22.

Bicikliparkoló

Nem tartom lehetetlennek, hogy a kínaiak a buszközlekedés katasztrofális volta miatt szoktak rá a biciklire, de bárhogy történt is, a bicikli akár Kína szimbóluma is lehetne.

Élőhal-szállítás

Fájront a gyárban

Mivel itt a kerékpár a legfontosabb közlekedési eszköz, nemcsak a személyforgalom, hanem a helyi teherforgalom tekintetében is, azonkívül rend a lelke mindennek, így itt a világon egyedülálló módon, rendszámmal látják el a bicikliket is. 

A hentes

A kerékpárnak köszönhetően Peking levegője mentes mindenféle szmogtól, az állampolgárok edzettek, a közlekedési balesetek száma minimális, (már csak azért is, mert az utcákon mindenhol jó széles biciklisávot választottak le, az egyébként is igen ritka gépjárműforgalomtól), és nincs semmiféle egészségtelen verseny az emberek között, amelyet nálunk a „az én autóm sokkal menőbb” címen játszanak. 

Azonkívül egy bicikliparkoló sokkal kevesebbe kerül, és sokkal többet lehet azonos területen kialakítani. A kínai gyerekek szerintem előbb tanulnak meg biciklizni, mint járni. Nem hiszem hogy lenne kínai, akinek nincs kerékpárja. Ám a kínaiak biciklizés közben sem tudnak kibújni a bőrükből, ezen a téren sem engednek meg maguknak semmi egyénieskedést, még a lábukat is ugyanúgy húzzák fel, ha tócsán hajtanak keresztül.

Mi persze, tán mondanom sem kell, szerfölött élveztük a közlekedés ezen formáját, s ahova csak lehetett biciklivel mentünk. 

Randi kínai módra

Éva kerékpáron

A múltkori bejegyzéssel kapcsolatban visszatérték még egy kicsit a kulturális szokásokra, s ezt egy idézettel, egy  dühös kifakadásommal  vezetném be a naplóból:

Jómagam bicajon

„Bátran állíthatom, hogy a több (egyes vélemények szerint hat) ezer éves kínai kultúra mára eltűnt. Ami esetleg nem tűnt volna el nyomtalanul, az meg egyenesen kár, hogy nem tűnt el, értem ez alatt a köpködést, böfögést, szellentést, körömnövesztést, fül- és orrtúrást, és nem utolsó sorban az idegenek kizsákmányolását. Ez – mármint az évezredes kultúra eltűnése – meglátszik a kínain első ránézésre. Hol van itt a híres keleti békesség? Ahol a könyök a legfőbb közlekedési eszköz? Bár el kell hogy mondjam, nem dühből csinálják és sztoikusan tűrik is a másik könyökét. Mintha egyetlen szabály lenne, az ököljog. Az erősebb, ügyesebb megy. Egy biciklisnek sosincs elsőbbsége egy autóssal szemben, egy gyalogosnak egy bicajossal szemben, az elsőbbség kérdése az erő hierarchiáján alapszik.”

Láttam egyszer egy érdekes jelenetet, ami a buszon játszódott. Egy megürült ülőhelyre ketten startoltak rá, de aki közelebb volt hozzá, az nem vette észre a másikat. Nyilván megnyugodva, hogy nem lát vetélytársat, a szokásosnál kissé lassabban tevékenykedett, mire a másik, gyorsabb lévén levágódott a székre, így a komótosabbik már csak a másik ölébe ülhetett. Aki azt hiszi, hogy felháborodott, amiért pofátlanul leültek az orra (pontosabban a feneke) előtt, az nagyot téved, mert még ő kért bocsánatot. A kínai szabályok szerint ő volt az ügyetlen, és ott szemesnek áll a világ.

A böfögést és szellentést, mint kulturális elemet, bár nem élveztük, de megmagyarázhatónak tartottuk, legalábbis egészségügyi okokból. Sok kultúrában vannak az egészség fenntartását célzó tabuk vagy kötelességek. Ám a körömnövesztés oka egy ideig homályos volt előttünk. Azt figyeltük meg ugyanis, hogy (főleg a huszonéves fiatalok) a kisujjuk körmét több centiméteresre hagyják megnőni. Eleinte praktikus okokra gyanakodtunk, hogy szerszámként milyen előnyös, fültúrásra vagy fogpiszkálásra például, de ezirányú érdeklődésünkre (ugyanis az unokaöcsi is szépen megnövesztette a körmét) egyszerűen nem kaptunk választ, csak vállvonogatást. Mindenesetre, azt hiszem, sikerült megfejtenem a körömnövesztés okát, és kulturális gyökereit. A középkori Kínában a mandarinok, meg magas rangú hivatalnokok növesztették meg vagy tízcentisre a körmüket (ők mondjuk mind a tízet) hogy ezzel demonstrálják, hogy semmi közük semmiféle kétkezi munkához. Az a gyanúm, hogy az újkori Kínában, figyelembe véve a körömnövesztők életkorát, a diákok, egyetemisták hódolnak leginkább e szokásnak, nyilván, hogy ezzel demonstrálják egy magasabb társadalmi osztályhoz való tartozásukat.

A kínaiak mentségére is föl kell azonban hoznom valamit. Mielőtt úgy eltelnénk saját civilizáltságunk nagyszerűségével, ezek az európaiak számára kissé megbotránkoztató szokások azért nem voltak teljesen idegenek a mi kultúránktól (vagyis jobban mondva a nyugat-európai kultúrától) úgy pár száz évvel ezelőtt. Egyszer, sajnos már nem emlékszem a forrásra, de olvastam szemelvényeket egy középkori, ha jól emlékszem francia illemtankönyvből. A szabályokból kikövetkeztethető az általános szokásrend. Például: „Nem illik keresztülköpni az asztalon.” Eszerint melléköpni illett. Vagy: „Nem illik az út mellett szükségét végzőre ráköszönni.” Eszerint sűrűn lehetett látni ilyesmit.

Nemigen láttam elégedett kínait, igaz különösebben nem is elégedetlenek az emberek, csak úgy „elvannak”, mintha várnának valamire. Talán csak az öregeken látszik valamiféle lelki béke. Egyiptomban az arabok sokkal nagyobb nyomorúság között is elégedettebbnek, boldogabbnak tűntek, mint a kínaiak, pedig ez Lao-cë és Csuang-cë hazája.

Az elégedetlenség és a barátságtalanság foka eltérő, attól függően, hogy mennyire vannak kapcsolatban idegenekkel. Egy szállodában, vagy külföldiek által sűrűn látogatott boltban, a kínaiak (főleg nők), feltűnően kedvetlenek, elégedetlenek, unottak, és barátságtalanok. Ez persze lehet, hogy a turisták miatt van, hogy ebben mi is hibásak vagyunk. De az is lehet hogy az elégedetlenség és barátságtalanság mértékét nem a külföldiekkel való kapcsolat, hanem földi javaktól való távolság határozza meg. Ezt alátámasztja, hogy a legtöbb barátságos kínaival Peking szegénynegyedben találkoztam, bár az is igaz, hogy ott nyilván ritka a turista, mint a fehér holló.

Sok halogatás után vasárnap végre összejött a pekingi kacsa ebédünk. Mike útikönyve leginkább a Beijing Duck éttermet ajánlotta, minthogy – a neve is mutatja – ennek az étteremnek legfőképpen ez a specialitása. Az a körülmény is e mellett az étterem mellett szólt, hogy hatalmas nagy (többszáz férőhelyes), és ezidáig Pekingben csak kicsike éttermeket láttunk. De sajnos zárva volt és nekünk nem volt időnk megvárni, hogy kinyisson. Ígyhát elmentünk a könyv által javasolt második helyre, a Lu-lu étterembe. Namármost furcsa módon az éttermek színvonalbeli különbsége árban korántsem tükröződik annyira, mint például nálunk. A Lu-lu nem volt számottevően drágább étterem, pedig „jobb” étteremnek számított, hiszen légkondicionált volt, az eddigi műanyag vagy fém helyett itt fényesre polírozott fa asztalok voltak, s az egész berendezésen, csészéken, pálcikákon látszott, hogy ez magasabb színvonalú vendéglő. 

Az átlagos étterem-méret

A pálcika igazi fokmérője a vendéglátó-ipari egység osztályfokozatának. Az egyszerűbb helyeken egyszer használatos, „steril” nyárfából készült pálcikák vannak, melyek „össze vannak nőve”, ugyanis a két pálcika között csak 9/10-ig van bevágva, s úgy kell szétrepeszteni őket, s így az ember két négyzetprofilú, nyers, fapálcikát kap, amit használat után eldobnak. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy szám jobb oldala azért sokkal érzékenyebb, mintha kifújta volna a szél, mert a durva pálcikák kidörzsölték. Ezentúl mindig magamnál hordtam egy pár saját bambuszpálcikát.

Ebben az étteremben azonban festett, lakkozott pálcikákat kaptunk, azonkívül más is elárulta, hogy egy előkelőbb étteremben járunk. Amikor beléptünk azonnal figyelmesek lettünk egy furcsaságra, nevezetesen, hogy a padló korántsem tiszta, sőt kifejezetten ételmaradékokkal teli, csúszkáltunk a sok mócsingon. Ennek az a magyarázata, hogy mint már említettem volt, a vendégek az asztalra köpik, ami nem tetszik nekik. Namármost a vendéglős ezeket az asztal letakarításakor nem a törlőruhába söpri, hanem le a padlóra, mégpedig jól felfogott üzleti érdekből, ugyanis a sok köpés a padlón nagy látogatottságot jelent, s mint ilyen, vonzza a vendéget. Tehát Kínában köpés = reklám.