30.

Két nap múlva Tong barátunk felkeresett minket este, amit felettébb rosszul tett. Mi nem mentünk el hozzá, mert nem akartuk a nyomorunkkal terhelni, nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy segíteni tudott volna, meg frissen szerzett barátságát sem akartuk ilyen erős próbának kitenni. Ám ő nyilván nem vette szívére, hogy nem jelentkeztünk, s elindult hozzánk, mint a hegy Mohamedhez. Alapesetben mi másnap elutaztunk volna, s valószínűleg ez bírhatta rá, hogy eljöjjön búcsút mondani, (szegény nem tudta, hogy immár nincs pénzünk elmenni innét). Amint Tong a portán felőlünk érdeklődött, hirtelen megjelent Charlie Chan, és rávetette magát szegény barátunk személyi kártyájára, és fontoskodva ide-oda rohangált a porta és a manager szobája között. És ez még mind nem volt elég, mert utána bevitte szegény barátunkat a rendőrőrsre és ott legalább három óráig faggatták azt az egyetlen kínait, aki önzetlen és barátságos volt velünk Kantonban és mindezt azok tették, akik a legnagyobb nyomorúságunk közepette is szartak ránk. Ám nehogy valaki azt higgye, hogy a mi pénzünkről folyt a faggatózás, Tong később elmondta, hogy családi viszonyairól kérdezték, meg hogy melyik oldalon harcolt a nagyapja a polgárháborúban, szóval ellenforradalmi összeesküvést sejdítettek.

Ami pedig bennünket illet, a barátunk három órás vallatása alatt tiltakozásunk jeléül ülősztrájkba kezdtünk a rendőrség bejárati kőlépcsőjén, de csakhamar feladtuk, ugyanis különböző rendőrségi alkalmazásban levő rovarok támadtak ránk. Többek között egy általam „repülő csótánynak” titulált élőlény rohamozott kitartóan. Ez az 5 cm körüli hosszúkás, szénfekete bogár szédületes gyorsasággal tudja szedni az ízeltlábait, ám ezzel még nem merül ki helyváltoztató tudománya. Mikor vészes gyorsasággal felénk közeledett, és nekünk egy villámgyors ugrással sikerült kitérni az attak elől, bemutatta egyéb képességeit, s egyfajta hármasugrással folytatta a sturmírozást: egy méter helikopterhangú repülés úgy 10-15 cm-nyire a földtől, landolás, majd újra elrugaszkodás. Nem fogadtuk hidegvérrel. Ülősztrájkunk járkálósztrájkká változott. (Mellesleg így sem érdekelt senkit.)

Mire barátunkat kiengedték, öreg este lett, tán éjfél is elmúlt már. Nagyon örült a szolidaritásunknak, és most ő hívott meg minket egy sörre. A sörözőben aztán sok mindenről szó esett, többek között elmesélte rendőrségi élményeit, meg egy-két olyan dolgot a magánéletéből, amit kínai még nem mesélt nekünk. Beszélt a politikai rendszerről, a tanulási lehetőségekről, s arról amit mesélt, sejteni lehetett, hogy teljesen őszinte, mert erősen különbözött a kormány harsány, pofátlan hazugságaitól. Úgy látszott Tong teljesen megnyílt előttünk, aminek nagyon örültünk, mert kicsit hibásnak éreztük magunkat abban, hogy ilyen helyzetbe jutott. Akkor nem is fogtuk fel igazán, hogy barátunk mennyire félt, s nyilván nem alaptalanul, hogy őt is eléri ugyanaz a kéz, amely 1988-ban a Tiananmen téren lesújtott. Azt hiszem leginkább félelmének, s az ezt követő megkönnyebbülésnek tudható be, hogy annyira megnyílt előttünk, mintsem a józan belátásnak, hogy velünk megoszthatja a problémáit. De mindenesetre jól tette, mert így ő is, mi is igazibb barátot találtunk egymásban.

Folyóparti étterem

Egyre súlyosabb gondot jelentett az élelem kérdése. Amíg volt pénzünk, addig a szálláson kívül úgy átlagosan napi 50 ¥-t költöttünk, s köztudott, hogy mindössze tíz maradt. Egy-két nap alatt persze az is teljesen elfogyott, így nem tudom mit csináltunk volna egy japán srác nélkül, aki megszánt minket 20 ¥ erejéig, miután megismerte a sztorinkat. Ám ez is szörnyen kevés volt, és meg kellett tanulnunk beosztani ezt a pénzt, és úgy étkezni, mint a kínaiak. Találtunk egy kifőzdét, melyben egy tortellini féleség két és fél maóba került, s az többé-kevésbé elég volt egy étkezésre, bár az ember hamar megéhezett utána. Kiderítettük, hogy a Friendship Store-ban a legolcsóbb a paradicsomos, hagymás babkonzerv, meg a zöldséges keksz, s kétnaponta egy csomag keksz és két babkonzerv elegendőnek bizonyult. De pénzünk fogytával már ezek az élelmiszerek is drágának bizonyultak, áttértünk tehát a banánra, mely errefelé a legolcsóbb élelem, s ami a fő, tápláló is.

Biztos volt már úgy mindenki, hogy nem evett, vagy nem tudott enni egy jó ideig és rendkívül megéhezett. Nos az igazi éhezés nem ilyen. Az általános éhezésre nem jellemző a túltengő gyomorsav okozta égető érzés, a farkaséhség. Mi ugyan mindennap ettünk valamit, bár korántsem eleget ahhoz képest, mint amit a szervezetünk elégetett, így a maró éhségérzet általában nem jelentkezett, ám a jóllakottság érzését sem éltük meg soha. Néha enyhébb, néha erősebb gyomortáji nyomás emlékezteti ilyenkor az embert minden másodpercben arra, hogy valami nincs rendben, s ez változatlan mindig, evés előtt, evés után, hiszen jóval kevesebb jut az elégnél. Nagyjából egy hét alatt áll át az ember szervezete a tartalék üzemmódra, azaz elkezdi lebontani a raktárkészleteket. A raktárkészletek kimerítése alatt az embernek némileg gyengébb a teljesítménye, ám a kimerülése után jön az igazi gyengeség. Nos hát mindketten rendelkeztünk ilyen „raktárkészletekkel”, úgyhogy még hetekig biztosítva látszott a túlélésünk. Lehet, hogy ez a „túlélés” szó kissé túlzásnak tűnik, de érdemes belegondolni, mit is jelent pénz és élelem nélkül lenni a világ másik végén. Jómagam ez idő alatt 15 kilót fogytam. 

Kétségbeejtő helyzetünkben sokkal markánsabban tűnt föl előttünk, hogy van még hová süllyedni. Szemünk jobban kinyílt a körülöttünk lévő nyomorra, s tisztábban láttuk, hogy nyomorúságérzésünk ellenére is mekkora távolságban vagyunk még az igazi nyomortól. Ám az is világossá vált, hogy a dolgok milyen villámsebesen képesek megváltozni.
Több ezren éltek itt a folyón, egy picike szampan-on lakva, melyet egy Rejtő Jenőn nevelkedett ember az első felületes pillantásra képes romantikusnak látni. De számunkra ebben már semmi romantikus nem volt, inkább egy rémisztő kép valamiféle végső állomásról, ahonnan nincs visszaút.

28.

Másnap reggel, szokásunkhoz híven későn keltünk. Épp ráérős reggeli teendőinket végeztük, én összerámoltam az aznapra szükséges holmit, Éva pedig a előző napi kalandjainkat osztotta meg a naplóval. Gondoltam megnézem, mennyi řen-min bi-nk van, nem kell-e váltani. Az övtáskám zsebe, melyben a pénzt tartottam, csaknem üres volt, mindössze néhány egyjüanos és némi mao lapult benne. Először arra gondoltam, hogy Éva rendezgetett valamit, így az ő övtáskája után nyúltam, de a kis szövetpénztárcája, amiben a FEC-ket és a BMB készlet egy részét tartottuk, nem volt benne. Ekkor még nem nyugtalankodtam, hiszen egyikünk sem a pedantériájáról híres, s Évát kérdezgettem, hogy vajon hová tettük a pénzt. A dolog, vicces módon, olyan lassan esett le nekünk, mint a papírhuszas. De lassan közeledett a pánik. Magam sem gondolva komolyan a dolgot, megnéztem a dollárokat, – s hűlt helyükre leltem. Rá kellett döbbennünk, hogy szinte semmi pénzünk sincs, de ekkor még nem igazán hittük el a dolgot. Kerestünk és kerestünk, de a közmondással ellentétben semmit sem találtunk. Lassan kezdtük összerakni a dolgokat. Először sokáig hitetlenkedtünk, majd Éva megszakította a naplóírást, s új bejegyzésbe fogott:

„...in medias res belevágok egy újabb sztoriba - ami már nem is sztori azt hiszem. Ugyanis minket kiraboltak. Nem volt elég nekik a 100 $, amivel – hogy finoman fogalmazzak – átb.....k minket potom fél óra leforgása alatt. Nem. Nekik az összes pénzünk kellett. Tegnap, mialatt mi jóízűen és önfeledten iszogattuk a pi-csjo-t (sör kínaiul) újdonsült kínai barátunk társaságában, közben kis szobánkból egy nagylelkű kínai elemelte összes dollárunkat, FEC-inket, renminbinket. Hogy miért volt jólelkű? Lelkiismeretesen itt hagyott nekünk ugyanis kb. 10 jüant apróban – gondolom azért, nehogy gyorsan éhen haljunk. Nagylelkűek ezek a kínaiak.”

Előző nap, mikor Tong meglátogatott minket, csak pár percet volt a szobánkban. Ugyan felmerült bennünk a gyanú, s ő is eszünkbe jutott egy percre, mint potenciális tolvaj, de hamarosan be kellett látnunk, hogy teljes képtelenség, hiszen szinte el sem mozdult az ajtóból, az én övtáskám pedig például az ágyon hevert, jó messze az ajtótól.

Mikor lementünk a szálló bárjába sörözni, nem vittünk övtáskát (soha nagyobb hibát nem követtünk még el), hanem csak egy tízjüanost gyűrtem zsebre (akkor még volt miből). Nyilván az alatt a fél-egy óra alatt dolgozott az enyveskezű barátunk, hiszen a sörözés és a bűntény fölfedezése között nem hagytuk el a szobát.

Volt azonban még egy furcsaság, mely már inkább hátborzongató. Eleinte beszélni sem akartam róla, mert annyira hülyeségnek tartottam, de végül csak kibukott belőlem.

Az éjszaka azt álmodtam, hogy arra ébredek, hogy valaki bejön a szobába, s én figyelem a sötétben, meg hallgatózom, hogy tényleg bent van-e, aztán, mivel csönd van, megnyugszom és újra elalszom, de valahogy mégis tudom, hogy bent van. No már most lehet, hogy nem álom volt? Az igazán kísérteties az volt a dologban, hogy miután Évának elmeséltem, kijelentette, hogy ő is valami hasonlót álmodott. Ez elég ijesztő volt, de racionálisan végiggondolva, elvetettük azt a gondolatot, hogy éjjel valaki beosont hozzánk, ez csak valamiféle metafizikus úton lett volna lehetséges. Egyrészt mindketten éber alvók vagyunk, a légkondi zajára is fölébredünk, amikor az némi recsegéssel bekapcsol, s az ajtónyitás feltétlenül zajjal járt volna, vagy ha másra nem, a folyosóról beszűrődő fényre biztos fölriadtunk volna. Másrészt pedig a tök sötétben honnan tudná bárki, hogy hol a pénzünk, a dollárok például jól el voltak dugva az övtáska nagyobb rekeszébe, az iratok közé, sötétben még én sem találtam volna meg. Szóval elvetettük ezt a lehetőséget, de azért ez a dolog az álmainkkal igazán elgondolkodtató.

Kanton a Shamiantól kelet felé

A recepción meglepően közönyösen fogadták a hírt, hogy kiraboltak minket, mentünk tehát a rendőrségre. Ekkor még bíztunk benne, hogy minden jóra fordul.

A kínai rendőrség nagy élmény volt számunkra, mindahányszor ott jártunk, és nemcsak azért, mert negyedszázadnyi életünk folyamán itt láthattuk a legtöbb rovart egy épületen belül (az állatkertet is beleértve). Először egy félmeztelen suhanc fogadott minket, aki a fogát piszkálta és szőrtelen mellét vakargatta, és persze nem beszélt angolul. A társa, akin szintén nem volt se ing, se póló, éppen éktelen zajjal szürcsölt valami azonosíthatatlan kínai eledelt, – meglepő módon kanállal. Valami zöldségleves féle lehetett, ugyanis időnként arra lettünk figyelmesek, hogy kb. fél méteres zöldségdarab lóg ki szájából, amit teljes odaadással és körültekintéssel araszonként csócsált be a szájába. Amíg a becsócsált araszt megrágta, addig a zöldség többi része elfeledten csüngött a szája sarkában, egészen addig míg egy újabb araszt nem csócsált be belőle. Körülnézve észrevettük, hogy még vagy egy féltucat nyámnyila tette lázasan a semmit, akik mind (mondjam?) félmeztelenek voltak. Mondanom sem kell, ezek után teljes bizalommal fordultunk hozzájuk. Mentségükre legyen mondva feltehetően ebédidőben érkeztünk, mert a szomszédos helyiségből is meghitt csámcsogás és böfögés szűrődött ki, a TV zajától kísérve. Miután egyik lábunkról a másikra álltunk és hirtelen nem tudtuk, melyik is a legbizalomgerjesztőbb közülük, a suhanc – hivatástudata magaslatán – félreérthetetlen jelekkel tudomásunkra hozta, hogy nyugodtan foglaljunk helyet a várakozók részére odaállított remek fapadon. Mi nyugodtan ücsörögtünk is, várva, hogy hatalmas ügybuzgalmuk ránk is kiterjedjen, amikor is az egyik a törvény őrei közül, szinte váratlanul – talán nagyon szerencsétlennek látszottunk, – egy szó magyarázat nélkül odalökött elénk egy üres papírlapot. Az univerzum egyensúlyra törekszik, ennekokán az üres papírlap betűért kiállt, így angoltudásunk legjavát adva, szabatosságra törekedve leírtuk, mi is történt velünk. A dologban csak egy hiba volt. Amint átvették, arcukra valamiféle tanácstalanság ült ki az európai jelek láttán. De ezt problémát hamarosan feldolgozták és ezután komolyabb feladat elé állítottak minket, egy hatalmas könyvet előhúzva. Hogy még egyszer le kellett írnunk ugyanazt, az egyáltalán nem lepett meg minket, ellenben a lap tetején különböző rubrikák is voltak, természetesen kínai jelekkel, amelyekre lelkesen mutogattak, hogy töltsük ki. Amikor kérdő tekintetet vetettünk rájuk, éles ésszel hárították el a nyelvi akadályokat. Visszalapoztak ugyanis egyéb szerencsétlenül járt európaiak hasonló természetű bejegyzéseihez, amiből kikövetkeztethettük, melyik rubrika mit is jelent. Ezzel betekintést is nyerhettünk a sziget bűnügyi történetébe, melyből megállapíthattuk, hogy a leggyakoribb bűneset a külföldiek pénzváltás alkalmával történő becsapása. Közben megjött a főnök is, aki magasabb rangját stílszerűen egy „atleta” trikóval jelezte, nem ereszkedve le a senkiházi félmeztelen bakák közé. Reményeink ellenére azonban angoltudása a bakák szintjén állott, egyetlen szóval sem magasabban, amit persze nem kell túlságosan csodálni, hiszen körzetükben, a Shamian-szigeten, jobbára külföldiek laktak. A könyv azonban hivatalosnak látszott, s mivel a bejegyzés megtörtént, úgy gondoltuk nem lehet tudomást nem venni róla, muszáj lépniük valamit.

És még valamit a rendőrségről. Az előzőekben leírtakból nemcsak az ott dolgozók, hanem az épület állapotát is sejteni lehet azt hiszem. Ám a málladozó vakolaton szaladgáló gekkókkal és a rozsdás csővázas székekkel teli betonpadlójú teremmel ellentétben, melynek egyetlen központi berendezése egy fekete-fehér televízió (az első, amit Kínában, a színes tévé hazájában láttunk), éles kontrasztot alkotott egy kis légkondicionált, üvegfalú helyiség, mely eltérően az épület egyéb részeitől tökéletesen ki volt világítva, és három IBM kompatibilis üzemelt benne egyéb más szerkezetek társaságában, melyek szerepe nem volt teljesen világos előttünk. Eszerint a nyilvántartásra nyilván komoly hangsúlyt helyeztek a fiúk, ha a bűnüldözésre nem is.

Miután túlestünk a hivatalos procedúrákon, abban a hiszemben voltunk, hogy ezzel végre beindul a bürokrácia gépezete, és segítenek rajtunk, esetleg ne adj’ isten nyomozni kezdenek. Nem tudtuk még, hogy a rendőrség utolsó ügyünkben tett cselekedete az volt, hogy becsukta nyilvántartó könyvet. Ezután a hosszú várakozások időszaka következett, melyet pókerpartikkal, makaócsatákkal és pasziánszviadalokkal próbáltunk meg elütni, meg azzal a türelemjátékkal, hogy kitaláljuk, mily módon tudnánk kapcsolatba lépni a követségünkkel. Pénzünk telefonálni nem volt, Kínában pedig teljességgel ismeretlen a reverse charge intézménye. (Magyarul „R” beszélgetés, amikor a hívást a hívott fél fizeti.) Megpróbáltunk tehát valakitől egy telefonálást kunyorálni, de mivel ez nem olcsó, (még nem kínai viszonylatban sem), ezért nem sikerült, pedig még az amerikai követségen is megpróbáltuk. Az igen tahó amerikai ügyintéző elég nagyképűen, s minden együttérzés nélkül kifejtette, hogy ez csak amerikai állampolgárok számára engedhető meg. Bár fel nem foghatom, hogy egy amerikai miért akarna a követségre telefonálni, ha már úgy is ott van.

Voltunk még a thai konzulátuson is, és ott a thai vízummal együtt visszakaptuk útleveleinket. Szerencse, hogy itt volt, mert talán azt is ellopták volna pénzünkkel együtt. Csodák csodájára még 4 ¥-t visszajárt a vízum díjából, mely jelenlegi helyzetünkben vagyonnak tűnt.