33.

Banyan fa

Egy másik nap visszavedlettünk egyszerű turistává, s a magyar fiúkkal elmentünk a Hat Banyanfa Templomába, egy 900 éves 9 szintes pagodához, s fölgyalogoltunk a legtetejére. Mondanom sem kell, hogy ekkor is a diákigazolvány-trükkel jutottunk be. Nem mintha nagyon drága lett volna, de kettőnk jegyárából valamelyikünk megebédelhetett.

Ez a pagoda lenyűgöző látvány. 58 m-es magasságával kiemelkedik Kanton épületei közül. Szinte érthetetlen, hogy maradhatott fenn majd 900 esztendeig, mivel a piramisokkal ellentétben a Virágos Pagoda (Hua Ta) nem puszta kőből épült, és szinte olyan kecses, mint egy porcelánszobor. Nyolcszögű alapján kilenc (belül 12) szint sorakozik egymás felett. A teraszos, szélesebb földszint fölé a többi, keskenyebb nyolc emelet egyre csökkenő átmérővel következik, ám annyira finoman, hogy a kilencedik szint alig kisebb, mint a második.

A Virágos Pagoda

Az ember önkéntelenül is elgondolkodik, hogy hol volt Európa, amikor errefelé ilyen gyönyörű pagodák épültek. Hát, ha jól emlékszem, éppen Könyves Kálmán veszekedett akkoriban a boszorkányégető kisiparosokkal, megelőzve ráadásul ezzel egész Európát. Legjobb tudomásom szerint Magyarország legrégibb épen maradt műemlékei vagy száz évvel fiatalabbak a Virágos Pagodánál, és korántsem ez a legrégibb pagoda Kínában. Nálunk akkoriban vályogból és földből, de legjobb esetben is csak kőből építkeztek, a Virágos Pagoda ellenben színes majolikából készült, mely még nem is a legkülönlegesebb építőanyag errefelé. Kantonban található egy legalább ezer esztendős, öntöttvas pagoda is.

A pagodák megközelítésükben ugyan többé-kevésbé megegyeznek az Árpád-kori templomokkal, mivel vallásos céllal keletkeztek, hatásukban, funkciójukban azonban teljesen mások, hogy az építőanyagról ne is beszéljek. Bár ez is templom, de építésének semmi olyan politikai vagy katonai tartalma nem volt, mint az Árpád-kori templomoknak. A pagoda egyik legfontosabb sajátja a gyönyörködtetés, az esztétikum, ami szorosan összefügg a buddhista misztériummal, s ez az oka, hogy ez a pagoda nem mondjuk gránitból, vagy bazaltból épült, hanem majolikából, melynek művészetét Kínában (mint sok minden másnak is) szinte tökélyre fejlesztették.

A templomban imádkoznak is.

Szomorúan gondolok arra, hogy ennek a tökéletességnek világunkban talán egyszer és mindenkorra befellegzett. 

Arany Buddha a Mahavira Csarnokában

Mai napság már nem érték. A technikai tudást még valamennyire megbecsülik, de csak amíg arra törekszik, hogy ugyanazt a terméket minél olcsóbban állítsa elő. Volt szerencsém, nem is olyan régen, egy olyan tankönyvet behatóan tanulmányozni, mely arról szólt, milyen technikákkal lehet egy gyártási folyamatot a leghatásosabban optimalizálni, magyarán hogyan lehet egy terméket silányabbá tenni, úgy, hogy még megvegyék. Gerinctelen emberek írták gerinctelen embereknek, hogyan legyenek még gerinctelenebbek. Végletekig elkeserít, hogy a kétkezi munka ennyire elvesztette becsületét, a „munka öröme” kifejezést már senki sem érti, s bármely tevékenységről már csak egyetlen tényező jut az emberek eszébe: mennyit lehet vele keresni. Ezért hát mindenkiből jogász meg közgazdász lesz, meg bróker, meg egyéb ingyenélő. Azok a lenyűgöző építészeti megoldások is, mint ez a pagoda, mára semmiféle érdeklődésre nem tarthatnak számot, leszámítva azt az igen marginális figyelmet, amit esetleg a történelem valamelyik periférikus társtudományának körében keltenek. Egy jelenlegi kilenc emeletes épület technikailag leginkább egy gyerek építőjátékára emlékeztet. Nem is áll kilencszáz évig. Kilencvenig se.

A pagoda után szabadon kóboroltunk, így ötösben az utcákon. Az egyik fiú biológushallgató volt, így egy csomó növényt és állatot megnevezett. Megmutatta például a csodálatos énekéről híres kínai rigót, bár akkor sajnos éppen fütyült ránk, így nem hallottuk a hangját. Kantonban mellesleg temérdek madárkalitkát lehetett megfigyelni énekesmadarakkal. Láttuk utcákon az árkádok alatt, boltajtókban fölfüggesztve, lakások erkélyén, úgy látszik nem csak megenni szeretik az állatokat. (Bár az is lehet, hogy csak a másnapi vacsorát láttuk.) Bolyongásunk alatt rábukkantunk viszont egy fölöttébb megdöbbentő dologra. 

Mint már említettem volt, Kanton, - mint az egyetlen európaiak által látogatható kínai város a múlt században, némely része kifejezetten európaiak lakhelyéül szolgált, ilyen volt szigetünk, a Shamian is. Az európaiak azonban egy dologról sohasem felejtkeztek el a lakhelyükön: a templomépítésről. Nos, hamarosan rá is bukkantunk egy elég rozoga, de egykor jobb napokat látott templomra, s rögtön föltört bennünk a kíváncsiság, hogy megnézzük belülről is. Az ugye meg sem fordult a fejünkben, hogy még működő templomhoz van szerencsénk, hiszen a népi Kínában nem nagyon illik még ma sem vallásos érdeklődést mutatni, de ha valaki mégis megteszi, akkor bizonyos, hogy nem a kereszténységet választja, hiszen a misszionáriusok ebben a régióban nem buzgólkodhattak annyira, mint Hongkongban, vagy mondjuk a Fülöp-szigeteken. Tehát nem volt okunk azt hinni, hogy orgona a karzaton, meg széksorok, szószék és oltár fogad majd minket, de a látványra, ami ért minket, mégsem voltunk fölkészülve. Gyanúnkat, hogy a templom most más célt szolgál, megerősítette a bejárat előtti elkerített rész, melyre egy nyitott, rozsdás dróthálós kapun keresztül jutottunk be, ugyanis a terület tele volt magasra tornyozott italosrekeszekkel, melyek a bélletes templomkapuhoz vezető út mentén falat alkottak. 

Mindezek után azt vártuk, hogy a templom maga is valamiféle raktárul szolgál manapság, és döbbenetünket mit sem csökkentette az a tény, hogy azért ennyire mégsem volt profán új funkciója. Ahogy beléptünk a félhomállyal telt kapuboltozatba, észrevettük, hogy oda nem illő, vakolat nélküli téglafal állja el utunkat. (Nyilván több gazdája lehetett az épületnek, s ezek igyekeztek téglafalakkal deklarálni területük határait.) Mindazonáltal maga a templomcsarnok nagyjából egy helyiség volt még, s csakhamar ráleltünk az ide vezető, kissé labirintus-szerű folyosóra. S ekkor gyökerezett földbe a lábunk. 
Egy hatalmas teremben találtuk magunkat, bár a gyér világítás alighanem nagyobbnak mutatta a valóságosnál. A hiányos, néhol lemezekkel pótolt vagy téglákkal fölrakott, amúgy is keskeny és homályos üvegablakok alig eresztettek be némi fényt, a mennyezet és a túlsó falak csaknem homályba vesztek, a kinti verőfény réseken beszökő poros fénypászmájának tapogató ujjai inkább elfedték, mint megvilágították a belső teret, ami fokozta a hely amúgy is valószerűtlen hangulatát. 

Az optikai viszonyok miatt időbe tellett, míg fölfogtuk, hogy mit is látunk: a teremben, ameddig csak a szem ellátott, katonás rendben kicsiny ágyacskák sorakoztak szorosan egymás mellett, s a valóban templomi csöndet alig-alig törte meg a piciny alvók szuszogása. Egy óvoda délutáni „csendes pihenőjébe” csöppentünk. Hál’ istennek senkit sem ébresztettünk föl.

Időközben sokat törtük a fejünket azon a megoldhatatlannak tűnő problémán, hogy hogyan is jutunk vissza Pekingbe, a Nagykövetségre, hogy pénzt adhassanak nekünk a hazatéréshez. Ők ugyan az javasolták, hogy kérjünk kölcsön valakitől, de még a mi hurráoptimista hozzáállásunkkal is lehetetlennek látszott, hogy valaki csak úgy puszira megdobjon minket 4-500 jüannal, akár kölcsönként is. Úgyhogy leginkább arra hajlottunk, hogy talán autóstoppal kellene menni. Ám az autóstopp is jár némi költséggel, hiszen ez a közel 2500 km-es út akár egy hétig is eltarthat, s ezalatt szükség lenne némi elemózsiára. Felettébb szűkös anyagi lehetőségeink tehát az amúgy elég költséghatékony stoppolást sem engedték meg.
Így esett, hogy nekifogtunk, hogy revansot vegyünk Kínán.

32.

Közben megtörtént a nagy tárgyalás a menedzserrel. Felkészülten mentünk oda, bár én nem tudtam rejtett diplomáciai képességeimet megfelelően kibontakoztatni, mert Éva nagyságrendekkel jobban beszélte az angolt, s a tárgyalás eléggé hivatalos hangnemben folyt. A menedzseren kívül még egy idősebb kínai volt jelen, aki egyben a tolmács szerepét is ellátta, de az a gyanúm, hogy jogi szakember volt. Sok csűrés-csavarás után végre kibújt a szög a zsákból: egyszerűen szólva le akartak rázni minket, felajánlottak ugyanis azt, hogy nem kell kifizetnünk az eddigi szállodatartozásunkat, ha sürgősen továbbállunk. Olyan átlátszó volt a segítőkészség köntösébe bujtatott szándék, hogy teljesen megalázottnak éreztük magunkat. A történteket visszavonhatatlanként kezelték, s most sem voltak hajlandóak egyetlen szót is ejteni semmiféle nyomozásról. Nyilván egyszerűen nem hitték el - jó kínai szokás szerint - hogy tényleg semmi pénzünk sincs.
Persze szinte az összes adu náluk volt. Idő, pénz, kapcsolatok. De azért nálunk is volt néhány. Az első, hogy jelenlétünk a szállóban kissé kellemetlen volt nekik, de ezen nem tudtak segíteni, az utcára botrány nélkül mégsem dobhattak ki, márpedig úgy tűnt ezt el akarják kerülni. Ennek a státus quonak az elhúzása egy kisebb ütőkártya volt. (Nemsokára aztán megjött a válasz: Átpasszoltak minket egy rosszabb szobába, no légkondi, no fürdőszoba.) A második adu a kezünkben, melyet rögtön ki is játszottunk, az ügyvéddel való fenyegetés volt. Kissé meg is riadtak tőle, sajnos nem eléggé. Harmadik, ki nem játszott adunk, egy levél volt a „South China Morning Post”-hoz, (Ez egy hongkongi, angol nyelvű napilap) az egész sztori leírásával. Persze levélírás közben eszünkbe-eszünkbe jutott: „Hogy kapdos a kutya a holdhoz!” Ígyhát a levelet végül is nem használtuk föl, ennek köszönhetően ma is megvan.

Élelmiszerkészletünk közben vészesen megcsappant, gondolom a szálló is erre spekulált, ám szerencsénkre időközben megérkeztek a magyar fiúk – jobban mondva három magyar fiú, akikkel Pekingben már összefutottunk – és kisegítettek minket 30 ¥-nal, úgyhogy az állóháborúra újabb tartalékokat szereztünk.

Kitérnék egy kicsit az innivalóval kapcsolatos problémáinkra, mert ezen az éghajlaton az evést lehet nélkülözni, de az ivást nem, hiszen a hőség ellen az egyetlen védekezés a párologtatás, s ehhez állandó folyadék-utánpótlás szükséges.

Az itallal kapcsolatban két paraméterre kellett figyelmet fordítani, a tartalmára és a hőmérsékletére. Nos, a tartalmával   és a hőmérsékletével   eleinte nem volt gond. Olcsónak és egészségesnek kellett lennie, és a tea mindkét kritériumnak megfelelt. Hozzátartozik ehhez, hogy mindketten képtelenek vagyunk kínai módra, azaz üresen inni a teát, szükségünk volt tehát különböző ízesítőszerekre. Előrelátóan hoztunk magunkkal citrompótlót és „édeskét”, de hát semmi sem tart örökké, előbb az egyik, aztán a másik fogyott el. A citrompótló hiánya még nem vert földhöz minket, de az édesítőszeré már komoly csapást jelentett. Megpróbáltunk cukrot vásárolni, de anyagilag nem sokáig bírtuk elképesztően drága volta miatt. Ekkor találtunk rá egy italporra, mely elég kellemes ízű volt, és ami a fő, hogy 2.5 ¥-ba került, s ez eltartott nekünk vagy három napig. Az olcsó ital tehát megvolt már, s hogy egészséges is legyen úgy jártunk el vele, mint a teával, vagyis a mindenhol (azaz szállodákban, vonatokon) jelenlevő, kifejezetten teakészítésre szolgáló forró vizes bojlerból engedtük föl az italport, hiszen errefelé nem tanácsos csapvizet inni. Az ám, csakhogy az egészségesség és a kellemes hőmérséklet sajnos a jelen esetben fordítottan arányos volt.

A régi szobánkban könnyen megbirkóztunk az ital temperálásával, hiszen volt légkondi, így amellett, hogy az innivalóra sem volt akkora szükség, a légkondi elé akasztva az ital is szépen lehűlt. Új szobánkban azonban nem volt légkondi, csak asztali ventillátor, ami mindössze a forró levegőt kavargatta, ígyhát amellett, hogy italfogyasztásunk is számottevően megnőtt, a hűtés is problémákba ütközött.

Ekkor gyermekkori olvasmányom egy passzusa jutott eszembe, melyet eladdig nem értettem. A regény a kasai gyémántmezőkön játszódik Belga Kongóban, ahol egy vendéglősasszony hideg italt tesz a férfiak elé, és azok csodálkozására a következőket feleli: „Mindig csak azt hallom, hogy jég, meg jég! – nevetett az asszony. – Itt az agyag az izzó napon. Egy darabot kendőbe kell csavarni, mocsárvizet rá, és a szél, meg a tűző nap jól lehűti.”( In: Rudolf Daumann: Kiwi-Kiwi-Diamanten, Verlag Neues Leben, 1956, Berlin)

Sosem értettem ezt a mondatot, hogyan is tudna a tűző nap lehűteni bármit is, bár az az igazság, hogy nem is törtem rajta a fejem túlságosan. Most azonban újra eszembe jutott, és elgondolkodtam rajta. Lassan földerengett boldogult diákkoromból valamiféle fizikai törvény, hogy a párolgás hőt von el. Belekapaszkodtam ebbe a gondolatba, és kísérletbe kezdtem. Fogtam a kínai katonai kulacsomat, melyet Éva vett nekem ajándékba egy magányos kiruccanása alkalmával, s megtöltöttem a forró itallal. Azután jól bevizeztem egy kendőt, melyet konyharuha gyanánt használtunk, s szorosan a kulacs köré tekertem, majd az egészet odaállítottam a ventillátor elé. Nagy megrökönyödésemre félóra múlva szinte jéghideg lett az innivalónk.

31.

Pár nap múlva, egy napsütéses reggelen a tolmács angol meglátogatott minket, érdeklődött hogyan mennek a dolgaink, s meghívott  reggelizni. Ő is szegény volt, mivel abból élt, hogy angolt tanított egy Fucsou nevű kikötővárosban, és bár sokszorosát kapta egy kínai fizetésének, az még így sem érte el a havi 100 $-t.

Maga a reggeli nem is igazán gasztronómiailag volt élmény, bár a főtt, kékeszöld csirkeláb azért említést érdemel, hanem inkább a hely hangulata volt érdekes.

Az étterem, annak ellenére, hogy több teremből, sőt kerthelyiségből állt, tömve volt, s ez a korai időpont miatt igencsak meglepett minket. Láthatóan családok foglalták el az asztalok többségét, kimosdatott csemetéikkel, jobb ruhába, talán ünneplőbe bújva, vidáman cseverészve. Rajtunk kívül európait keresve sem lehetett találni, és bár az angol kínai tudománya jócskán könnyített a helyzetünkön, én a magam részéről kissé elfogódottan forgattam a pálcikát. Valahogy úgy éreztem –, szinte először Kínában –, hogy betolakodó, oda nem illő vagyok, bár a kínaiak ügyet sem vetettek ránk. Szóval ez a hely valahogy merőben más volt, mint az eddig megismertek.

Tojásárus a piacon

A kínai konyháról már mindenki hallott, bár az emberek többségének csak homályos ismeretei vannak a kínai gasztronómiáról. Sokan úgy képzelik, ahogy van magyar, francia, görög konyha, úgy van kínai is. Nos ez nem egészen így van. Kínát a gasztronómia tekintetében is régiókra lehet osztani, s ezek étkezési szokásai annyira eltérhetnek egymástól, mint mondjuk a magyar és a francia. Vannak azért közös elemek, mint például az evőpálcika használata, valamint a rizs, mint fő gabona fogyasztása. Náluk a rizs szinte tökéletesen azt a szerepet tölti be, mint amit nálunk a kenyér.

Az étkezés, főleg ünnepélyesebb alkalmakkor, hidegtállal kezdődik: hideg húsok, savanyított zöldségek, és tojás. Nos, a tojás Kínában központi szerepet tölt be, a piacokon sokféle tojást árulnak, köztük a híres és elég gusztustalan „száznapos tojást” is, melynek receptje titkos, és elkészítése állítólag száz napot vesz igénybe, mialatt kocsonyássá érik. Be kell valljam, hogy ilyet mi nem ettünk.

A száznapos tojás (forrás: yaya's quest)

Amit még a kínai étkezésről tudni kell, hogy klasszikus esetben nyolcszemélyes, kerek, terítetlen asztalokon esznek, s a különböző tálakat, melyeket egymás után hordanak az asztalra, nem egy személy elé teszik, hanem – és ez a kerek asztal magyarázata – az asztal közepére helyezve mindenki ízlése szerint fogyaszthat bármely tányérról. Az egyetlen „individuális” edény a rizses csésze, melyet mindenki megkap az étkezés kezdetekor, s afölött fogyaszthatja, vagy a sótlanul elkészített rizsre merheti rá a különböző fogásokat.

A követségi ügyeletes ígérete szerint, a pekingi magyar konzul, Szabó Attila kicsit ugyan késve, de nemsokára felhívott minket, és nagyon kedves volt, ami fölöttébb jólesett nekünk. Nagy vonalakban vázoltuk neki nyomorúságunkat, ejtettünk még néhány röpke szót az utcai csencselésekről, a pekingi jegymaffiáról (erről lesz majd még szó bővebben), és a lopásokról, aztán megbeszéltük megmentésünk állomásait:

1. Pénzkunyorálás valakitől kölcsönbe a pekingi vonatjegyre.

2. Ott elmenni a követségre és megbeszélni a továbbiakat.

Pénzünk visszaszerzését illetően semmi jóval nem kecsegtetett, csakúgy, mint eddig mindenki.

Valahogyan egész eddig nem akartuk elhinni, hogy utunknak befellegzett, s jó ha hazajuthatunk. Végül is a követségnek nem az a dolga, hogy az állampolgárok utazgatását elősegítse, s nekünk ezzel szembe kellett volna nézni. De az égadta világon senki sem segített, még kósza ötlettel sem, kideríteni, hogy mi is történt tulajdonképpen. Bárki, akit megkérdeztünk, vagy valami köze volt ehhez a dologhoz, kész, megváltoztathatatlan tényként kezelte pénzünk eltűnését. Csak mi nem. Sőt mi még megpróbáltuk úgy szemlélni a dolgokat, hogyan lehetne a javunkra fordítani balszerencsénket. Volt valami paradox érzés bennünk, mely nem engedte, hogy hosszútávon utunk befejezését tudomásul vegyük, s csak pillanatnyi problémának láttuk az ügyet.

A mindennapokban kezdtük eléggé ügyesen kezelni a pénztelenség problémáját, csak éppen nem tudtunk túllépni ezen. Még mindig kalandokat tervezgettünk, s nem a legegyszerűbb módját a hazajutásnak. Mellesleg a mai napig biztos vagyok benne, hogy a rendőrség erélyes fellépésére megkerült volna a pénzünk, vagy legalább egy része.

30.

Két nap múlva Tong barátunk felkeresett minket este, amit felettébb rosszul tett. Mi nem mentünk el hozzá, mert nem akartuk a nyomorunkkal terhelni, nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy segíteni tudott volna, meg frissen szerzett barátságát sem akartuk ilyen erős próbának kitenni. Ám ő nyilván nem vette szívére, hogy nem jelentkeztünk, s elindult hozzánk, mint a hegy Mohamedhez. Alapesetben mi másnap elutaztunk volna, s valószínűleg ez bírhatta rá, hogy eljöjjön búcsút mondani, (szegény nem tudta, hogy immár nincs pénzünk elmenni innét). Amint Tong a portán felőlünk érdeklődött, hirtelen megjelent Charlie Chan, és rávetette magát szegény barátunk személyi kártyájára, és fontoskodva ide-oda rohangált a porta és a manager szobája között. És ez még mind nem volt elég, mert utána bevitte szegény barátunkat a rendőrőrsre és ott legalább három óráig faggatták azt az egyetlen kínait, aki önzetlen és barátságos volt velünk Kantonban és mindezt azok tették, akik a legnagyobb nyomorúságunk közepette is szartak ránk. Ám nehogy valaki azt higgye, hogy a mi pénzünkről folyt a faggatózás, Tong később elmondta, hogy családi viszonyairól kérdezték, meg hogy melyik oldalon harcolt a nagyapja a polgárháborúban, szóval ellenforradalmi összeesküvést sejdítettek.

Ami pedig bennünket illet, a barátunk három órás vallatása alatt tiltakozásunk jeléül ülősztrájkba kezdtünk a rendőrség bejárati kőlépcsőjén, de csakhamar feladtuk, ugyanis különböző rendőrségi alkalmazásban levő rovarok támadtak ránk. Többek között egy általam „repülő csótánynak” titulált élőlény rohamozott kitartóan. Ez az 5 cm körüli hosszúkás, szénfekete bogár szédületes gyorsasággal tudja szedni az ízeltlábait, ám ezzel még nem merül ki helyváltoztató tudománya. Mikor vészes gyorsasággal felénk közeledett, és nekünk egy villámgyors ugrással sikerült kitérni az attak elől, bemutatta egyéb képességeit, s egyfajta hármasugrással folytatta a sturmírozást: egy méter helikopterhangú repülés úgy 10-15 cm-nyire a földtől, landolás, majd újra elrugaszkodás. Nem fogadtuk hidegvérrel. Ülősztrájkunk járkálósztrájkká változott. (Mellesleg így sem érdekelt senkit.)

Mire barátunkat kiengedték, öreg este lett, tán éjfél is elmúlt már. Nagyon örült a szolidaritásunknak, és most ő hívott meg minket egy sörre. A sörözőben aztán sok mindenről szó esett, többek között elmesélte rendőrségi élményeit, meg egy-két olyan dolgot a magánéletéből, amit kínai még nem mesélt nekünk. Beszélt a politikai rendszerről, a tanulási lehetőségekről, s arról amit mesélt, sejteni lehetett, hogy teljesen őszinte, mert erősen különbözött a kormány harsány, pofátlan hazugságaitól. Úgy látszott Tong teljesen megnyílt előttünk, aminek nagyon örültünk, mert kicsit hibásnak éreztük magunkat abban, hogy ilyen helyzetbe jutott. Akkor nem is fogtuk fel igazán, hogy barátunk mennyire félt, s nyilván nem alaptalanul, hogy őt is eléri ugyanaz a kéz, amely 1988-ban a Tiananmen téren lesújtott. Azt hiszem leginkább félelmének, s az ezt követő megkönnyebbülésnek tudható be, hogy annyira megnyílt előttünk, mintsem a józan belátásnak, hogy velünk megoszthatja a problémáit. De mindenesetre jól tette, mert így ő is, mi is igazibb barátot találtunk egymásban.

Folyóparti étterem

Egyre súlyosabb gondot jelentett az élelem kérdése. Amíg volt pénzünk, addig a szálláson kívül úgy átlagosan napi 50 ¥-t költöttünk, s köztudott, hogy mindössze tíz maradt. Egy-két nap alatt persze az is teljesen elfogyott, így nem tudom mit csináltunk volna egy japán srác nélkül, aki megszánt minket 20 ¥ erejéig, miután megismerte a sztorinkat. Ám ez is szörnyen kevés volt, és meg kellett tanulnunk beosztani ezt a pénzt, és úgy étkezni, mint a kínaiak. Találtunk egy kifőzdét, melyben egy tortellini féleség két és fél maóba került, s az többé-kevésbé elég volt egy étkezésre, bár az ember hamar megéhezett utána. Kiderítettük, hogy a Friendship Store-ban a legolcsóbb a paradicsomos, hagymás babkonzerv, meg a zöldséges keksz, s kétnaponta egy csomag keksz és két babkonzerv elegendőnek bizonyult. De pénzünk fogytával már ezek az élelmiszerek is drágának bizonyultak, áttértünk tehát a banánra, mely errefelé a legolcsóbb élelem, s ami a fő, tápláló is.

Biztos volt már úgy mindenki, hogy nem evett, vagy nem tudott enni egy jó ideig és rendkívül megéhezett. Nos az igazi éhezés nem ilyen. Az általános éhezésre nem jellemző a túltengő gyomorsav okozta égető érzés, a farkaséhség. Mi ugyan mindennap ettünk valamit, bár korántsem eleget ahhoz képest, mint amit a szervezetünk elégetett, így a maró éhségérzet általában nem jelentkezett, ám a jóllakottság érzését sem éltük meg soha. Néha enyhébb, néha erősebb gyomortáji nyomás emlékezteti ilyenkor az embert minden másodpercben arra, hogy valami nincs rendben, s ez változatlan mindig, evés előtt, evés után, hiszen jóval kevesebb jut az elégnél. Nagyjából egy hét alatt áll át az ember szervezete a tartalék üzemmódra, azaz elkezdi lebontani a raktárkészleteket. A raktárkészletek kimerítése alatt az embernek némileg gyengébb a teljesítménye, ám a kimerülése után jön az igazi gyengeség. Nos hát mindketten rendelkeztünk ilyen „raktárkészletekkel”, úgyhogy még hetekig biztosítva látszott a túlélésünk. Lehet, hogy ez a „túlélés” szó kissé túlzásnak tűnik, de érdemes belegondolni, mit is jelent pénz és élelem nélkül lenni a világ másik végén. Jómagam ez idő alatt 15 kilót fogytam. 

Kétségbeejtő helyzetünkben sokkal markánsabban tűnt föl előttünk, hogy van még hová süllyedni. Szemünk jobban kinyílt a körülöttünk lévő nyomorra, s tisztábban láttuk, hogy nyomorúságérzésünk ellenére is mekkora távolságban vagyunk még az igazi nyomortól. Ám az is világossá vált, hogy a dolgok milyen villámsebesen képesek megváltozni.
Több ezren éltek itt a folyón, egy picike szampan-on lakva, melyet egy Rejtő Jenőn nevelkedett ember az első felületes pillantásra képes romantikusnak látni. De számunkra ebben már semmi romantikus nem volt, inkább egy rémisztő kép valamiféle végső állomásról, ahonnan nincs visszaút.

29.

Hogy érthetővé váljon a bűneset, el kell egy-két dolgot mondanom a hotelunkról. Az a különös szokás uralkodik ebben az intézményben, hogy a szállóvendégek nem kapnak kulcsot a szobájukhoz, hanem a minden második emeleten ücsörgő hosteshez kell fordulni, aki erre kényszeredetten kinyitja az ember szobáját, közben dühösen mormolva, hogyan merészeltük megzavarni őt az unatkozásban. Elmenetelkor nem kell szólni, mert csak egyszerűen becsapja az ajtót maga után az ember. Nos ezek után el lehet képzelni, hogy milyen remek zárak ezek. Kipróbáltam, és a plasztik diákigazolványommal minden nehézség nélkül kinyitottam az ajtót.

Mikor először tértünk meg kis szobácskánkba, és csak ismerkedtünk ezzel a kitűnő szisztémával, gyanútlanul közöltük az unottan ücsörgő hostessel, hogy szeretnénk a szobánkba bejutni, mire ő ferde tekintettel a következő szót ejtette ki a száján: „kadö”. Ekkor mi udvariasan megkérdeztük tőle nem beszél-e angolul, mire fölháborodva közölte, hogy ez angolul van, s nyelvi képességeinek teljes tudatában megismételte: „kadö”. Teljesen elképedtünk, mert mindezidáig még csak hasonló angol szót sem ismertünk. Gyanakodtunk ugyan, hogy nem a legszebb oxfordi kiejtést sajátította el a kitűnő kínai oktatási rendszerben, de akkor is sejteni lehet általában, hogy egy szó mivé torzul a kiejtés során. Eltartott egy kis ideig míg gesztikulálása nyomán, lázasan gondolkodva rá nem jöttünk, hogy a „card” szót próbálja a szerencsétlen kimondani, ami azt jelentette, hogy a recepción kapott kis kártyácskát – a szobaszámmal és a névvel – szeretné látni.

A "kadö"

Szokásomhoz híven egy kis magyarázattal is akarok szolgálni, az angol szavak kínai kiejtését illetően. A kínai nyelv alapegysége nem a fonéma, a hang, mint nálunk, vagy az ismertebb nyelvekben, hanem alapszavak, úgynevezett szógyökök vannak, melyek száma nem túl sok, kb. 410. Ezek mindegyike egy szótag, vagyis egy magyar szótagra emlékeztet. Ezek egyetlen mássalhangzóval, ritkábban magánhangzóval kezdődnek, és – az n és az ng kivételével – mindig magánhangzóval végződnek, mely elég gyakran egy diftongus (kettőshangzó), amiből csak az egyik hang ejtendő hangsúlyosan. Az összes kínai szó ezekből a szógyökökből épül föl, és amikor a kínaiak más nyelvet tanulnak ugyanúgy szógyökönként építik föl. Tehát a „card” szónál egy „ka” szógyököt és egy „d”-vel kezdődő szógyököt kell használniuk, és mert ugye minden szógyök magánhangzóval végződik, itt egy „ö” hang csatlakozik még a „d”-hez. De ugyanez a magyarázata a „pillanatö”-nek és a „cséndzsö mani”-nak is. Persze ők is meg tudják tanulni a tökéletes kiejtést, csak nekik sokkal több munkájukba kerül.

Visszatérve az esetre, a rossz zárak eléggé fölbőszítettek minket, még arra is gondoltunk, hogy egy szállodabeli alkalmazott volt az enyveskezű. Mivel az ember nem tudja biztonságosan bezárni a szobáját, sőt még kulcsa sincs hozzá, úgy gondoltuk, hogy a felelősség a hotelt terheli, annál is inkább, mivel nem volt a recepción széf, ahová az ember az értékeit bezárhatta. Na nem mintha igénybe vettük volna ha van, eszünk ágában se lett volna, de így legalább nem mondhatták, hogy miért nem tettük azt.

Ez az igazolás egy másik igazolás, a későbbiekben kiderül miért.

Másnap egy eddig minden hivatalos személy által gondosan titkolt információ birtokába jutottunk, miszerint létezik egy ún. Foreign Affairs Office, ami arra hivatott, hogy a Kínában bajba jutott külföldieken segítsen. 
Tisztára rejtély, hogy ezt miért kellet egy másik külfölditől megtudnunk, a szálloda vagy a rendőrség helyett. Elmentünk hát oda. Bár zárás előtt fél órával érkeztünk, egy fiatal lány kedvesen fogadott minket. Újabb jegyzőkönyvet írtunk, de itt legalább értették, sőt kaptunk is egy elismervényt a jegyzőkönyvről. A lány megígérte, hogy azonnal felveszi a kapcsolatot a szálló managerével és segít nekünk. Hazafelé a szállodánkba felszívtuk magunkat, s elhatároztuk, hogy kisajtoljuk belőlük, hogy felhívhassuk a magyar követséget Pekingben. Ez szerencsésen sikerült is, mivel szorgalmasan emlegettük a hotel felelősségét a bűnügyben. Szerencsétlenségünkre pont augusztus 20-a volt, így a követségen mindössze az ügyeletet találtuk – ám magyar ügyeletet. Úgyhogy azon az élményen túl, hogy egymáson kívül más emberrel is beszélhettünk nyelvi akadály nélkül, egy nagyon szimpatikus és segítőkész emberre leltünk az ügyeletes személyében, aki lelket öntött belénk, „Ne féljenek, kimentjük magukat ebből az országból!” – mondta, és megígérte, hogy a konzul másnap reggel felhív minket.

Egynapos várakozás után, este kb. 11-kor kopogtattak az ajtón. Hárman érkeztek. A szálló manager-e (egy negyven körüli, a nagy kínai átlagnál kissé jobban öltözött, enyhén sárkányfejű hölgy), a szálloda biztonsági őre (akit magunk között csak Charlie Chan-nak hívtunk, a maga kisfiús, ám ügybuzgó fejével) és egy tiszta tekintetű angol, aki a tolmács szerepét töltötte be. (Charlie Chan, Earl Derr Biggers amerikai regényíró híres nyomozófigurája rengeteg könyv és film főhőse.) Ekkor még azt hittük, hogy valami történni fog, ugyanis részletesen kikérdeztek minket mindenről, minden apró momentumról. Érdeklődésük jólesett, főleg kezdeti nemtörődömségük után, de hamarosan világossá vált, hogy az egész csak azért történt, hogy elejét vegyék annak, hogy a szállóra verjük a balhét. A mi kis guard-unknak csavaros észjárása hamar megmutatkozott, mert amikor hülye fejjel megemlítettük Tong barátunkat, nyomozó szemei felcsillantak és átfutott az agyán: megvan a bűnbak. Sajnos ez nemcsak egy kósza gondolat volt. A mi kis Chan mesterünk hosszas bizonygatásunk ellenére sem hitte el, hogy a fiúnak egyszerűen nem lehet köze a dologhoz, mert egyrészt a pénz három helyről tűnt el, és bár mindketten rövidlátóak vagyunk kissé, azt minden bizonnyal észrevettük volna, ha egy jóízű társalgás közepette nekiáll övtáskáinkban kotorászni. Másrészt a mi kis tolvajunk finnyás volt, hiszen a 10 jüanosnál kisebb címletek egész egyszerűen hidegen hagyták, és ez a válogatósdi is eltarthatott egy kis ideig.

A tárgyalás nem hozott hát számottevő eredményt, a diplomácia fonák nyelvén ígérgettek egy-két dolgot, aztán távoztak. Az egyetlen, aki emberként és nem problémaként kezelt minket, az az angol volt. A hivatalos személyek távozása után ottmaradt még, kicsit zavartan tébláboltva megpróbálta kideríteni, hogy miben segíthetne, hiszen átérezte kilátástalan nyomorunkat, másrészt sokkal régebben lévén az országban, nem tartotta haszontalannak néhány jó tanáccsal ellátni minket. Elmeséltük neki pénzváltós kudarcainkat is, mire föllelkesedett, s megkérdezte, nincs-e véletlenül magyar pénz nálunk, azt ajánlotta, hogy próbáljuk meg beváltani a maffiánál, hisz úgysem ismerik, s ily módon vegyünk revansot. Az ötlet jónak tűnt, így rögtön neki is indultunk az éjszakai Kantonnak. Az ötlet azonban kivitelezéskor kudarcba fulladt, túlságosan gyanakodva fogadták a forintot a gazemberek. Vagy három különböző csoportosuláshoz is odamentünk, vagyis hát engedtük leszólítani magunkat, de mindannyiszor barátságosan kérték, hogy bár nagyon szép ez a pénz, adjunk inkább dollárt, esetleg márkát, de ha minden kötél szakad, svájci frankot is elfogadnak. Bár a terv, úgy látszott, füstbe ment, a tapasztalatokat azonban elraktároztuk.