest is, ahogy parkjaikat rendben tartják és gondozzák. A hírhedt veszprémi állatkert szinte a San Diego-inak tűnt ehhez képest. A barnamedvét szeméttel dobálták, de kapott belőle a jeges medve is, ami csak valami különös csoda folytán bírhatta ki ezt az éghajlatot. A híres-nevezetes panda külön épületben van üveg mögött, (biztos azért, hogy nehogy őt is szeméttel dobálják). Nagyon sajnálatraméltónak nézett ki teljesen ingerszegény környezetében. Az jutott eszünkbe, hogy a kínaiaknál az állattartás igazából ismeretlen lehet, hiszen számukra minden állat haszonállat, ugyanis mindent megesznek.

Ezek után mi, a három idegen, talán a látottaktól megdöbbenve, meg azért mert igen érdekelt minket, faggatni kezdtük a barátunkat, hogy a tradícionális kínai kultúrából vajon mi maradt meg, de nem sokra jutottunk. Aztán az került szóba, hogy ugyan buddhista kolostort már láttunk, de mi van a konfucianizmussal meg a híres taoizmussal, hol találunk taoista templomot, és egyáltalán vannak-e még ma taoisták Kínában. Csak hogy szegény barátunk angoltudása ilyesmire nem terjedt ki, hiába ismételgettük neki Lao-cë nevét, meg a „tao” szót, mert nem értette. Gondoltuk persze, hogy mibennünk van a hiba, nem jól hangsúlyozunk, de hiába próbáltuk többféleképpen is mondani. Szegény Mike – ő egyébként Japánban tanított angolt – még azt is mondogatta, hogy „busido”, hátha a szomszéd ország történelmét ismeri, de hiába. Végre aztán valamelyikünk valami különös szerencse folytán jól hangsúlyozta a „tao” szót, így az unokaöcsinek végre beugrott, hogy mit is akarunk. De persze nem tudott semmit mondani a taoizmusról, vagy talán nem akart, de az kiderült, hogy miért nem értette Lao-cë nevét. Ugyanis az „ë” betűvel általam jelölt hang egyfajta gutturális magánhangzó, olyasmi mintha az ember jó mélyről nyögne egyet, a „c” pedig inkább palatális, mintsem alveoláris hang. Az is kiderült, hogy a „cë” szó bölcset jelent, ezért van minden nagy filozófus neve után (ld. Csuan-cë, Kung-cë). Ezt Éva jól megjegyezte, és attól fogva ha valamit nagy garral magyaráztam, csak annyit mondott: „Jól van Peti-cë!”

Hogy teljesen érthetővé váljék az iménti történet, ejtenék néhány szót a kínai nyelv egy igen furcsa sajátosságáról, a hangsúlyokról, jobban mondva a hanglejtésről.

A kínai, azon kevés nyelvek közé tartozik, ahol a hanglejtésnek tartalmi szerepe van. A kínai köznyelvben négy „zenei hangsúly”, magyar nyelvtani fogalmak szerint hanglejtés van, (A magyar nyelvben hangsúlynak azt az erőt nevezik, amellyel egy szóban lévő magánhangzót kiejtünk. A nagyobb hangerővel ejtett szótag lesz hangsúlyos. Ez a hangsúly a magyar nyelvben kötött, mindig a szó első szótagjára esik. A hanglejtés ellenben az illető hangok, szavak hangmagasságát, vagy annak változását jelenti, a hanglejtést tehát szerencsésebb kifejezésnek tartom a kínai nyelvvel kapcsolatban.) Ezek: egy ereszkedő rövid , egy emelkedő rövid, egy, a normál hangmagasságnál kissé magasabban kitartott hosszú, és egy ereszkedő, majd emelkedő hosszú. Ezek tartalmi szempontból tökéletes befolyással bírnak a szó hangalakjának jelentésére. Álljon itt egy példa a „pao” szó kapcsán.: 

  Tehát egy szó hangalakja csak a hanglejtéssel együtt adja meg egy szó jelentését. Sőt még így sem egyértelmű, hiszen a „së” szó hangalakja például a négy „zenei hangsúllyal” 75 jelentést takar, melyet természetesen 75 különböző írásjellel kell leírni, de hangalakja csak egy van. A kínaiak emiatt általában több szóval, szókapcsolattal fejeznek ki egy fogalmat. Például só-jin-csi (venni-hangot-gép) = rádió, vagy láj-váng (jönni-menni) = kapcsolat.

Egy külföldinek igen nehéz eltalálni egy hanglejtést, mert hiszen az európai nyelvekben az érzelmi tónust fejezik ki a hanglejtéssel, és ráadásul mondathanglejtéssel és nem szóhanglejtéssel. A mi fülünk számára sokszor nem is ismerhetők fel a „zenei hangsúlyok”. Egyszer például valamit vásárolni akartam, s mondtam kínaiul az árucikk nevét, de az eladó nem értette. Többféle hanglejtéssel ismételgettem, s ő pedig gépiesen utánam mondta, mint aki beszélni tanul, de a megértés legcsekélyebb jele nélkül. És ekkor egyszer csak váratlanul, a felismerés örömétől ragyogó arccal megismételte a szót ugyanúgy, mint én, legalább is az én fülem nem hallott különbséget. Kicsit olyan érzésem volt, mint aki elmebeteggel társalog, pedig csak én voltam süket.

Bár már korábban is tapasztaltuk, ilyetén élményeink az Állatkerti utunk során megerősödtek, álljon itt tehát egy passzus a pekingi tömegközlekedésről. Mint talán már utaltam rá, Peking irtózatos nagy, de a forgalom elég gyér, már ha a géperejű járműveket tekintem. Ennek az az oka, hogy ha hihetek a híreszteléseknek, hogy Pekingben nem lehet gépkocsi magánkézen, bár állítólag nagyon könnyű szolgálati autóhoz jutni. Mindenesetre bátran állíthatom, hogy a közlekedés – jelentős része biciklikkel és autóbuszokkal történik – nem tekinthető megoldottnak. Annyi még talán a javára írható, hogy elég sűrű a buszhálózat, a buszok forgalmáról azonban ez már nem mondható el. Sokszor félórát is kell várni egy buszra. Ha minden olyan közel lenne, mint Pesten, akkor az ember hülye lenne ennyit várni, de itt 30 km-eket is lehet utazni egyetlen busszal. Mindezek tetejébe az Ikarusz-féle „HiTech”, még nem tört be Kínába, a buszoknak fából van a padlója(!), a műszerfal egy bádoglemez, a kuplung kézi, és csak egy szemernyivel gyorsabbak az átlag kínai bicajosnál. Ezerszer is visszasírtuk az otthon ezerszer elátkozott BKV-t, míg életünk a megállókban, vagy végeérhetetlen buszutakon folydogált. Pekingi tartózkodásunk jelentős részét buszon vagy megállóban töltöttük.

És ha ez még valakinek nem lenne elég, akkor itt van a kínai közlekedési kultúra. Az embereket figyelve az a gyanúm támadt, hogy itt a buszközlekedés mikéntje törvényi szabályozás alá esik. Viselkedésükből rekonstruáltam a szabályokat. Íme:
1.§. Az utasnak felszálláskor kötelessége megakadályozni, hogy egyetlen leszálló is elhagyhassa a járművet.

2.§. Az utas felszálláskor köteles, akár testi épséget veszélyeztető módon is, minél több másik utas felszállását megakadályozni, vagy ha ez nem sikerül, legalább elsőként a buszra felérni.

3.§. Az utasnak kötelessége akár az élete árán is ülőhelyet szerezni, különös tekintettel az idősebbek és a terhes anyák rovására.

4.§. Az utasnak kötelessége leszállni. (Ez az 1.§ ismeretében nem is olyan könnyű feladat.)

Biztos vagyok benne, hogy egy kínai kisgyerek csakis nekem köszönheti az életét. Azt hiszem épp az ausztrál követségre mentünk, s a buszra való felszállás, akarom mondani feltolakodás alkalmával, miközben hátul meghúzódva figyeltük a küzdő feleket, arra lettem figyelmes, hogy egy idősebb kínai és egy három év körüli gyermekét a hátán fuvarozó anya tusakodik egymással az ajtóban. A férfinek egy jókora tömött hullámpapírdoboz volt a hátán, akkurátusan át meg átkötve vastag szigetelt huzallal, látszott rajta, hogy jó nehéz. A két bajnokjelölt körülbelül fej-fej mellett hadakozott a feljutásért, s mivel mindkettőnek jó esélye volt a győzelemre, hát apait-anyait beleadtak. A hátukon levő dolgoknak viszont, úgy mint doboz meg gyerek, nemigen tett jót a csata. Arra lettem figyelmes, hogy a gyerek feje szépen beragad a buszajtó és a doboz közé, melyek, mint valami gigászi satu, szépen kezdik összepréselni. Nem nézhettem hát tétlenül tovább a dolgot, bármennyire is a kínaiak magánügye ez a tolakodósdi, nem vettem volna a lelkemre, hogy egy gyerek feje a szemem láttára loccsan szét, így a dobozt átkötő huzalok közül megragadtam egy jó erőset, s kicsit visszahúzva megtartottam, míg az anya felszállt. Ezt a kínai úriember persze nem hagyta annyiban. Nyilván azt gondolhatta, hogy beakadt valamibe, így egyre erőteljesebb rántásokkal igyekezett terhét kiszabadítani, már-már kétségbeesetten, hiszen vetélytársa szinte győzni látszott, így nem volt könnyű pórázon tartani. Azonban erősen fogtam, így szívós kitartásával nem sokra ment. Mikor a közvetlen életveszély elhárult, elengedtem a dobozt, s emberünk nagy boldogan felzúdult a buszra. Szerintem mind a mai napig azt hiszi, hogy valami szerencsétlen véletlen akadályozta meg biztosnak látszó győzelmét, és meg kell jegyeznem, hogy a buszon aztán sikerült neki ülőhelyet „szereznie”.

           

---