24.

A 34 órás vonatút különös élmény volt, még a hatnapos Transzszibéria Expresszhez képest is. Maga a vonat is soselátott meglepetésekkel szolgált. Fülkék nem voltak, az egész kocsi egyetlen tér volt. Az egyik oldalon húzódott egy folyosó, melyből sok kis oldalfolyosó nyílt, melyet menyezeti érő falak választottak el egymástól, s ezen oldalfolyosókról jobb és bal kéz felé egyaránt, három szintben nyíltak a fekvőalkalmatosságok, mivel ágyaknak igazán nem nevezhetem őket. Így, ha az ember lefeküdt, kilógathatta a fejét vagy a lábát a hosszanti folyosóra. Éva legfelülre, én meg alá kerültem kettővel, a legalsó ágyra. Ez volt a híres „hard sleeper”, azaz a helyi másodosztály. Ablakok néhol hiányoztak, de szúnyogháló mindenhol volt, ha kissé foltozott is. Mindazonáltal jóakaratú útitársaink óvtak bennünket attól, hogy az ablak közelébe értékes tárgyakat helyezzünk, mert vannak az állomásokon olyanok, akik képesek egy pillanat alatt fölhasítani a szúnyoghálót és elillanni a zsákmánnyal. Csomagtartó, az mindössze egyetlen egy húzódott végig a hosszanti folyosó teteje közelében (és nem Yen volt az egyetlen kínai, aki szeretett sok csomaggal utazni), így a mi motyónk – lévén hogy kevésbé voltunk erőszakosak – csak a folyosón kaphatott helyet, neki is mentek jó néhányszor. S ezt a fölöttébb szűkre szabott csomagtartót is megkurtították jó másfél méterrel az elején meg a végén, hogy elhelyezhessenek a vasúti kocsiban kettő darab színes TV-t, amiből pedig szerintem egy is több volt a kelleténél, azonkívül rádiót építettek minden „oldalfolyosó” mennyezetébe, méghozzá oly módon, hogy sem kikapcsolni, sem lehalkítani nem lehetett őket, így hát korán reggel kitűnő kínai munkásmozgalmi indulókra ébredtünk. Este az ágyválasztásnál ez a szempont tudatlanságunk okán nem merült fel, úgyhogy én viszonylag jól jártam az alsó fekhellyel, de Éva szegény igencsak hamar lemászott a felső ágyról.

Döglesztő volt a meleg, és ahogy mentünk délebbre, annál inkább. Még az odavalósiakon is látszott, hogy mennyire nehezen viselik. Ha már nagyon nem bírtuk, átmentünk a szomszéd kocsiba, ahol kis északi sark fogadott minket, bár a kifüggesztett hőmérő 26 fokot mutatott. Ez egy teljesen új, német gyártmányú kocsi volt, hasonló felépítésű, mint a mi Transzszibéria kocsink, – azaz fülkénként négy ágy két szintben, – csak tisztább. (Mellesleg ezt hívták „soft sleeper”-nek, ami itt az első osztályt takarta), de ezenkívül a vagonon kívül egyik kocsinak sem járt ki a légkondi, még a többi „soft sleeper”-nek sem, ezért ez nyilván valamilyen VIP-vagon lehetett, talán a „nagy menetelésben” megfáradt öreg kínai kommunisták utaztak benne. Mindenesetre sok időt nem tölthettünk ebben a hűtőszekrényben, mert a kalauz rendszerint barátságtalan pillantásokkal méregetett minket, így nem akarván kihúzni a gyufát, mentünk vissza a szaunánkba. Sokat játszottunk és bucira aludtuk a fejünket. 

Kanton Kína hatodik legnagyobb városa és ötödik legnagyobb kikötője, bár a 15. században az első volt. Kínaiul Guang-zhou (Guang-csou) a neve, mert a Kanton szó egy tévedésből származik. Amikor a potugál hajósok 1517-ben partra szálltak itt, – s ezzel Marco Polo után az első európaiak voltak az országban, – megkérdezték hogy hol a fenében is vannak, a helyi lakosok a tartomány nevét mondták, hogy Guangdong, s ezt értették a potugálok Kantonnak, s így nevezték később is a várost. A portugál hajósok, aztán Kína számára is hasznos kereskedelmi tevékenységük végzésére megkapták Aomen városát, mely most a Macau nevet viseli. Kanton a Gyöngy-folyó torkolatvidékének szájánál fekszik, úgy 100 km-re a tengertől, de a tölcsértorkolaton tengeri hajók is képesek közlekedni Kanton városáig A híres Gyöngy-folyó, mely az Ópiumháborúkban oly nagy szerepet játszott, (s a második legbővizűbb folyó Kínában), tölcsértorkolatoknál szokatlan módon több ágra szakadva vágja három felé a várost, számos szigetet alkotva.