20.

Péntek reggel (aug.10.) újra voltunk az ausztrál követségen, de persze a vízumunk még nem volt kész, helyette mindenféle kellemetlen kérdést tettek fel: Mennyi pénzünk van? Hol a repülőjegyünk? Meddig akarunk Ausztráliában maradni? A kínai nő, aki faggatott minket, nagyon kedves és barátságos volt, segítőkészsége őszintének tűnt, de persze az igazat nem mondhattuk el, hiszen arra készültünk, hogy Ausztráliában fekete munkával tartjuk fönn magunkat. Így aztán egy hihetőnek vélt történettel próbáltuk megpuhítani, hogy miért is kell nekünk mindenáron Ausztráliába jutni. Azt mondta, hogy nagyon izgalmas, amit tervezünk, és mindent megpróbál, hogy vízumot kapjunk.

Aztán ismét pályaudvar, és csodák csodája, meglett a vonatjegyünk is Kantonba, hétfőn este 22.30-ra. Hosszas sorban állás, vitatkozás és bosszúság után, sikerült elfogadtatni a magyar vonatjegyet, kínai barátunk (és egy kis csúszópénz) hathatós közreműködésével.

Azután elindultunk a Láma templomba (Jung Ho Kung), ami az egyik legnagyobb és legjelentősebb tibeti buddhista monostor a világon. Ez Peking egy lakótelep övezetében van, mint ilyen, igazán nem ide illő. A nagy kommunista Kínába odacseppentett tradicionális Kína. Itt tényleg az a hangulat uralkodik, amit az ember Európában az ősi Kínáról elképzel. Talán mert nem kizárólag turistalátványosság, hanem eredeti funkciója is él. Eredeti, hamisítatlan boncok sorjáznak elő a pavilonokból, vigyáznak a rendre, borotvált fejük megvillan az árnyas lugasokban. Az egész templomban füstölőszag érzik, hiszen ez az illat hívja elő a szellemeket, hogy a halandók sorsába beleavatkozzanak. Itt a kínai, hacsak nem törölte ki belőle az ilyetén igénynek még a nyomát is a több évtizedes butítás és a kulturális forradalom, nyugodtan imádkozhat. S ezt meglepően sokan meg is teszik, öregek, fiatalok egyaránt.

Tudnivaló, hogy a buddhista templom funkciójában, megközelítésében merőben különbözik a keresztény templomtól. Míg a templom a mi fogalmaink szerint szigorúan egy épület, mely monumentalitásával, hideg köveivel, kongó visszhangjával, félelemmel vegyes áhítatot kíván kiváltani a látogatóból, hogy rémüljön meg a felsőbb hatalom erejétől, hogy megilletődve, kisfiúként álljon a mindenható isten oltára és színe előtt, addig a buddhista templom több, vidám színekkel díszített pavilon, melyeket udvarok választanak el egymástól, a pavilonok között gondosan kikövezett járdák vezetnek a lugasok, fák, bokrok között. 

Ide pihenni jönnek az emberek, csendesen beszélgetni, elmélkedni, vagy akár nevetni is, ha jókedvük van. A buddhista templomokból nem a méltóság és a megközelíthetetlenség, a hierarchia, a mindenhol jelenlevő felsőbb hatalom mindent számonkérő volta sugárzik, hanem a béke, és az emberközpontúság. Itt az ember leülhet egy padra egy árnyat adó fa alá, és hallgathatja a kabócákat, és a madarak énekét, és nyugodtan meditálhat. Itt a természet nincs kirekesztve a templomból, hanem szerves része annak.

A Láma-templom eredetileg hercegi palotának épült 1694-ben, de a császárrá lett hercegek palotáját akkoriban templommá illett átalakítani, ám a templomoknál szokatlan sárga majolika (mely szín a császárnak volt fönntartva), még mindig őrzi eredeti funkciójának emlékét.

A templomegyüttesen belül öt udvar van, számos teremmel, melyekben a lámaizmus szent ereklyéi láthatók. A lámaizmus a buddhizmus XIV. században, Congkapa által alapított, elsősorban tibetiek és mongolok körében elterjedt ága. Végigsétáltunk hát. Az első udvar mögötti teremben Maitreja, az Eljövendő Buddha szobra volt látható, mögötte pedig Vel Tuo, a törvény őre.

A harmadik udvar utáni teremben három aranyozott szantálfa Buddha szobor állt, a következő teremben pedig Congkapa tizenöt méteres csillogó, réz ülőszobrával találkoztunk. Még elgondolni is rémes, hogy mennyi munkába kerülhet a suvickolása. Ahogy haladtunk befelé, az ötödik udvar felé, egyre nagyobb, monumentálisabb szobrok tárultak elénk, s a negyedik udvar Congkapa szobra már überelhetetlennek látszott, mikor is megérkeztünk az utolsó pavilonba (Van Fu Ge, azaz Tízezer Áldás Temploma), mely kívülről háromszintesnek látszott. Ám belépve megdöbbenve láttuk, hogy egyetlen csarnok az egész, s a tetőt majd’ kiütve egy huszonhat méter magas egyetlen szantáltörzsből kifaragott Buddha szobor nézett le ránk.

A híres szeretkező szobrokat ugyan nem láttuk, de a Láma-templom így is mély benyomást gyakorolt ránk.

A Láma-templom a „kulturális forradalmat” csak nagy szerencsével kerülte el. A pekingi Vörösgárdisták üvöltő hordái már a kapukat ostromolták, hogy a földdel tegyék egyenlővé a feudalizmus eme förtelmes fészkét, mikor is Csou En-laj miniszterelnök járt arra autójával, mint herceg a fehér paripán. Szép szóval lecsillapította a dühöngő diákokat, türelmesen elmagyarázva nekik, hogy a feudalizmusból, és a kapitalizmusból csak a rosszat kell elpusztítani, és azt a kevés szépet, ami onnan származik – így a műemlékeket is – pedig óvni kell. Az értelmes diákok meghajoltak a bölcs szavak előtt, és sarkon fordulva tovairamodtak, hogy folytassák a könyvégetést és a rombolást. Ígyhát a Láma templom a bölcs és türelmes Csou En-laj miniszterelnök közbelépésére menekedett meg. Mindazonáltal hosszas restaurálás után csak 1981-ben nyílt meg ismét.

Egy padon ücsörögve összeismerkedtünk egy kanadai sráccal, Mike-kal. Persze itt Pekingben az ismerkedés a külföldiek között nem nehéz. Úgy látszik a nagy sárga birodalom valamiféle nyomasztó elhagyatottságot kelt az emberekben, melytől szolidáris érzés fakad bennük, legalább is ez derült ki néhányuk szavaiból. Mindenesetre két külföldi itt nem megy el egymás mellett közömbösen, mint mondjuk Párizsban tenné, (persze sokat segít, hogy a külföldiek első pillantásra felismerik egymást), hanem szinte kötelezően megállnak egy pár szóra, kicserélik legfontosabb tapasztalataikat. Mike egy kicsit más volt, mert ő valóban magányos volt, egyedül utazott ugyanis, és felettébb jónéven vette, mikor a helyi szokásoknak megfelelően odaintettem neki. Rögtön odajött és beszélgetésbe elegyedtünk. Rövid eszmecsere után kiderült, hogy ő is a Qiao Yuanban lakik, így hát szomszédok vagyunk. Mike-nak volt egy kitűnő útikönyve a Lonely Planet sorozatból, (ő is nagyon kedvelte, úgy hívta: „my Bible”), melyben föl voltak sorolva (többek között) Peking legjobb "pekingi kacsa" éttermei. Miután megtárgyaltuk, hogy nem ettünk még igazi pekingi kacsát, így elhatároztuk, hogy másnap (azaz szombaton) hármasban nekivágunk.