31.

Pár nap múlva, egy napsütéses reggelen a tolmács angol meglátogatott minket, érdeklődött hogyan mennek a dolgaink, s meghívott  reggelizni. Ő is szegény volt, mivel abból élt, hogy angolt tanított egy Fucsou nevű kikötővárosban, és bár sokszorosát kapta egy kínai fizetésének, az még így sem érte el a havi 100 $-t.

Maga a reggeli nem is igazán gasztronómiailag volt élmény, bár a főtt, kékeszöld csirkeláb azért említést érdemel, hanem inkább a hely hangulata volt érdekes.

Az étterem, annak ellenére, hogy több teremből, sőt kerthelyiségből állt, tömve volt, s ez a korai időpont miatt igencsak meglepett minket. Láthatóan családok foglalták el az asztalok többségét, kimosdatott csemetéikkel, jobb ruhába, talán ünneplőbe bújva, vidáman cseverészve. Rajtunk kívül európait keresve sem lehetett találni, és bár az angol kínai tudománya jócskán könnyített a helyzetünkön, én a magam részéről kissé elfogódottan forgattam a pálcikát. Valahogy úgy éreztem –, szinte először Kínában –, hogy betolakodó, oda nem illő vagyok, bár a kínaiak ügyet sem vetettek ránk. Szóval ez a hely valahogy merőben más volt, mint az eddig megismertek.

Tojásárus a piacon

A kínai konyháról már mindenki hallott, bár az emberek többségének csak homályos ismeretei vannak a kínai gasztronómiáról. Sokan úgy képzelik, ahogy van magyar, francia, görög konyha, úgy van kínai is. Nos ez nem egészen így van. Kínát a gasztronómia tekintetében is régiókra lehet osztani, s ezek étkezési szokásai annyira eltérhetnek egymástól, mint mondjuk a magyar és a francia. Vannak azért közös elemek, mint például az evőpálcika használata, valamint a rizs, mint fő gabona fogyasztása. Náluk a rizs szinte tökéletesen azt a szerepet tölti be, mint amit nálunk a kenyér.

Az étkezés, főleg ünnepélyesebb alkalmakkor, hidegtállal kezdődik: hideg húsok, savanyított zöldségek, és tojás. Nos, a tojás Kínában központi szerepet tölt be, a piacokon sokféle tojást árulnak, köztük a híres és elég gusztustalan „száznapos tojást” is, melynek receptje titkos, és elkészítése állítólag száz napot vesz igénybe, mialatt kocsonyássá érik. Be kell valljam, hogy ilyet mi nem ettünk.

A száznapos tojás (forrás: yaya's quest)

Amit még a kínai étkezésről tudni kell, hogy klasszikus esetben nyolcszemélyes, kerek, terítetlen asztalokon esznek, s a különböző tálakat, melyeket egymás után hordanak az asztalra, nem egy személy elé teszik, hanem – és ez a kerek asztal magyarázata – az asztal közepére helyezve mindenki ízlése szerint fogyaszthat bármely tányérról. Az egyetlen „individuális” edény a rizses csésze, melyet mindenki megkap az étkezés kezdetekor, s afölött fogyaszthatja, vagy a sótlanul elkészített rizsre merheti rá a különböző fogásokat.

A követségi ügyeletes ígérete szerint, a pekingi magyar konzul, Szabó Attila kicsit ugyan késve, de nemsokára felhívott minket, és nagyon kedves volt, ami fölöttébb jólesett nekünk. Nagy vonalakban vázoltuk neki nyomorúságunkat, ejtettünk még néhány röpke szót az utcai csencselésekről, a pekingi jegymaffiáról (erről lesz majd még szó bővebben), és a lopásokról, aztán megbeszéltük megmentésünk állomásait:

1. Pénzkunyorálás valakitől kölcsönbe a pekingi vonatjegyre.

2. Ott elmenni a követségre és megbeszélni a továbbiakat.

Pénzünk visszaszerzését illetően semmi jóval nem kecsegtetett, csakúgy, mint eddig mindenki.

Valahogyan egész eddig nem akartuk elhinni, hogy utunknak befellegzett, s jó ha hazajuthatunk. Végül is a követségnek nem az a dolga, hogy az állampolgárok utazgatását elősegítse, s nekünk ezzel szembe kellett volna nézni. De az égadta világon senki sem segített, még kósza ötlettel sem, kideríteni, hogy mi is történt tulajdonképpen. Bárki, akit megkérdeztünk, vagy valami köze volt ehhez a dologhoz, kész, megváltoztathatatlan tényként kezelte pénzünk eltűnését. Csak mi nem. Sőt mi még megpróbáltuk úgy szemlélni a dolgokat, hogyan lehetne a javunkra fordítani balszerencsénket. Volt valami paradox érzés bennünk, mely nem engedte, hogy hosszútávon utunk befejezését tudomásul vegyük, s csak pillanatnyi problémának láttuk az ügyet.

A mindennapokban kezdtük eléggé ügyesen kezelni a pénztelenség problémáját, csak éppen nem tudtunk túllépni ezen. Még mindig kalandokat tervezgettünk, s nem a legegyszerűbb módját a hazajutásnak. Mellesleg a mai napig biztos vagyok benne, hogy a rendőrség erélyes fellépésére megkerült volna a pénzünk, vagy legalább egy része.

22.

Bicikliparkoló

Nem tartom lehetetlennek, hogy a kínaiak a buszközlekedés katasztrofális volta miatt szoktak rá a biciklire, de bárhogy történt is, a bicikli akár Kína szimbóluma is lehetne.

Élőhal-szállítás

Fájront a gyárban

Mivel itt a kerékpár a legfontosabb közlekedési eszköz, nemcsak a személyforgalom, hanem a helyi teherforgalom tekintetében is, azonkívül rend a lelke mindennek, így itt a világon egyedülálló módon, rendszámmal látják el a bicikliket is. 

A hentes

A kerékpárnak köszönhetően Peking levegője mentes mindenféle szmogtól, az állampolgárok edzettek, a közlekedési balesetek száma minimális, (már csak azért is, mert az utcákon mindenhol jó széles biciklisávot választottak le, az egyébként is igen ritka gépjárműforgalomtól), és nincs semmiféle egészségtelen verseny az emberek között, amelyet nálunk a „az én autóm sokkal menőbb” címen játszanak. 

Azonkívül egy bicikliparkoló sokkal kevesebbe kerül, és sokkal többet lehet azonos területen kialakítani. A kínai gyerekek szerintem előbb tanulnak meg biciklizni, mint járni. Nem hiszem hogy lenne kínai, akinek nincs kerékpárja. Ám a kínaiak biciklizés közben sem tudnak kibújni a bőrükből, ezen a téren sem engednek meg maguknak semmi egyénieskedést, még a lábukat is ugyanúgy húzzák fel, ha tócsán hajtanak keresztül.

Mi persze, tán mondanom sem kell, szerfölött élveztük a közlekedés ezen formáját, s ahova csak lehetett biciklivel mentünk. 

Randi kínai módra

Éva kerékpáron

A múltkori bejegyzéssel kapcsolatban visszatérték még egy kicsit a kulturális szokásokra, s ezt egy idézettel, egy  dühös kifakadásommal  vezetném be a naplóból:

Jómagam bicajon

„Bátran állíthatom, hogy a több (egyes vélemények szerint hat) ezer éves kínai kultúra mára eltűnt. Ami esetleg nem tűnt volna el nyomtalanul, az meg egyenesen kár, hogy nem tűnt el, értem ez alatt a köpködést, böfögést, szellentést, körömnövesztést, fül- és orrtúrást, és nem utolsó sorban az idegenek kizsákmányolását. Ez – mármint az évezredes kultúra eltűnése – meglátszik a kínain első ránézésre. Hol van itt a híres keleti békesség? Ahol a könyök a legfőbb közlekedési eszköz? Bár el kell hogy mondjam, nem dühből csinálják és sztoikusan tűrik is a másik könyökét. Mintha egyetlen szabály lenne, az ököljog. Az erősebb, ügyesebb megy. Egy biciklisnek sosincs elsőbbsége egy autóssal szemben, egy gyalogosnak egy bicajossal szemben, az elsőbbség kérdése az erő hierarchiáján alapszik.”

Láttam egyszer egy érdekes jelenetet, ami a buszon játszódott. Egy megürült ülőhelyre ketten startoltak rá, de aki közelebb volt hozzá, az nem vette észre a másikat. Nyilván megnyugodva, hogy nem lát vetélytársat, a szokásosnál kissé lassabban tevékenykedett, mire a másik, gyorsabb lévén levágódott a székre, így a komótosabbik már csak a másik ölébe ülhetett. Aki azt hiszi, hogy felháborodott, amiért pofátlanul leültek az orra (pontosabban a feneke) előtt, az nagyot téved, mert még ő kért bocsánatot. A kínai szabályok szerint ő volt az ügyetlen, és ott szemesnek áll a világ.

A böfögést és szellentést, mint kulturális elemet, bár nem élveztük, de megmagyarázhatónak tartottuk, legalábbis egészségügyi okokból. Sok kultúrában vannak az egészség fenntartását célzó tabuk vagy kötelességek. Ám a körömnövesztés oka egy ideig homályos volt előttünk. Azt figyeltük meg ugyanis, hogy (főleg a huszonéves fiatalok) a kisujjuk körmét több centiméteresre hagyják megnőni. Eleinte praktikus okokra gyanakodtunk, hogy szerszámként milyen előnyös, fültúrásra vagy fogpiszkálásra például, de ezirányú érdeklődésünkre (ugyanis az unokaöcsi is szépen megnövesztette a körmét) egyszerűen nem kaptunk választ, csak vállvonogatást. Mindenesetre, azt hiszem, sikerült megfejtenem a körömnövesztés okát, és kulturális gyökereit. A középkori Kínában a mandarinok, meg magas rangú hivatalnokok növesztették meg vagy tízcentisre a körmüket (ők mondjuk mind a tízet) hogy ezzel demonstrálják, hogy semmi közük semmiféle kétkezi munkához. Az a gyanúm, hogy az újkori Kínában, figyelembe véve a körömnövesztők életkorát, a diákok, egyetemisták hódolnak leginkább e szokásnak, nyilván, hogy ezzel demonstrálják egy magasabb társadalmi osztályhoz való tartozásukat.

A kínaiak mentségére is föl kell azonban hoznom valamit. Mielőtt úgy eltelnénk saját civilizáltságunk nagyszerűségével, ezek az európaiak számára kissé megbotránkoztató szokások azért nem voltak teljesen idegenek a mi kultúránktól (vagyis jobban mondva a nyugat-európai kultúrától) úgy pár száz évvel ezelőtt. Egyszer, sajnos már nem emlékszem a forrásra, de olvastam szemelvényeket egy középkori, ha jól emlékszem francia illemtankönyvből. A szabályokból kikövetkeztethető az általános szokásrend. Például: „Nem illik keresztülköpni az asztalon.” Eszerint melléköpni illett. Vagy: „Nem illik az út mellett szükségét végzőre ráköszönni.” Eszerint sűrűn lehetett látni ilyesmit.

Nemigen láttam elégedett kínait, igaz különösebben nem is elégedetlenek az emberek, csak úgy „elvannak”, mintha várnának valamire. Talán csak az öregeken látszik valamiféle lelki béke. Egyiptomban az arabok sokkal nagyobb nyomorúság között is elégedettebbnek, boldogabbnak tűntek, mint a kínaiak, pedig ez Lao-cë és Csuang-cë hazája.

Az elégedetlenség és a barátságtalanság foka eltérő, attól függően, hogy mennyire vannak kapcsolatban idegenekkel. Egy szállodában, vagy külföldiek által sűrűn látogatott boltban, a kínaiak (főleg nők), feltűnően kedvetlenek, elégedetlenek, unottak, és barátságtalanok. Ez persze lehet, hogy a turisták miatt van, hogy ebben mi is hibásak vagyunk. De az is lehet hogy az elégedetlenség és barátságtalanság mértékét nem a külföldiekkel való kapcsolat, hanem földi javaktól való távolság határozza meg. Ezt alátámasztja, hogy a legtöbb barátságos kínaival Peking szegénynegyedben találkoztam, bár az is igaz, hogy ott nyilván ritka a turista, mint a fehér holló.

Sok halogatás után vasárnap végre összejött a pekingi kacsa ebédünk. Mike útikönyve leginkább a Beijing Duck éttermet ajánlotta, minthogy – a neve is mutatja – ennek az étteremnek legfőképpen ez a specialitása. Az a körülmény is e mellett az étterem mellett szólt, hogy hatalmas nagy (többszáz férőhelyes), és ezidáig Pekingben csak kicsike éttermeket láttunk. De sajnos zárva volt és nekünk nem volt időnk megvárni, hogy kinyisson. Ígyhát elmentünk a könyv által javasolt második helyre, a Lu-lu étterembe. Namármost furcsa módon az éttermek színvonalbeli különbsége árban korántsem tükröződik annyira, mint például nálunk. A Lu-lu nem volt számottevően drágább étterem, pedig „jobb” étteremnek számított, hiszen légkondicionált volt, az eddigi műanyag vagy fém helyett itt fényesre polírozott fa asztalok voltak, s az egész berendezésen, csészéken, pálcikákon látszott, hogy ez magasabb színvonalú vendéglő. 

Az átlagos étterem-méret

A pálcika igazi fokmérője a vendéglátó-ipari egység osztályfokozatának. Az egyszerűbb helyeken egyszer használatos, „steril” nyárfából készült pálcikák vannak, melyek „össze vannak nőve”, ugyanis a két pálcika között csak 9/10-ig van bevágva, s úgy kell szétrepeszteni őket, s így az ember két négyzetprofilú, nyers, fapálcikát kap, amit használat után eldobnak. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy szám jobb oldala azért sokkal érzékenyebb, mintha kifújta volna a szél, mert a durva pálcikák kidörzsölték. Ezentúl mindig magamnál hordtam egy pár saját bambuszpálcikát.

Ebben az étteremben azonban festett, lakkozott pálcikákat kaptunk, azonkívül más is elárulta, hogy egy előkelőbb étteremben járunk. Amikor beléptünk azonnal figyelmesek lettünk egy furcsaságra, nevezetesen, hogy a padló korántsem tiszta, sőt kifejezetten ételmaradékokkal teli, csúszkáltunk a sok mócsingon. Ennek az a magyarázata, hogy mint már említettem volt, a vendégek az asztalra köpik, ami nem tetszik nekik. Namármost a vendéglős ezeket az asztal letakarításakor nem a törlőruhába söpri, hanem le a padlóra, mégpedig jól felfogott üzleti érdekből, ugyanis a sok köpés a padlón nagy látogatottságot jelent, s mint ilyen, vonzza a vendéget. Tehát Kínában köpés = reklám.

15.

Nyomorúságosan elázva, csigalassúsággal vánszorogtunk be a Tian-nan-men térre, de így sem tudtunk többet késni, mint az unokaöcsi. Kicsit türelmetlenül toporogtunk csuromvizes ruháinkban míg megérkezett, de aztán fordult a kocka, mivel először nekünk vissza kellett menni a hotelba átöltözni, no meg persze a bicajok miatt, úgyhogy most neki kellett minket kísérgetve megvárni, mire mindezt elintéztük, így 9 óra is elmúlt már, mire a „Nagy Kínai Vendégségbe” értünk. Izgatott, várakozásteljes hangulatunkban föl sem merült bennünk, hogy milyen árat fizetünk még ezért.

Megérkeztünk hát Yen testvérének a családjához az igazi kínai vacsorára. A jelenlevők: Yen; Yen lánya, egy tizennégy év körüli kislány; Yen nővére, a háziasszony; annak férje, egy nagyon barátságos, nyájas házigazda; és fiúk, az unokaöcsi. A vacsora maga mesebeli volt. Körül sem tudtunk igazán nézni a lakásban, mert máris lenyomtak minket egy díványszerű ülőalkalmatosságra, s elénk tettek egy asztalt, hogy moccanni sem tudtunk. Az asztal teli volt dinnyével, ami az óriási rohanás után igazán jólesett, illetve csak jólesett volna, de nem mertünk belőle igazán enni, mert ők is csak egy szeletet ettek. Eközben egy kicsit körülnéztünk, mivel izgatott minket, hogy milyen egy kínai átlagember lakása, bár vendéglátónk a hírek szerint sokkal jobban keresett az átlagnál, úgy 250¥ körül. A lakás nappalijában voltunk, és sietős érkezésünk miatt nem is pillanthattunk be más helyiségbe. A nappali egyetlen számottevő berendezése az a hatalmas kerek asztal volt, amelynél ültünk, nem számítva azt az állványos ventillátort, mely nyilván a család büszkesége (talán státusszimbóluma is) volt. A szoba padlója pedig csupasz beton volt, se szőnyeg, se parketta, még linóleum se.

Júdásfüle gomba vagy fafülgomba (Auricularia auricula-judae)
forrás: http://netbio.hu/spd/NetBio_740922/Gombasz_Bio_szaritott_fafulgomba_25_gr

Azután az ételek olyan kavalkádja következett, mely igazából leírhatatlan, rizs nélkül, mert mint megtudtuk, egy igazi, ínyenc kínai étkezésnél nem esznek rizst, mert az csak amolyan hastömő. Volt ott különlegesen elkészített hal, csirke, disznó, és egyéb azonosíthatatlan húsok, no meg tengernyi féle és fajta zöldség. Persze kérdezgettük az ételek, alapanyagok nevét, de megjegyezni nem tudtuk, jegyzetelni meg nem állt módunkban. Egyetlen nyersanyag nevét sikerült megjegyeznünk, és azt sem azért, mert olyan finom volt, hanem mert nagy büszkén többször is felhívták rá a figyelmet, nyilván nem különlegessége, hanem mókás formája miatt, s ez a fafülgomba volt. Volt azonban ennél érdekesebb is, azonban erre egyáltalán nem hívták föl a figyelmünket:

Éppen szépen eszegettünk, nem túl fesztelenül, hiszen egy teljesen ismeretlen kultúra szokásaihoz kellett alkalmazkodnunk. Nem nagyon illett ugye magyarul beszélgetnünk, csak angolul, hogy az unokaöcsi fordítani tudjon, ezenkívül szorgalmasan ismételgettük, hogy hao cë (jó ízű), amivel láthatóan nagy örömöt szereztünk nekik. Szóval, körülbelül a vacsora felénél tarthattunk, mikor is Éva minden átmenet nélkül odahajolt hozzám, s kissé patetikusan közölte:

      – Te Péter, ennek lába van!

Magam részéről eddig valamiféle különleges tésztának gondoltam azt az izét, amire a tányérján mutogatott, akkora s olyan volt, mint egy orsótészta, s addig nem is néztem meg különösebben, volt éppen elég egyéb látnivaló is az asztalon. Most azonban eléggé elképedve kezdtem szemlélgetni, s valóban, ha az ember jól megnézte, észrevehette a maga alá húzott lábacskáit, melyből jó néhány pár volt kusza összevisszaságban. Megszólalásig hasonlított egy kisebbfajta cserebogárpajorra.

Hatalmas szerencsénkre legalább nem élt. Így főzve nem is volt olyan rossz. Persze ha azelőtt fedeztük volna fel, mielőtt ettünk belőle, nem biztos, hogy megkóstoltuk volna, de így már mindegy volt. Mondtam is Évának, hogy már úgyis ettünk belőle, nagyobb baj nem érhet, együk csak tovább. Meglepetésünket palástolni próbáltuk, s folytattuk a vacsorát, mintha mi sem történt volna. Mindazonáltal ezek után büszkén tekintettünk magunkra, hogy lám, mi „cserebogárpajort” is ettünk.

Természetesen pálcikával ettünk. Házigazdáink nem hitték el, hogy igazán tudunk vele bánni (hál’ istennek már egész jól belejöttünk), úgyhogy időnként arra biztattak, hogy csattogtassuk őket. Néhány sör után persze ez már nem volt probléma, ha kellett, csattogtattunk. Mellesleg a pálcikaforgatást a fehéreknél minden étteremben, és minden evésnél buzgó figyelemmel kísérik a kínaiak.

Itt is, mint minden kínai étkezésnél sör volt, mely nélkül a kínaiak egyetlen étkezést sem tudnak elképzelni. Nekünk is elképzelhetetlen lett volna sör nélkül, már csak azért is, mert ha egy kortyot is mertünk inni, házigazdánk, bármiféle ínyencség volt is pálcikáján, ledobta, a tálalóasztalhoz rohant, és felkapva egy sörösüveget, máris utánatöltötte poharunkat. Elkezdtem azon kísérletezni, miképpen tudnék úgy kiinni egy poharat, hogy vendéglátónk ne vegye észre, de minden furfangom csődöt mondott, ennélfogva óriási mennyiségű sört fogyasztottam el.

Eközben a vacsora permanensen zajlott. Arrafelé nem úgy szokás, hogy szépen elfogyasztják a vacsorát, aztán átmennek a nappaliba és kényelmesen hátradőlve, egy-egy itallal a kézben kezdenek diskurzust, hanem végig az asztalnál maradnak, folyamatosan esznek, és folyamatosan csevegnek. Itt is állandó társalgás folyt, szegény unokaöcs beszélt persze a legtöbbet, hiszen neki fordítania kellett. Aztán két pálcikaemelés között Yen lánya és Éva egy-egy népdalt vezetett elő kínaiul és magyarul.

Egyszer véletlenül az órára pillantottunk, mire váratlanul felpattantunk és ajándékainkat szinte odalökve (előrelátóan hoztam magammal egy-két saját gyártmányú karkötőt, míg Éva Marcsi hímzéseit osztogatta), pánikszerűen – az utolsó busz rémétől űzve – távoztunk. Gyalog a tizennegyedikről, mert a kínai házakban a liftet éjjelre kikapcsolják. Előtte még sietősen megbeszéltük, hogy három nap múlva elkalauzolnak minket a Nagy Falhoz.
Az utolsó busz persze elment. Taxiztunk hát a pekingi éjszakában, potom 30 ¥-ért, ami itteni viszonylatban nyilván olcsónak számított.

13.

Yen anyánk érkezett az unokaöccsével. Sajnálkozott, hogy mennyire elkésett előző nap, ajándékot is hozott, Évának egy igazi kínai tűzzománc karkötőt, nekem egy hernyóselyem zsebkendőt. (Biztosan látta gyönyörűséges zsebkendőmet a vonaton, amit időnként ketten is használtunk.) A hernyóselyem zsebkendő sarkában egy undorító kis pandamaci díszlik a XI. Asian World Games vagy valami ilyesmi tiszteletére, amit mostanság rendeznek Pekingben.

Másnap estére meginvitáltak minket egy igazi kínai háztartásban rendezett vacsorára. Örömmel beleegyeztünk, és hat órára beszéltünk meg randevút a Mennyei Béke Kapujánál, melyet a magyar újságolvasó csak Tian-nan-men-ként ismer. Váratlan örömünkre az eleinte áthághatatlannak tűnő nyelvi akadályok szürke felhője oszladozni kezdett, mivel az unokaöcsi – neve kimondhatatlan és megjegyezhetetlen – egyetemista lévén tudott egy kicsit angolul, így hát ezentúl nem ment rá az életünk egy-egy beszélgetésre.

Miután elmentek, fölszedelődzködtünk és lementünk a sarki csehóba vacsorázni. Ez volt az egyik legfantasztikusabb kínai vacsora, bár kissé viszontagságosan indult. Úgy gondoltuk, hogy mint az előző nap, egyszerű dolgunk lesz. Bemegyünk majd a konyhára, csak rámutatunk az ételekre, kihozzák, és kész. Nos nem így történt.

Itt egy kicsit megszakítom a történet fonalát, mert ideje, hogy elmagyarázzak valami furcsaságot a kínai nyelvvel kapcsolatban.

Egyes állítások szerint, ugyan nem egy könnyű nyelv, mégis két év kemény, megfeszített tanulással elsajátítható a kínai. Az írás azonban egészen más tészta. Közel 50 000 írásjel van, bár a köznyelv általában csak kb. 7-8.000 jelet használ, de még a legelemibb mindennapi írásbeli kommunikációhoz is elengedhetetlen vagy 3 000 jel ismerete. Szakértők szerint csaknem tíz év tanulás szükséges a kínai írás kielégítő tudásához.

Ebben az étteremben is, meg a tegnapiban is, amikor látták, hogy nem fogunk szót érteni, térültek-fordultak, és hozták az – egyébként ritkán használt – étlapot. Az embernek ekkor felderül a kommunikációzavartól elsötétült arca, kinyitja az étlapot, és akkor kénytelen szomorúan megállapítani, hogy ebben bizony egy árva latin betű sincs, az egész mintha kínaiul volna.

A fentiek ismeretében eléggé érthetetlennek tűnt számunkra, hogy ha szemmel láthatóan nem bírjuk a kínai nyelvet, akkor miért tartják valószínűnek, hogy az írással majd elboldogulunk, amit köztudomásúan nehezebb elsajátítani. Mint mindennek, ennek is megvan a maga logikus magyarázata.

Kínában négy fő dialektust és számos kisebbet beszélnek, és ezek a különböző nyelvjárások az érthetetlenségig eltérnek egymástól. Az írás azonban (melynek első emlékei négyezer évesek, és ezzel a világ legrégebbi, ma is hivatalosan használt írása) már kétezer éve – mióta jelenlegi formája kialakult – egységes az egész birodalomban. A különféle egyszerűsítéseket, írásreformokat is mind egységesen, központilag hajtották végre, legutoljára úgy harminc éve. Ennek köszönhetően a kínaiakba beidegződött, hogy akivel nem értik egymást, azzal írásbeliséghez folyamodnak, azonkívül kialakult egy egységes gesztusrendszer (például a számokra), hogy alku, vagy más egyszerűbb interakció során ne kelljen az egymást nem értőknek papírhoz, ecsethez folyamodni. Ezek a gesztusok főként az írott jelet utánozzák, néha egyszerűen tenyérre rajzolják őket.

Természetesen csak az olyan helyeken örvendeztették meg az utazót a kínai nyelvű étlappal, ahol a külföldiek nem voltak gyakoriak. Szállodákban, központibb helyen lévő éttermekben, vagy olyan helyeken, ahol sok turista megfordul, nem követték el azt a hibát, ahogy a tanultabb emberek sem, hogy kínaiul nem tudóval elolvastassák az írásukat. Ez olyan, mint amikor a magyar a külföldivel tagoltan, túlartikulálva és kiabálva beszél, mintha süket lenne és nem idegen.

Ebben az étteremben azonban, mihelyt kiderült, hogy a köszönésen kívül bizony nem értünk semmit, máris megjelentek, kicsit megszeppenve, kicsit durcásan az étlappal, teljesen nyilvánvaló volt, hogy életükben még fehér embert nem láttak, legfeljebb csak a tévében. Ekkor még magabiztosak voltunk, azt hittük, tudjuk mi a teendő.

Hosszas magyarázkodás, azaz kézzel-lábbal mutogatás után végre megértették, hogy be szeretnénk menni a konyhába, amit pironkodással és szégyenlős nevetgéléssel fogadtak, halvány lila gőzük sem volt, mit akarhatunk ott, de reméltük, hogy bent majd megértik. Bátran belépve a piciny helyiségbe kiderült, hogy miért szégyenkeznek. Koszos ugyan nem volt, de ha azt mondom szegényes, túl enyhe kifejezést használtam. Szöges ellentéte volt a tegnapi étterem konyhájának. És ez még önmagában nem lett volna baj, de riadtan konstatáltuk, hogy egyetlen készétel sincs, kizárólag nyersanyagok. Apró edényekben mindenféle mártások, nagyobb kondérokban mindenféle nyers húsok és zöldségek. És minden edény és berendezési tárgy szörnyen régi. Most persze mi jöttünk zavarba, határozott, s magabiztos kitartásunk, mellyel a konyhába kívánkoztunk, immár nem tűnt megmagyarázhatónak. Valószínűleg tényleg hülyének látszottunk. Próbáltunk ugyan mutogatni egy-két szimpatikusabb nyersanyagra, hogy mixeljenek valamit, aztán sietve és sokkal kevésbé magabiztosan kiosontunk, vissza a helyünkre, de fogalmunk sem volt, mit fognak hozni.

A számla minden várakozásunkkal ellentétben, – hiszen ez egy rozzant csehó volt, – mindenesetre borsosra sikeredett. Eleinte úgy tűnt, átvágtak, ugyanis kaptunk két tányér (bár jó nagy tányér) rizst, és egy tányér azonosíthatatlan, de finom főtt zöldséget. Azt hittük, mindössze ezzel akarják kiszúrni a szemünket a 30¥-unkért, amikor is kihoztak egy következő tányért, teli valamilyen húsos étellel. Ekkor megnyugodtunk, hogy mégiscsak rendes vacsorát fogunk mi enni, mert ami eddig az asztalon volt, a fél fogunkra sem lett volna elég. Nemsokára azonban újabb tányér érkezett, valami nagyon-nagyon finommal, amiről később kiderítettem – na nem minden áldozat nélkül – hogy jű-szan-řó-szë-nak (鱼香肉丝) hívják. Alig volt időnk élvezni eme remeket – kissé rémülten ugyan, hogy hogy fogjuk már mindezt elfogyasztani –, amikor ismét feltűnt a pincérnő, és aggódó tekintetünktől kísérve hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a tányért is a mi asztalunkra teszi. Ez is rendkívül ízletesnek bizonyult, azonban immár paranoiásan tekintgettünk a konyha kijárata felé, és összerezzentünk, amint a pincérnő kilépett az ajtón, pedig ezt még többször megtette. Csak hordta és hordta a tányérokat, melyek végül már nem is fértek el az asztalon, csak két szintben, egymás hegyén-hátán. Nyilván azt gondolták, hogy ennek a két hülyének kihozzák az egész étlapot, akkor biztos benne lesz az is, amit akarnak.

Ez egy másik "étterem", de a színvonalról azért fogalmat alkothatunk.

Azért úgy érzem, hogy derekasan helyt álltunk, ha nem is ettünk meg mindent, azért szép teljesítmény volt. Persze úgy tettünk, mintha így terveztük volna az egészet, magabiztosságunk visszatért, már csak azért is, mert végül is kedvünkre volt ez a váratlan kaland. Amikor már egy falat sem ment le a torkunkon és szinte az öntudatlanságig ettük magunkat (kíváncsi vagyok ki tudott volna ellenállni ennyi ínycsiklandozó falatnak), sörözgettünk egy kicsit, reméltük a sör majd egy kis rendet tesz odabent. Mindezt jó kínai szokások szerint a szomszéd asztalnál ülők köpködéseitől, böfögéseitől és bámész tekintetétől kísérve.

Ekkor, talán a vacsora happy end-jétől fellelkesülve, botor módon elhatároztam, hogy kitudom annak az ételnek a nevét, amelyik úgy ízlett nekünk. Éva hiába próbált lebeszélni, hogy ezt lehetetlen elmutogatni, görögországi és egyiptomi tapasztalataimra hivatkozva leintettem, így Évának volt alkalma végigélvezni a pincérnő arcára kiülő tanácstalanságot, miközben – Éva szerint egyébiránt valóban meggyőző – pantomim előadásomat figyelte.

A fő probléma igazából az volt, hogy mivel fölöttébb ízlett nekünk az a bizonyos étel, nemcsak hogy utolsó szemig megettük, hanem még ki is mártogattuk, így az azonosítást majdnem lehetetlenné tettük. Ám ekkor nem várt segítség érkezett egy kínai srác személyében, aki sajátos kiejtéssel – melyet meg sem próbálok írásban visszaadni – hozzánk fordult: „Can I help you?”. Mikor megtudta a probléma mikéntjét, azonnal a tettek mezejére lépett, és most már ketten szagolgatták elmélyülten a majdnem tiszta tányért. A pincérnő aztán hamarosan eltűnt a balfenéken, amit nem is bántunk, mert már minden bizodalmunkat az új jövevénybe helyeztük. Nem is csalatkoztunk. Talán mert kitűnő orra volt, vagy valami más okból, de hamarosan közölte velünk vizsgálódása eredményét, és mi szívből megköszöntük neki fáradozását. Boldogan dőltünk hátra, s kortyintottunk utolsókat sörünkből, és immár félelem nélkül tekintettünk a konyhaajtón kilépő pincérnőre. Korán örültünk. Igen, a pincérnő felénk tartott, kezében tányérral, melyben az imént megismert ételt fedeztük fel.

Hát a pincérnő is rájött, mi volt az. Amikor kinyújtott tenyerét láttam, és „vó jüan” (öt jüan) felkiáltását hallottam, lemondtam a magyarázkodásról, és nagyot sóhajtva a zsebembe nyúltam. Hát így került 5¥-ba a jű-szan-řó-szë neve. Aztán végre hazagurultunk és kész csoda, hogy nem voltak lidérces álmaink.