23.

Hétfő délelőtt elmentünk a pekingi Ausztrál Követségre, ahol visszaadták az útleveleinket, egy olyan udvarias levél kíséretében, hogy először nem is ismertük fel benne vízumkérelmünk elutasítását. Ez némi csapást jelentett távolabbi terveinkre, de némi tűnődés után azt sütöttük ki, hogy valamilyen úton-módon megpróbálunk eljutni Thaiföldre, és így kárpótoljuk magunkat Ausztráliáért. Ebben része volt annak is, hogy még a vonaton a spanyolok olyan lelkendezve meséltek Koh Pangan szigetéről, hogy összefutott az ember szájában a nyál. 

Az a probléma viszont fölmerült, hogy Sziámban is vízumkényszer van, mi pedig aznap elutazunk. Elmentünk a thai követségre, hátha... Éppen nem volt félfogadás, és ebédidő lévén senki sem tartózkodott bent csak az őrök, de kitartóan megvártunk valakit, aki felvilágosítással szolgálhatott. A valaki aztán elmondta, hogy ha akarná sem tudná ma megcsinálni senki a vízumunkat, mert nincs hivatali óra, csak holnap lesz. De mondott egy jó hírt is, Kantonban van egy thai konzulátus a White Swan hotelban, ott megkaphatjuk a vízumot.    

Szívesen ellátogattunk volna Tibetbe is, de kósza próbálkozásunk hamar kudarcba fulladt, ugyanis kiderült, hogy semmiféle közlekedési eszköz nem jár arra csak turistabuszok és teherautók. A turistabuszt kizártuk, egyrészt mert 300 amerikai dollárba került volna (kicsit sok a mi pénztárcánknak), azonkívül ezen a túrán nagyon vigyáztak az emberre, hogy mit néz meg, és mit nem. Tibet kínai annektálása valahogy tabutémának számított a világpolitikában, s ezen e kínaiak nem szándékoztak változtatni, mondjuk egy megrendítő képriporttal, amit egy turistaként beosont újságíró készít. A turistabusz elsődleges feladata a szemét, ultraelnyomó, feudális Tibet összehasonlítása lett volna a modern, boldog, sinaizált Tibettel. Hát ebből mi nem kértünk.

A másik lehetőség, a magánúton való eljutás, szintén kizártnak látszott, mert csakis különleges engedéllyel lehet Tibetet felkeresni, s a több útellenőrzés és a belső határ pontosan az engedély nélküliek kiszűrésére szolgál. Ha tehát mondjuk sikerülne lestoppolni egy teherautót, nemcsak mi kerülnénk bajba valamelyik ellenőrző ponton, hanem szerencsétlen sofőrünk is. Thaiföld tehát valószínűbbnek látszott Tibetnél.

Hazaérve szállodánkba összepakoltunk nagy nehezen, ügyet sem vetve a check out time-ra, mert igazából módfelett haragudtunk a hotelre. Néhány napja ugyanis éjszaka, (éppen nem a legjobbkor,) egyszerre csak felgyulladt a villany. Először azt hittük, hogy valaki kint szórakozik, ugyanis kint, az ajtó előtt is volt egy kapcsoló. De nem. Egyszerűen nem lehetett lekapcsolni a villanyt. Másnap reggel, mivel a korábbi tapasztalatok megtanítottak rá, hogy nem érdemes gyors segítséget várni a személyzettől, elkezdtem villanyt szerelni, mert azt hittem a kapcsoló a bűnös. Szétszedtem, a két vezeték láthatóan nem ért egymáshoz, a villany pedig égett. Ez igen meglepett engem, de hát ez Kína, itt bármi megtörténhet, s annak ellenkezője is. Még azt megtehettem volna, hogy kicsavarom az izzót, de akkor meg felkapcsolni nem lehetett volna, Kénytelenek voltunk tehát szólni, hogy csinálják meg. Na ezt többször is meg kellett ismételni, és csak akkor küldték a villanyszerelőt, mikor már fenyegetőzni, meg kiabálni kezdtünk. Addig is több napon keresztül egész éjjel égett a lámpa, ami roppant kellemetlen volt, lévén földszinti szoba, ahová bárki beláthatott. Aztán végre megjött a villanyszerelő, aki teljes technikai tudását összeszedve, pontosan azt csinálta, amit én, vagyis szétszedte a kapcsolót, és ugyanúgy meghökkent, mikor ez hiábavalónak bizonyult. Ám a kínai szakmunkásképzés eme büszkesége tovább is ment. Középre húzta az asztalt, felrakott rá két széket, egymás tetejére, Évára ráparancsolt (jelekkel), hogy az asztalt fogja, rám pedig, hogy az asztalon a székeket fogjam, ő pedig felmászott a bútorhalom tetejébe és ismét minden technikai tudását összeszedve kicsavarta az égőt. Még büszke is volt magára, hogy ilyen jól megoldotta a problémát, mi meg arra gondoltunk, hogy ezért aztán tényleg kár volt annyit veszekedni. Ezután, ha besötétedett, csak annyi világosság volt a szobában, amennyi a fürdőszobából beszűrődött, s ez nem volt valami sok.

Szóval ezért és sok más apró bosszúságért, amit okoztak nekünk, (a piszkos anyagiakról nem is szólva), elhatároztuk, hogy bliccelni fogunk. Persze nem olyan nagyon, csak másfél napot. Többet nem is lehetett volna, hiszen általában előre fizetettek, aztán pedig naponta. Ígyhát nyolc óra tájban csomagostul, mindenestől, kislisszoltunk a hotelból. Nem volt nagy veszélye a lebukásnak, mert hatalmas volt a jövés-menés, temérdek hátizsákos tartózkodott mindig az előcsarnokban, mert ez a szálló, – talán az egyetlen ilyen Pekingben – szinte gyűjtötte az utazókat és a vándorokat, a turisták más hotelbe mentek.

Még utoljára beültünk a Pink House-ba egy búcsúvacsorára. (Jű-szan-řó-szë, mogyorós csirke, dumpling.) Ricsiék és a „Tanár úrék” is velünk tartottak. (A „Tanár úr” a volt főiskolámon tanított [bár engem nem], és szintén vonatismeretség volt.) Ezen a helyen van angol nyelvű étlap is, hiszen leginkább a szálló vendégeiből él, de így az ételek kínai nevét nem tudjuk. Jól belaktunk, jól besöröztünk és az utazás tudatától felspannolódva indultunk a pályaudvarra.

Utolsó pekingi élményeink nem voltak híjával némi bosszúságnak. A 21. bejegyzésben már írtam a közlekedésről, és hogy mélyen lenéztük a tolakodást, amit nagyon egyszerűen ki lehetett védeni. Az ember megvárta, míg minden affér elrendeződik a buszajtóban, aztán utolsóként kényelmesen felszállt maga is.

A pekingi pályaudvar homlokzata

A pályaudvarra menet a buszra a végállomáson kellett fölszállni, tehát egy töküres busz jött. Szerencsétlenségemre pontosan az orrom előtt nyitotta ki ajtaját, és én a tömérdek cumóval nem tudtam elég gyorsan mozogni. Legszívesebben most is hagytam volna a tömeget föltolakodni, de hát pontosan az útjában voltam, így jobb belátásra jutva (vagy rosszabbra), elhatároztam, hogy inkább fölszállok. Igen ám, csakhogy – amint ez várható volt, – nem ment ez olyan simán, mivel a kicsi kínaiak is egyszerre (vagy előbb) szerettek volna fölszállni, mint jómagam, aminek az lett a következménye, hogy vagy huszadmagammal beragadtam a buszajtóba és se le, se fel. Egy darabig, a nagy forgatagban csak arra vigyáztam, hogy senkiben ne okozzak kárt, próbáltam hátrálni is, de hiába, mert a mögöttem levők nyomtak, és nem voltam valami mozgékony a kb. bruttó mázsás súlyommal. Ám ekkor, a nagy dulakodásban megreccsent a féltve őrzött kínai halászkalapom, és többet nem ismertem se istent, se embert. Két kezemet oldalt kinyújtva, vízszintesen hátrafelé tettem egy erőteljes mozdulatot, miáltal a kicsi kínaiak sora megdőlt, s potyogtak, mint a vadgesztenye ősszel. Az így támadt vákuumban aztán kényelmesen fölszálltam. Fent a buszon aztán tisztelettel tekintettek rám, a nagy fehér varázslóra, mintha valami hőstettet vittem volna véghez.