10.

Várakozás Yenre a pályaudvar előtt

      Pekingbe való megérkezésünk nem nélkülözött némi kalandos elemet. Egyelőre nem sejtettük, mi célja van velünk „Maminak”, de megadóan kullogtunk utána a pályaudvar forgatagában, azzal a könnyebbséggel, hogy a Yenék bérelte hordár kocsijára valahogy sikerült a mi holminkat is fölpasszírozni. Annyi vigaszt találtunk azonban, hogy „Papi” ugyanolyan tanácstalanul bandukolt a határozott és céltudatos Yen nyomában. Mikor kiértünk a pályaudvar elé, egy alkalmasnak látszó helyen nagy, hegyszerű képződményt sikerítettünk a csomagokból, és valami különös, szellemi képességeinket meghaladó okból hosszas várakozásba kezdtünk. „Papi” és „Mami” összevissza rohangáltak, mint a mérgezett egér, és pakolgatták ide-oda a csomagokat, néha eltűntek, ilyenkor Yen mindig odavetette az egyetlen magyar szót, amit megtanult: „pillanatö”.

      A várakozás közben persze nem unatkoztam, forgattam a fejem, nyújtogattam a nyakam, a levegőt szaglásztam, próbáltam minél többet magamba szívni a hely, Kína fővárosának légköréből. Sajnos az a kis zug, ahol álltunk, csak egy romos vendéglőre engedett pillantást, és rothadt zöldségek bűze elegyedett a magasztos légkörbe, úgyhogy a kép kissé csalóka volt, de fantáziámat segítségül hívva remekül kiegészítettem a látottakat. Nehezen tudom leírni, hogy milyen érzés öntött el ekkor. Hirtelen távolra került a perc problémája, a szálláskeresés, pénzváltás nyűge, s valahogy más léptékben kezdtem szemlélődni. Megérintett a távolság és idegenség varázsa, talán mert összes utazásom közül itt jelentkezett legmarkánsabban a kultúrák közötti különbség. Valami furcsa elfogódottság vett rajtam erőt, úgy éreztem magam, mint egy parányi paca egy hatalmas fehér papiroson, itt mindennek és mindenkinek helye volt, láthatóan minden működött, egyedül én álltam ott valahogy oda nem illően, betolakodóan, ahogy belegondoltam, hogy itt vagyok egy ősi kultúra központjában, vagy tízezer kilométerre otthonomtól, egy teljesen idegen közegben. Aztán az lüktetett a fejemben, hogy igen, hát sikerült ide is eljutnom, itt vagyok. A torkom elszorult ezektől az érzésektől, és örültem, hogy senkivel sem kell beszélgetnem e pillanatban. Nem volt ismeretlen ez a fajta meghatottság, ugyanezt éreztem, amikor a Nílust megpillantottam egy kairói taxi hátsó ülésén.

      A pályaudvari cécó eltartott vagy egy órát, s akkor kiderült, hogy Yen is afféle olcsó hotelban akar megszállni, mint amit nekünk ajánlott még a vonaton, s nem a pekingi rokonaihoz megy. Ez a hihetetlen pazarlás, amit megengedni látszott magának, lenyűgözött bennünket, mert természetesen azt gondoltuk, hogy értünk teszi. Szóval a sok "pillanatö" után – már akkor egy kissé rezignáltan – elindultunk a sokat ígérő olcsó szállás felé, saját málhánkon kívül Yen plusz három csomagjával. „Papit” valamiért a pályaudvaron hagytuk a többi csomaggal, későbbi sorsáról nincs is tudomásunk, bár egyszer még találkoztunk vele, de ne vágjunk az események elébe. Nekiindultunk hát, s rövid gyaloglás után egy tömött buszmegállóban folytattuk a már jól megszokott ácsorgást. A rengeteg emberből azt a következtetést vontam le, hogy a busz hamarosan jön, de ez a budapesti logika itt csődöt mondott. Végül aztán jött is egy busz, de hogy ez nem a miénk, már csak elindulás után derült ki, és természetesen mi már a buszon voltunk, úgyhogy a következő megálló után volt alkalmunk újabb távgyaloglással egybekötött súlyemelésre, visszavánszorogtunk egy buszmegállónyit, s megleltük végre a mi buszunkat. A kényelmes buszút után, ahol csak három embert passzíroztam össze a mázsányi csomagokkal, hiszen akkora tömeg volt, hogy a csomagok megálltak a levegőben, váratlanul ismét gyalogolni kellett, hiszen a hotel (enyhén fellengzős ezt a szót használni) valahol a mellékutcák sűrűjében volt, jó messze a buszok járta főúttól. Megpróbáltatásaink természetesen nem értek véget ilyen könnyedén, ugyanis hely nem volt, de a „hotel” egyébként sem fogadott külföldieket. Ezután ismét egy kis séta következett. Kis csapatunkat  ebben a pillanatban úgy kell elképzelni, hogy az én hátamon a hosszú tartózkodásra megtömött csővázas, s két kezemben Yen egy-egy piszoknehéz bőröndje, Éván a saját hátizsákja, egyik kezében az elemózsiás zacskónk, Yen pedig a legkönnyebb, legkisebb bőrönddel. Yen ekkor valószínűleg belátta, hogy ez a csillagtúra nem szerepelhetett legdédelgetettebb álmaink között, úgyhogy felbérelt egy arra tekerő öreg kínai kulit – akinek mellesleg olyan feje volt, mint egy taoista bölcsnek – hogy szállítmányozza a cuccunkat egy másik remek helyre.

A "jó" fejű kuli

      Szóval ezután középtávú futás következett a öreg kínai kuli bicaja után. Az új „hotel” udvarán – ahol természetesen megint csak nem volt hely – spontán népgyűlés verődött össze, kínai mértékben valószínűleg mindennapos, de számunkra riasztóan nagy. A szónok Yen anyánk volt, aki hosszú előadást tartott valamiről, amiből csak néhány röpke, számunkra odavetett szót értettünk: „cutojja, nyisi cutojja”. A népgyűlés kuriózumai azonban mi voltunk. Ráérősen nézegettek minket, érezhetően rólunk beszélgettek, sorsunkat tárgyalták, éppen csak meg nem tapogattak, hogy miből is vagyunk, a gyerekek meg produkálták magukat és röhögtek.

      Azt hiszem itt az ideje, hogy fényt derítsek a már többször említett, általunk egész kínai tartózkodásunk alatt, kínaiul drágá-nak tartott szó, a cutojja eredetére. Sajnos mindez számunkra már csak több hónappal később, itthon derült ki, méghozzá úgy, hogy amikor egy barátunknak meséltük történeteinket, megjegyezte, hogy a drága szó németül is hasonló: zu teuer, nicht zu teuer. Ekkor esett le nekünk, hogy Yen, aki németül gagyarászott valamelyest, végig "saját németül" beszélt hozzánk, ami nekünk persze annyi volt, mintha kínaiul beszélt volna.  Ám ami még komikusabb, hogy mi a cutojjá-t kínai szóként használtuk egész utazásunk alatt, sőt több külföldit is meggyőztünk ennek a szónak hasznos voltáról.

Kudarcsorozatunk után elegünk lett a sportteljesítményekből, s föladtunk eredeti elképzeléseinkből. Így lett az olcsó szállásból 100 ¥-os hotel, de a Da Bei szálló legalább közel volt.

Kilátás a szobánkból, a háttérben a 40 emeletes World Trade Center (a pekingi).

Közösen átélt viszontagságaink jogán Yen is velünk jött, ám csak vendégünkként, s mint ilyen, azonnal bevette magát a fürdőszobába, ahol sikerült is jó háromnegyed óra alatt lezuhanyoznia. Ezalatt mi centis retekkel, és ragadva a tíznapos mosdatlanságtól, fejünket a kezünkbe hajtva, magunkba roskadva, fürdőszoba után epekedve, a sors igazságtalanságától sújtva, szótlanul ücsörögtünk az ágyon egymás mellett. Aztán végre kijött, és ekkor mosolyogva telefonálni kezdett, felhívta többek között „Papit”, aki ezalatt nyilván már hazaért, hogy jöjjön érte és szállítmányozza el csomagostul. Aztán elintézett még egy-két telefont, közben megteázott, szóval otthon érezte magát, de mindezt haláli nyugalommal és természetességgel. Aztán úgy másfél óra múlva távozott Papuskával, aki frissen és üdén – szőrtelen lábán drapp sortban – belibegett, hogy újabb málházásba kezdjen a tonnányi csomagokkal. Indulás előtt azonban még megpendítették, hogy remek ötletnek tartanák, ha most azon nyomban velük mennénk enni. Bármennyire is éhesek voltunk, hál’ istennek sikerült velük megértetni, hogy mérföldekről bűzlünk, és életünket áldoznánk egy jó tusolásért, így egy 5 órai randevút beszéltünk meg a szálló halljában.

9.

Csangcsun állomása.
A háttérben látható gőzmozdony egyáltalán nem kiállítási tárgy.

A Bajkál-tó után útirányunk az eddigi tartós keleti irányból délkeletire változott, egészen Harbin állomásig.
Harbin a nyugati hosszúság 127°-án fekszik, úgy Szöullal egy vonalban. Harbin Kína 10. legnagyobb, meglehetősen új városa, (akkoriban még száz éves sem volt), a vasútvonal orosz építői alapították. A forradalom után az orosz emigránsok nagy számban telepedtek le Harbinban, s ezzel a világ Oroszországon kívüli legnépesebb orosz települése.

Harbin után újra fordult a vonat, most délnyugatra, és nagyjából Peking irányába. Ez a „kis” kitérő kelet felé azért szükségeltetett, hogy kikerüljük Mongóliát, mivel a legtöbb nyugatinak vízumra lett volna szüksége az ottani átutazáshoz. Nekünk ugyan nem kellett vízum, de az oroszok szemében ebből a szempontból nyugatinak minősültünk, s nem adtak el jegyet a mongóliai vonalra. A klímaváltozás is nagyon jól érzékelhető volt, ahogy mentünk egyre délebbre, egyre párásabb, egyre elviselhetetlenebb lett a levegő.

A Liao-folyó, Liaonting tartomány legnagyobb folyója.
A vonat Csangcsun és Senyang között több km hosszan haladt mellette.

Augusztus 3-án délben, hosszas és türelmetlen várakozás után, mivel  a szovjet oldalon az általában ürességtől tátongó étkezőkocsi a határ után állandóan tele volt, kisebb vagyonkáért megkóstolhattuk a kínai konyha remekeit. Fokhagymarügyet, uborkát és speciálisan pirított csirkét ettünk, természetesen rizzsel. A pálcikaforgatás művészete ugyan még nem volt a vérünkben, de mindent megettünk egy szemig.

A vonatút végére nagyon összebarátkoztunk útitársainkkal, ami később némi viszontagsághoz is vezetett. Azt hiszem, a dolog úgy kezdődött, hogy első kínai ebédünk után vásároltunk egy kétliteres, szörnyűséges üdítőt Csangcsun állomáson, s éppen visszatértünk kicsiny otthonunkba, ahol elkezdtem számolni, mennyi pénzünk is maradt. A kínai asszony nézte, nézte, aztán minden átmenet nélkül kiáltozni és hadonászni kezdett, majd a szívbajt hozta ránk. Az üdítős üvegre mutogatott, meg a pénzre és engem meg elkezdett rángatni kifelé a fülkéből. Nagy sokára esett le nekünk, hogy ezzel a támadással azt akarta közölni, hogy minket átvertek, s egy üdítő nem kerül 30 jüanba. Aztán megmagyaráztuk neki, hogy ebből ebédeltünk is, de még akkor sem békélt meg, egyfolytában azt hajtogatta, hogy „cutojja, cutojja”. Nagyon szívére vette, hogy költekeztünk, úgyhogy nekiállt, és olcsó szálláshelyek címeit kezdte kibogarászni nekünk noteszéből, bizonygatva, hogy ezek csak 7 jüanba kerülnek naponta és fejenként. 

Éva, "Mami" és "Papi"

Azután címeket cseréltünk, ekkor derült ki, hogy ők nem is egy pár, és hogy az asszony férje az NSZK-ban (a betűszó két hónappal később jelentőségét veszti) dolgozik, s pont nála volt látogatóban. Addig magunk között csak "Maminak" és "Papinak" hívtuk őket, Yen anyáskodó természete miatt, s ez az elnevezés rajtuk is ragadt. Yennek nagyon tetszett sűrű szőrzetem, ugyanis akkoriban tisztességes méretű szakállam volt. Mármost köztudomású, hogy a mongoloid rasszhoz tartozóknak igen gyér szőrzetük van, és csak egy egész élet kemény munkájával tudnak valamiféle fátyolszerű szakállat nevelni. A szakáll tehát számukra a kor és a bölcsesség jele. Többször előfordult, hogy Kínában megjegyzéseket tettek a szakállamra, és mindig pozitív értelemben. Ám nemcsak arcszőrzetemmel vívtam ki Yen tetszését. Előfordult, hogy jelenlétében cseréltem pólót, minthogy ugye közös „hálószobánk” volt, s egy pólócsere miatt nem akaródzott kivándorolni a WC-re. Yen, amikor meglátta mellkasi szőrzetemet, valóságos gyönyörgörcsben fetrengett, s olyan boldog visongást csapott, ami egy majomcsapatnak is becsületére vált volna, amitől én persze borzasztó zavarba jöttem, s azután mellőztem a sztriptíz-bemutatókat.

Vonatunk végig becsületesen tartotta azt a kétórás késést, amivel elindult, ám a mi MÁV-hoz szokott lelkünknek ez is nagyon megható volt. Kora délelőtt befutottunk Pekingbe, s egy ideig bőven akadt tennivalónk a pakolással meg a csomagolással. Yen ragaszkodott hozzá, hogy gardírozzon minket, pedig mi igazából szívesebben mentünk volna a többiekkel a diákszállóba, de semmilyen jó kifogás nem jutott eszünkbe, megsérteni meg nem akartuk, végtére is nagyon kedves volt. Így hát Yen védőszárnyai alatt pillantottuk meg első kínai úticélunkat, Pekinget.

8.

Zabajkalszk, a szovjet-kínai határ

Úgy egy nappal Ulan-Ude után átjutottunk a határon, ami persze korántsem volt egyszerű dolog. A szovjet részre érve először azt mondták, hogy mindenki üljön be a kupéba, csomagjait pakolja elvágólag a felső ágyra, ő maga meg üljön az alsóra. Azt éppen nem mondták, hogy vigyázzülésben üljünk, hátratett kézzel, de érezhető volt, hogy nem bánnák. Ezután három katona, akinek a hátán az AK47-es gépkarabély tekintélyt parancsolóan zörgött, végigvonult a vagonon, s a legkisebb zugba is benéztek, még a folyosó alatti ágyneműtároló rekeszeket is végigkutatták. Majd jött egy szovjet tiszt és összeszedte, igen, jól írom, ÖSSZESZEDTE az útleveleinket. Aztán azt mondták, hogy „Гуляйте два часов!” (Guljájtye dvá csaszov! / Sétáljatok két órát!), amit úgy értelmeztünk, hogy a vonat most itt várakozik két órát (talán valami újabb különös vizsgálat miatt), így le lehet szállni, sőt tanácsos, vagy egyenesen kötelező. Zavartan le is szálltunk, ám ekkor lepődtünk meg csak igazán, mert a vonat hirtelen kihúzott az állomásról. 

Éva és a reggelenkénti törölköző-teregetés

Mondanom sem kell, ez volt az első eset, hogy fényképezőgép nélkül szálltam le a vonatról, s ami még súlyosabb, hogy az összes pénzünk is a vonaton maradt. A többi útitárssal együtt találgatásokba bocsátkoztunk, vajon mi fog történni most velünk. Az általános vélemény az volt, hogy a holminkat, pénzünket ellopják, az útleveleinket máris elvették, s mivel már úgyis ott vagyunk Szibériában, elvisznek egy munkatáborba, ott úgyse lesz szükségünk se fényképezőgépre, se útlevélre. Én valójában attól féltem, hogy közben átkutatják a csomagokat, és valóban meglovasítanak egy-kétszáz dollárt, vagy megtalálják a csempészárut.
De senki sem piszkált a csomagjainkhoz, és másfél-két óra múlva – amikor újra átrakták "keskenyvágányra" – visszatért a szerelvény. Minden megvolt hiánytalanul.
Ekkor jött a vámvizsgálat. A csempészáru, egy ócska törölközőkből hevenyészve összevarrt csomag, ott lapult hátizsákom mélyén, s megvolt vagy 5 kg. Ha megráztam, szörnyen csörgött, zörgött, s igazán kíváncsivá tette az embert, hogy mi is lehet, de a hangja arról azért megnyugtatott, hogy nem kábítószer. Aztán ahogy forgattam, a varrás mentén egyszerre csak kibujt egy kis szarvacska, mert hát ez volt a magyarázat, valamiféle zergeszarv, vagy agancs volt a csomagban. Útitársaink, akiknek a holmijai vagy egy mázsát (vagy még többet) tettek ki, szemmel láthatóan tartottak ettől a vámvizsgálattól. Nekik is volt egy ugyanilyen törölközőkbe varrt "zergeszarvas" csempészárujuk. Hogy a tíz közül melyik bőröndjükben, azt viszont még mi sem tudtuk, mert mintha malmoztak volna a csomagokkal, már a határ előtt három órával rendkívül izgatottan pakolgatták ide-oda, sehogy sem érezték biztonságban a szajrét.
A vámosnő, egy vékony, aszott, de jól konzerváltnak tűnő teremtés, aki az első látszat ellenére kemény volt, mint az acélpenge, a biztonság kedvéért vagy három csomagot is kinyittatott velük, de hát mindet ő sem nézhette át, ha még aznap végezni akart. Hál’istennek nem talált náluk semmi terhelőt. Minket meg egyszerűen levegőnek nézett, mintha ott sem lettünk volna. Így hát lassan, de biztosan túljutottunk a vám- és útlevélvizsgálaton, és az okmányainkat is visszakaptuk. 
Úgy tűnt, búcsút mondhatunk Szibériának. Mint később kiderült, jól tette a kisöreg, hogy áthozta hozzánk a zergeszarvait, mert a szomszéd vagonban volt egy kis kínai, aki lebukott vele, s tőle mindent elkoboztak, és súlyos pénzbüntetésre számíthatott. Sikeres csempészés esetére a megbízónk 100 jüant ígért nekünk. Először nem is értettük, hogy érhet ennyit egypár vacak agancs, ám később valaki elmesélte, hogy ebből gyógyszer lesz, mégpedig nem is akármilyen. Az ősi kínai receptek szerint a legjobb afrodiziákum készíthető belőle.
Másnap reggel a kisöreg ébresztett, jött a csomagjáért, és hozta a 100 jüant. Azonkívül hozott még ajándékba egy gyönyörű szantálfa legyezőt is. Még olyan álmos voltam, hogy a kötelező udvarias visszautasítást is elfelejtettem, így nyilvánvalóan „arcot vesztettem” egy – udvariasság tekintetében a hagyományokhoz ragaszkodó – kínai előtt. 

Az ajándék-legyező

No, ott hagytam el a történet fonalát, hogy kemény négy órás várakozás után – amíg a szovjet  határátléptető bürokrácia malmai őrölgettek – végre végleg elhagytuk a „birodalmat”, és sikeresen megindultunk Kína felé. 
Erősen érezhető volt a különbség. A kínai határőrök és vámosok gyorsak, és céltudatosak voltak. Egészségügyi és vámnyilatkozatot kellett kitölteni, de negyed óra múlva már leszállhattunk a vonatról. Bementünk a waiting room-ba pénzt váltani és vásárolni. A hosszú idő után borzasztóan jól esett a sör, még ha nem is volt kellőképpen behűtve. A turistákhoz való hozzáállás is érezhetően megváltozott, az eddigi "na jó, ha muszáj, nézz körül, de ne csinálj semmi zűrt" attitűdöt felváltotta a "fizesd meg, és kapsz valamit, ha nem is azt, amit szeretnél". Egyelőre tetszett a változás.
 
A vonatutunkban bekövetkezett igazi nagy fejlődés az étkezőkocsi volt, egyrészt, mert a kukacos tejföl után végre ízletes eledelt ehetett az ember, másrészt viszont 2-3 rubel helyett 5 dollárba került a kaja (több, mint a tízszeresébe). Nem is mertük rögtön kipróbálni, elsősorban azért, mert tájékozatlanok lévén az árakban, csak 10 dollárt váltottunk be, mivel eddig mindenki azt mondta, hogy Kína milyen olcsó. Másodsorban pedig Yenék, akik nemcsak hogy nagyon spórolósak voltak, de másnak sem engedték szórni a pénzét, hevesen tiltakoztak az ellen, hogy ott együnk, egyre hajtogatták, hogy "cutojja, cutojja", amely szóról a szövegösszefüggésből arra következtettünk, hogy drágát jelent (úgy mellesleg nem is tévedtünk olyan nagyot, de ez egy másik történet).  Így hát kénytelenek voltunk megszökni tőlük, de csak egy sör erejéig ültünk be. Másnap aztán – pénzkészletünk gyarapodván a kisöreg száz jüanjával –, megejtettük az első igazi kínai étkezést is. 
Akkoriban még elég nagy ritkaság volt Magyarországon a kínai étterem, ha jól emlékszem Budapesten, a Fő utcában a Kacsa étterem volt az egyetlen ilyen hely. Persze már kipróbáltuk korábban, de meg sem közelítette az igazi kínai ízeket, bár az akkori viszonyok között elég egzotikusnak számított. Az azóta gombamód szaporodó kínai éttermek már közelebb állnak az eredetihez, de azért mindenkit megnyugtatok, ha Kínába megy, nyugodtan számíthat különleges, nálunk sehol sem tapasztalható kulináris élményekre.

---

7.

Az irkutszki pályaudvar

Reggel háromnegyed nyolc tájban (Moszkva után három és fél nappal) vonatunk befutott Irkutszba. Ezek szerint valamivel kevesebb idő kellett nekünk, mint Verne Sztrogoff Mihályának.
1661-ben a kozákok cölöpvárat építettek az Angarszk folyó partján, az Irkut folyó torkolatában, az Orosz Birodalom érdekeltségeinek védelmére. 23 évvel később már városi rangot kap, innentől nevezik Irkutszknak, s 100 évvel később pedig az északi selyemút legfontosabb csomópontja. 

Irkutszk, vörös csillagos lámpaoszlopok

Az Európa felé irányuló kereskedelmi tevékenységen kívül volt a városnak még egy - igaz, retrográd irányú - jelentősége: a Birodalom száműzötteinek fontos elosztó központjaként is működött.

Egy negyed órát csellengtünk a pályaudvar környékén, de csak egy szokványos szovjet várost láttunk, amit talán magyaráz valamelyest, hogy a 19. század végén a város egy hatalmas tűzvészben leégett. Vásároltunk hát némi élelmet, s irány vissza guruló otthonunkba.

Nem sokkal Irkutszk után megláttuk a Bajkál-tavat. A vonatból persze nem volt akkora élmény, bár mindenki az ablakokban csüngött. Talán azért is, mivel valamennyien eltikkadtunk, és ha már nem szállhattunk ki egy fürdőzésre, legalább a víz bámulása hasson frissítőleg. Annyi azonban bizonyos, hogy a földgolyó édesvízkészletének egyötöde nem mindennapi látvány, már ha valaki ezzel a tudattal nézi.

Természetesen az összes fényképezőgép előkerült. Mivel mi abban a szerencsétlen helyzetben voltunk, hogy az egész vonaton a mi kocsink volt az egyetlen, melynek nyíltak a homályos ablakai, (ugyanis egyedül nálunk nem volt légkondícionálás), ennek következtében az egész szerelvény a mi kocsinkban nyomorgott, fényképezett és nézelődött, márpedig tartott vagy fél délelőtt míg a Bajkál-tó mellett haladtunk. Mindazonáltal nagy hősiesen jómagamnak is sikerült egypár képet készítenem. 

A Transzszibériai vasútvonal a Bajkál-tó partján

A tó neve nagy valószínűséggel a türk nyelvcsalád kipcsak ágába tartózó kazah-kirgiz nyelv baj (gazdag) gol (tó) szavából származik, mivel a tó különösen gazdag egy ritka és értékes lazac fajban. Ám ez az etimológia bizonytalan, mert mongolul a "baigal" természetet jelent, ám én a magam részéről mégis inkább az előbbi verziót tartom valószínűnek. (Erre utal például az ősi névadás azon szokása, hogy az elnevezés az elnevezendő hely valamely tulajdonságát jeleníti meg.) A Bajkál-tó vízminősége rendkívül jó, 40 méter mélységig átlátszó, magas az oxigén, s  alacsony az ásványi anyag tartalma, talán ez indította a szovjet vezetést arra, hogy a partjára papírgyárat telepítsen, hogy ne legyen már olyan tiszta az a víz. A szovjet természet-védelem amúgy is legendás: a szembe futó vágányon már napok óta szinte csak rönkfákat szállító vonatokat láttunk.

Elzárva a primőrtől. Középen Éva a magyar csapattal.

Aztán Ulan-udénál egy különös élményben volt részünk: Ahogy tapasztalt vonatutazókhoz illik, megállás után haladéktalanul összeszedelőzködtünk, és leszálltunk a vonatról. Már a leszállással is volt egy kis baj, mert a gyizsurnaja mindenáron a másik oldalon akart minket leterelni, egy két vágány közötti üres peron felé, mi viszont az üzletek, s a friss gyümölcsöt áruló mámuskák felé szerettünk volna inkább leszállni. Sebaj, kifogtunk a gyizsurnaján, átmentünk a szomszéd kocsiba, és ott szálltunk le. Elkezdtük szokásos kis bevásárlásunkat, mikor egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy sorban, nagy csapódással zárulnak be az vonatajtók. Egyetlen egy volt még nyitva, de már ott is bezárta egy öreg kalauz a lépcsőt és ott állt az ajtóban, hogy megakadályozza a felszállást. (A szovjet vonatoknál a lépcsőt és az ajtót külön kell bezárni, mert egyes állomásokon a vonat „fedélzetével” azonos magasságú rámpa van, és ott nincs szükség lépcsőre.) Vagy 10-15 ember az állomásról kihúzó vonat rémképétől űzve, pánikszerűen rohant oda, fel akarván szállni, de az öreg gyizsurníj, mintha észre sem vette volna, komótos buzgalommal és egyetlen szó nélkül igyekezett bezárni az ajtót is. Sorban másztak fel az emberek, az öreg pedig Horatius Coclesként egyenként próbálta útjukat állni, nem törődve azzal, hogy a felszállók kénytelenek fellökni, hogy elférjenek mellette. Aztán – mivel az öreg kalauz tényleg öreg volt már és gyenge – mindenki szerencsésen feljutott, két német kivételével, akik kénytelenek voltak a kerekek között átbújni. Ezután a vonat még vagy 10 percet állt, a másik oldalon nyitott ajtókkal, és mind a mai napig senki nem érti, miért történt az egész. Utólag visszagondolva, talán a helyi őstermelő közösség elmulasztotta leadni a sápot a vasút dolgozóinak, ezért azok a tőlük telhető legnagyobb buzgalommal próbálták megakadályozni a vásárlást.

---

6.

Szibéria lenyűgözött minket. Amit nálunk hallani róla, abból nehéz képet alkotni, és kicsit másképp képzeltük, sokkal sivárabbnak, sokkal egyhangúbbnak. Utazásunk alatt naplót írtunk, és bejegyzéseimben állandóan visszatértem a látványra, amivel nem tudtam betelni. Сибирь (Szibir), a név  „nyugodt föld”-et jelent mongolul, s a terület, mely a nevet viseli, a Földgolyó összes szárazföldjének 12%-át teszi ki. Népsűrűsége elég alacsony, kb 3 fő/km², s a lakosság döntő többsége a Transzszibériai vasútvonal mentén él, főleg városokban.

Egy naplóbejegyzésem:

„A táj fantasztikus! Ez a híres, nevezetes ligetes sztyeppe. A kövér, élénkzöld, teljesen sima fűtakarót nyírfaligetek élénkítik, melyekben a fák egy része levéltelenül szomorkodik. Más kidőlt nyírfák pedig úgy feküsznek még élő társaik tövében, mint őskori szörnyek fosszíliái. Kiszáradt ágaikkal integetnek a távolból, és – Éva megállapításával – úgy fehérlenek mint holmi lakótelep. A felhők is teljesen különlegesek errefelé, a cumulusok sosem látott variációi váltják egymást.”

Egy másik, egy nappal későbbről:„Sehol egy fa, csak a sínek mellé telepítettek néhol bokrokat, kisebb fákat, de a távolban, ameddig a szem ellát, csak fű és mezei virág. A dombok lágy hajlatokban váltakoznak, s ezt az egészet megkoronázzák a felhők, melyek fantasztikus színűek és változatosságúak, s e felhők árnyéka is ugyanazzal a különös változatossággal vetül a dombokra, s festi át őket különböző színűekre. A virágos rét színei és a felhőkéi, a két őselem, a föld és a levegő páratlan harmóniáját teremti meg.” 

       

Ahogy egyre keletebbre mentünk, úgy sötétedett egyre korábban. Moszkvában még 21.30-kor is világos volt, Novoszibirszk felé meg már 19-kor sötétedni kezdett. Soha nem tapasztaltam még ennyire kézzelfoghatóan az időzónák létét, itt is talán csak azért, mert a vonatok Szovjetunió-szerte moszkvai idő szerint közlekednek, és furcsa, ha nyáron már délután sötétedni kezd. A pekingi egyébként +8 órával tolódik el az európai időzónától, úgyhogy amikor határt léptünk, hirtelen nagyot ugrott előre az óra mutatója.

Egyszer miközben a felső ágyon heverve a naplóba róttam  soraimat Szibériáról, egy érdekes jelenetre lettem figyelmes:

Útitársainknak vendége érkezett, egy pici, idősebb kínai személyében, akinek ruházatán döbbenetes kontrasztot alkotott a sötétkék kirojtosodott melegítőnadrág és a pecsétes világoskék nejloning a csillogó fekete papucscipővel, meg a vadiúj szürke konfekció zakóval.

Szabályos vendégfogadás, udvariaskodással, hajlongással, őszintétlen mosolyokkal. Már eddig is felcsigáztak az események, de csak mint ártatlan szemlélőt, s megpróbáltam nem túl nyilvánvalóan bámulni a kínai kultúra szerves részét, a társas érintkezés e gyöngyszemét. Ám ekkor váratlanul, szereplőként csöppentünk bele a történetbe. A kicsi vendég hirtelen hozzánk fordult, és megkért minket (százszavas angol szókinccsel), hogy vigyünk át a határon egy kis, 5 kg-os csomagot. Nemigen tudtuk mire vélni, bővebb magyarázatot hiába kértünk a nyelvi akadályok miatt, mert amit válaszul kaptunk, az kínaiul volt. Azt gondoltuk, kábítószernek túl sok az az 5 kg, meg aztán nem is úgy volt az emberünk öltözve, így hát (főleg kalandvágyból) beleegyeztünk, bár azért fúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hogy mi is lehet benne. Nem is igazán volt érkezésünk tovább törni a fejünket, mert az események érdekes fordulatot vettek odalent: Yen párja nem is szelíd erőszakkal a vendég zsebébe próbált beletömködni egy ismeretlen címletű dolláros bankjegyet, míg az, minden erejével megpróbálta megakadályozni. Már-már attól féltem valaki megsérül a dulakodásban. Minden elutasítás egy egyre erőteljesebb akciót eredményezett, s az egy még vehemensebb védekezést. De még mielőtt vér folyt volna, a vendég ellenállása megtört, a pénz a zakó fölső zsebébe került, s az indulatok lecsillapodtak, mint amikor a háborgó hullámokra olajat öntenek. S máris mindketten mosolyogtak és hajlongtak, mintha nem is ők birkóztak volna pár másodperccel azelőtt. Nyilván nem volt tétje, se alternatív kimenetele az eseményeknek, a miértekre pedig sajnos sosem jöttünk rá, de annak nagyon örültem, hogy végre élőben is láthattam azt, amiről már sokat olvastam: a kötelező udvarias visszautasítást.

5.

Mikor lóhalálában megérkeztünk a pályaudvarra, kiderült, hogy a vonat két órás késéssel indul, úgyhogy a SZZSD (Szovjet Államvasutak) teret adott néhány emberi (és állati) kapcsolat szövődésének. Összeismerkedtünk egy kínai fiúval, aki két évig dolgozott Győrben és most hazafelé tartott. Döbbenetesen tisztán és választékosan beszélt magyarul, mintha csak az anyanyelve lett volna. Később megtört a jég a módfelett zárkózott spanyolokkal, akik a moszkvai vonaton a szomszéd fülkében utaztak. S végül Éva összeszedett valahol egy cicát, aki a hideg nyári moszkvai éjszakában örömmel bújt be a kabátja alá, s bizony a vonat indulásáig nem is volt hajlandó onnan kimozdulni. 

Éva és a Transzszibéria Expressz

A vonatra felpakolva először egy kicsit elkedvetlenedtünk, ugyanis a fülkénket fellelve egy kínai házaspárt találtunk ott, akik éppen a létező összes helyre a csomagjaikat próbálták beszuszakolni. Szerencsére nekünk nem volt sok málhánk, így a gyezsurnaja (hálókocsi-kísérő) váratlan közbelépése kis rendszert vitt a minket elborítani készülő pakkok erdejébe, s megoldódott a helyzet, több-kevesebb sikerrel valamennyi csomag helyet talált magának. Először aggódtam egy kicsit, hogy majd utálni fognak minket a kényelmetlenségért, mert a terebélyes és parancsoló modorú gyezsurnaja egy-egy bőröndöt a hálótársukká nyilvánított, de a kínaiak kicsiny termetűek, elfértek a bőröndjeik mellett, és nem lett belőle semmilyen probléma, velünk rögtön kedvesek voltak (ha a gyezsurnajával nem is). Lassan túljutottunk ezen a hosszú és fárasztó napon, elégedetten és élményekkel ájultunk el.

Másnap aztán megindult az ismerkedés. Persze volt már dél is, mire összeszedtük magunkat, mosakodtunk és ettünk. Aztán nagy „nyelvleckébe” kezdtünk útitársainkkal, vagyis inkább az asszonnyal, Yennel. Eleinte áthághatatlannak tűntek a nyelvi nehézségek, mert Yen a sajátján kívül csak németül beszélt pár szót, de aztán kínai szótár és nemzetközi jelek, szavak segítségével – meg persze hogy rajzoltam egy kitűnő világtérképet –, sikerült majdnem maradéktalanul megértetnünk magunkat. Később már kölcsönösen kínálgattuk egymást „hazaival” és felváltva vásároltuk a „csáját”. Yen aztán nagy lendülettel megtervezte egész kínai utazásunkat, s amikor nem mutattunk elég lelkesedést, ránk parancsolt, hogy írjuk le pontról pontra, amit diktál. A tervtől nem volt szabad eltérni.

A peronon, (a kép középen Yenék)

 A vonatút eléggé összefolyik emlékeimben, bár korántsem volt egyhangú. Később sokan megkérdezték, nem unatkoztam-e a hat napos vonatozás alatt, és mindenki csodálkozott, amikor meghallotta, hogy nem. Sokat aludtunk persze, de rengeteg érdekes ember utazott velünk, meg olvashattunk, naplót írhattunk, a táj pedig igazán lenyűgöző volt, s a napi két-három olyan állomás, ahol kicsit többet időzött a vonat, szintén élményeket kínált.

A vonatutazás egyébként egy életforma: Reggel felkelsz, sorban állsz a WC előtt. Persze eléggé kényelmetlen ebben a WC-ben mosakodni, mivel kicsi a hely, és a vizet is állandóan lábbal kell pumpálni, így hát jobb, ha ketten vagytok, s közösen tevékenykedtek. Mivel a mi vagonunkban kizárólag külföldiek utaztak, a WC állapota és tisztasága kielégítő volt, hiszen vigyáztunk rá. A szomszéd vagonban magyar útitársaink már nem voltak ilyen szerencsések, náluk volt egy-két helyi utas is, akik minden körülmények között megtalálták a módját, hogyan produkáljanak nagy koszt. Szóval a reggeli cécó után, amíg megy a vonat, addig mindenki többnyire közösségi ember, társalog, szomszédol, stb., hanem amikor megáll a vonat, akkor cipőt, övtáskát, esetleg fényképezőgépet föl, s irány az ismeretlen város, nézelődés, de főleg vásárlás. A pályaudvar épülete előtt mámuskák állnak, s kínálják az utasoknak a primőrt.

Éva málnát vesz

Mi is állandóan egészítgettük elemózsia-készletünket, friss málnával, barackkal, paradicsommal. Máshol dinnyét vettünk, aztán házi tejfölt, megint máshol uborkát. A kofáknak jó üzlet volt a Transzszibéria, de ki kellett használniuk a rövid konjunktúrát. Az árakat is ennek megfelelően alakították, ugyanis minden egy rubelbe került, pontosabban minden áruból egy rubelnyit csomagoltak össze, így nem kellett a visszajáróval tölteni a drága idejüket. Bizonyos, hogy jól megkérték a kis csomagok árát, de még így is elképesztően olcsón vásárolhattunk. Egy befőttesüveg zamatos málnáért például egy rubelt kértek (1 rubelt 5 forintért vettünk, a magyar kenyér kilója ekkoriban 15, a magyar tej literje 18 forintba került).

Mellesleg az étkezőkocsi sem volt drága, úgyhogy még azzal együtt is, hogy Moszkvában annyit elvertünk, úgy látszott, nem vagyunk képesek a rubeljeinket elkölteni. A legdrágább élelem a kaviár volt 3 rubelért, de ki képes állandóan kaviárt zabálni? Leginkább a tojásrántotta volt ínyemre, ez volt a legfogyaszthatóbb, s ami furcsa volt, hogy mustárral szolgálták föl. Még volgográdi tartózkodásom alatt (1987) megkedveltem az orosz mustárt, mely kicsit csípősebb a miénknél, így hát ízlett ez a kombináció, és gyakran itthon is eszem ilyet azóta.

4.

Úgy határoztunk, hogy a járkálás fáradalmait kipihenve, a maradék időt a vonat indulásáig egy ресторан-ban (resztorán) töltjük. Ezen a ponton azonban komoly ellenállásba ütköztünk, valami különös orosz, vagy inkább posztszovjet szokás személyében, így hát étterem-keresgélés alatt csaknem reánk-esteledett. Jó sok étterem-szerű intézmény szembejött, de vagy zárva voltak, vagy tele. A zárva lévő éttermeken persze nem azt kell érteni, hogy nem üzemelt, hanem, hogy nem lehetett bemenni. Az ajtó zárva volt, bentről meg mulatozás zajai szűrődtek ki. Más helyeken pedig, mielőtt még a küszöbhöz érintettük volna a lábunk, hirtelen ott termett egy jókora ember, s bizalmasan fölénk hajolva közölt valamit. Hogy pontosan mit is, azt egyrészt nem értettük, másrészt állandóan változott, ám mindig szerepelt benne egy szám és a dollár szó. Hogy ez vajon a belépődíj vagy már a kaja is benne van, azt teljesen lényegtelennek találtuk, hiszen egyetlen cent elköltéséről sem lehetett szó, úgyhogy mindig megfutamodtunk. Találtunk ugyan egy-két столовая-t (sztalovaja), de ennek az étkezdeféleségnek már a nevéből is látszott, hogy nem nekünk találták ki, hiszen a „sztáty”=állni igéből keletkezett. Bár ezek a talponállók nagyon olcsóak voltak, s már korábbi Szovjetunió-beli tartózkodásom alatt megtapasztaltam, hogy mennyire az orosz kultúra szerves részei, ám most szükségünk volt egy kis pihenőre is. Úgy látszott a kiskocsma fogalma teljesen ismeretlen errefelé. 

Eléggé tanácstalanul szeltük az utcákat, s végül megakadt a szemünk a mi Централний ресторан-unkon (Nemes egyszerűséggel és végtelen fantáziával Központi Étterem, ejtsd: Centrálníj Resztorán). Az ajtó tárva-nyitva állt, s ez felbátorított bennünket. Az gyanús lehetett volna, hogy itt is két „nemtudomkicsoda” őrizte az ajtót és mindenféle kérdéseket tett fel, ám a dollár szó nem hangzott el. Egy kicsit már fel voltunk paprikázva, éhesek és fáradtak voltunk, úgyhogy fura kérdéseikkel, akadékoskodásukkal nem tudtak elbátortalanítani. Nem teljesen értettük, mi a baj azzal, ha meg akarunk tisztességgel vacsorázni: ők eladni akarnak, mi venni, hol itt a probléma? Persze ők is bizonytalankodtak, s végül előjöttek azzal, hogy itt egy vacsora körülbelül 120 rubelt kóstál. Most már azt sem bántuk, ha az összes rubelünk rámegy, s álltuk a sarat. (Csak úgy viszonyításul, az akkori havi átlagfizetés, úgy 100 rubel volt.)

Miután már az utolsó töltényüket is ellőtték, muszáj volt beengedniük, de az előcsarnokban újabb fickókba botlottunk, akik újfent megállítottak, s ránk parancsoltak, hogy ott várjunk, majd eltűntek. Nem tudtuk, hogy miért, de ácsorogtunk, mint szamár a hegyen, kissé kínosan érezve magunkat, de azért fesztelenséget mímelve. Mikor már éppen azzal kezdtünk foglalkozni, hogy megszegjük a parancsot és bemegyünk, megjelent egy hölgy, akinek az volt a tiszte, hogy az asztalhoz kísérje a vendéget, mert itt nem ám úgy ment, mint valami csehóban, hogy mindenki odaül, ahová neki tetszik.

Kis, kétszemélyes asztalunk nagyjából egy pályaudvari váróteremnek is beillő csarnokszerű helyiség közepén állt, s a félhomályban körbepillantva lassan kezdtünk rájönni, hogy ez nem egy olyan hely, mint nálunk egy vendéglő, ahová jót enni jön be az elvtárs. Nemsokára megjött a pincérnő is, aki nem túl barátságosan mindenféle italokat kínált fel nekünk – de mi nem kértünk, mert az orosz borhoz volt már szerencsém, a vodka pedig nem igazán a kedvencem, és előző este övé volt a főszerep. (Nagy bánatomra sör nem volt.) Hanem beértük az asztalon kancsóban álló сок (szok) nevű üdítőitallal, ami szörnyű hibának bizonyult. Aztán hosszas, talányokkal teli várakozás következett, mivel ételről vagy étlapról szó sem esett. A személyzet barátságtalansága, a figyelő szempárok, a helyzet, s a viszonyok átláthatatlansága zavaróan hatott ránk.

Közben volt időnk figyelni az úri közönséget is, akik az éppen akkor felcsendülő remek orosz tánczenére azonnal ropni is kezdték. Felfedeztük a zenekart is, akik nyilván szünetet tartottak megérkezésünkkor. Szerencsére elég messze voltak. A parkettre sereglő fiatalok riasztóan kiöltöztek, s látszott, hogy a hiánygazdaság szürke konfekcióöltönyében rendkívül elegánsnak és ellenállhatatlannak érzik magukat. Ez hirtelen rádöbbentett minket, hogy felettébb egyedi öltözékünkben – melyben sok kalandot megélt, saját készítésű bőrmellényem vezetett – egy kissé kilógunk a díszes társaságból, s talán ennek volt betudható a személyzet viszolygásának egy része is. Ám jótékony félhomály uralkodott, s a mulatozó orosz hazafiak többet törődtek a vodkás pohárral, mint velünk.

Azután meglepetés meglepetés hátán következett. A pincérnő megjelent egy hatalmas zsúrkocsival – anélkül, hogy valamit is rendeltünk volna, – és pikírten elkezdte telepakolni az asztalunkat. Volt ott kaviár, vaj, kenyér, péksütemény, orosz hússaláta, sózott hal, füstölt hal, lazac, gombával töltött hideg sült, sajtmártás, palacsinta és még sok egyéb.

Nekiláttunk hát, de Éva okosabb volt, s míg én szokásos tempómban tömtem a hasam, neki eszébe jutott, hogy ez valószínűleg csak az előétel.

Miután az előétellel végeztünk, újabb talányokkal teli várakozás következett, s egy jó félóra múlva a pincérnő letett elénk egy icipici tálkában egy olyan gombás szószt, amit mifelénk a gombás melegszendvicsre kennek. Halvány lila gőzünk nem volt róla, hogyan kell enni, úgy magában, vagy kenyérre kenni, vagy a valamit hozzá enni, vagy megint máshogy. Nem akarván még az orosz étkezési szokások ellen is súlyos vétséget elkövetni, elhatároztuk, hogy várunk vele egy kicsit. Ekkor vettem észre, hogy a velem szembe lévő asztalhoz is épp akkor vitték ki azt a bizonyos szószt, úgyhogy úgy döntöttünk, megvárjuk, míg elkezdik és akkor majd én instruálom Évát, ő meg eszik. Ennek okán részletesen megfigyelhettem, hogy mulat a muszka. A másik társaság olyan vígan volt egyébként, hogy eszükbe sem jutott a gombaszósz. Ők is a vacsora közepén tarthattak, bár a szeszfokról látszott, hogy már sokkal korábban elkezdték. Mikor végre az egyik megfogta a kanalát és kevergetni kezdte, mivel én már amúgy is jóllaktam, nagy buzgalommal mesélni kezdtem a tennivalókat. Éva is szorgalmasan kevergetett. Reményeink attól függően nőttek, vagy csökkentek, hogy felvette vagy letette a kanalát az emberünk, mert a beszélgetés közbeni gesztikulálás minduntalan elvonta erőforrásait a gombaszósztól. Egyszer aztán úgy látszott, hogy befejeződött a kevergetés, s fogyasztásra kész állapotba került az "izé". Emberünk nekikészült az evésnek, de ekkor nyilván tósztot mondott valaki, mert a kanalat elengedve ismét a poharát kezdte szorongatni. Amúgy is jóval többet ittak, mint ettek. Szó szót követett, azt meg a vodkás pohár csengése, majd újabb vicc vagy anekdota, amit megint csak vodkával kellett leöblíteni. Többször is határán voltunk a megoldásnak, már ami a gombaszószt illeti, de az a fránya pohár mindig megtelt újra. Aztán Éva megunta a dolgot, bátran felvette a kanalát és akkurátusan kikanalazta a dolgot úgy magában.
Néha egy-egy vastagabb zsebű társaságnál pezsgő is pukkant. Úgy látszott, hogy itt egy ilyen vacsora fél napos, permanens eszem-iszom, vagyis inkább csak "iszom", mert az "eszem" a legjobb esetben is csak harmadlagos tevékenység volt. A vodka szónak van egy sajátos (egyébként teljesen hibás) népszerű etimológiája errefelé: Egyszer egy muzsik fölment Szentpétervárra Nagy Péter cárhoz csak azért, hogy vigyen a cáratyuskának ajándékba egy korsó frissen főzött kvaszt. Nagy Pétert meghatotta a muzsik önzetlensége, s rögtön egy embereset húzott a korsóból. Megtörülte a száját, s a következőket akarta mondani: "Вот какой крепкий квас!" (Vot kakoj krepkíj kvasz! azaz: Ime, milyen erős kvasz!), de csak a következőket tudta kimondani: "Vot ka...", mert az erős italtól elszorult a torka. És erre az italt elnevezték vodkának.

Aztán újra megjelent a pincérnő és végre választhattunk is, mit fog elénk rakni. Persze étlap nem volt, az ételválasztó diskurzus szóban folyt, amihez a pincérnő konstruktivitása híján minden orosztudásunkat össze kellett szedni. De azért nem volt olyan vészes a helyzet, hiszen az étterem repertoárja egy lepukkant menzáéval vetekedett. Csirke, disznó és hal volt a lenyűgöző kínálat. Éva csirkét választott, én meg, mivel nekem úgy is mindegy volt már, szintén azt.

Erre az időre kiszolgáltatottságunk és bizonytalanságunk lassan elpárolgott, sejtettük, hol a vacsora vége, kezdtük átlátni a dolgokat, úgyhogy volt alkalmunk megfigyelni az orosz udvarlás sarkalatos példáit. A mulatozókon kívül volt még egy embertípus, aki ilyen helyekre járt, ez pedig az udvarló. Éva a teljesség igénye nélkül megállapította, hogy az orosz fiúk a lány székének ki- és betologatásával remélnek sikereket elérni. Így hát 90 rubeles számlánk kifizetése után én is kihúztam alóla a széket. Hiába győzködött, hogy táncolnunk is kellett volna, ha már ilyen szépen asszimilálódtam, nevemhez méltón szilárd maradtam, mint a kő.

Étterembeli kalandunk rávilágított arra az általunk egyébként jól ismert tényre, melyet talán távoli és egzotikus úticélunk felejtetett el velünk, hogy hiába vagyunk még Európában, keresztény kultúrkörben, a nemrég még bennünket is „internacionálni” igyekvő szocializmus fészkében, ez egy teljesen más kultúra, melyhez itt nekünk illik alkalmazkodni. A pincérnő lenéző viselkedése, az ajtónállók bizalmatlansága tehát, így utólag, egyrészt jogosnak tűnt, másrészt pedig érthetőnek, hiszen mi akartunk mindenáron "magyar"-módra vacsorázni. Leszűrtük tehát a tanulságot, miszerint az orosz gasztronómiai kultúra két választást kínál csak: „zabálj állva és fuss”, vagy „mulass és vedelj végkimerülésig”.

Az egyébként minden elemében kifogástalan vacsora után persze szükségünk volt némi mozgásra, így nekivágtunk a híres moszkvai sétálóutcának, az Aрбат-nak, (Arbat) mely annyival nagyobb a Váci utcánál, amennyivel Moszkva nagyobb Budapestnél. A kihalt utcán egyszer csak gitár hangja ütötte meg a fülünket. Egy fiú gitározott egy sarkon, körülötte emberek, főleg fiatalok hallgatták csendben, de pénzes tálkát hiába kerestem. No persze, akkor itt még nem tartottak annyira Európa felé, az emberek még élvezték a muzsikálás örömét.

Mi is beléptünk a spontán szerveződött, de ugyanakkor valamiféle összetartozás érzésével átszőtt hallgatók körébe. A dalokat nem ismertük, de eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti március tizenötödike, amikor még mi is messzebb voltunk Európától, s teljesen idegenekkel Bródy-dalokat, meg népdalokat énekeltünk, csak úgy.

A vonatindulás réme azonban nem engedett sok élvezetet, kiragadott minket a gitár bűvöletéből, s a pályaudvar felé hajtott. Siettünk is rendesen, mert egy vonatlekésés beláthatatlan következményekkel járt volna.

3.

13:30 körül gurult be a vonat Moszkvába, s így volt éjfélig némi időnk, amit a városban tölthettünk. Elbúcsúztunk hát útitársainktól, és átsiettünk a másik pályaudvarra, amelyik a „Ярославский Вокзал” (Jaroszlávszkíj Vokzal) hangzatos nevet viselte, innen indulnak ugyanis a vonatok Jaroszlávl, és persze Szibéria felé, s innen indult a mi Transzszibéria expresszünk is. Amennyire a helyi kultúra engedte, gyorsan beraktuk cókmókunkat egy csomagmegőrzőbe, s aztán neki a városnak! Azon okból is vettük ilyen sietősre a figurát, mert igencsak lógott az eső lába, s először inkább valamilyen beltéri nézelődést kerestünk. Végül a bőrig ázást a Vörös-tér keleti oldalán álló ГУМ-ban (GUM) sikerült megúszni. Ez a betűszó a Гoсудаpственний Универмаг (Gaszudarsztvennij Unyivermag) rövidítése, ami nemes egyszerűséggel annyit tesz: Állami Áruház. 1890-ben építették, s akkor még Felső kereskedősor volt a neve. Persze nem mondhatni, hogy halálra vásároltuk magunkat csakúgy, mint a viccbéli moszkvai:
"A moszkvai bemegy a GUM-ba és a töküres pultnál rémülten kérdi az eladót.
– Jézusom! Cipő nincs?
– Nem kérem – válaszolja rezignáltan az eladó – itt nadrág nincs. "Cipő nincs" egy emelettel feljebb."
Egy csomag levélpapírt, pár borítékot és egy 25 méteres kötelet vettünk hátizsákjavítás céljából. Tervbe vettünk még egy esernyőn is, de azt hiába kerestünk, úgyhogy ez "ötéves terv" maradt. Végül a megoldás deux ex machina érkezett, mert az eső elállt. Így végül persze Moszkva némely kültéri nevezetessége is sorra kerülhetett, Kreml (kívülről), Gorkij utca, Moszkva-folyó...
A világ talán leghíresebb tere a Красная площад (Krasznaja plosagy), a Vörös tér, ahol a legújabb kori nevezetesség, a Lenin mauzóleum zárva volt, (nem lehetett tudni mit is újítanak föl, az épületet-é vagy a lakóját). Szinte hiányzott előle az a több kilométeres sor, mely régebben annyira jellemző volt rá, de nyilván az elvtársak azért nem estek teljesen kétségbe, biztos akadt számukra egyéb sorbaállási lehetőség is.
A Vörös tér két másik érdekessége azonban sokkal tovább tartotta fogva érdeklődésünket, s szépre fogékony szívünket. A Kreml erődjét – mely fölött jelen esetben is, mint a történelem folyamán már annyiszor, sötét felhők tornyosultak – a 15. sz.-ban építették,  méghozzá vörös téglából, melyről aztán később a tér a nevét kapta.  Eredetileg a 28 hektáros várat minden oldalról víz vette körül, mára azonban csak a Moszkva-folyó látható, mert az erődítést délnyugatról határoló Nyeglinnaja-folyót befödték, és egy csatornában fut a föld alatt, a két folyót összekötő vizesárkot pedig - mely fénykorában 12 méter mély volt -, a 19. sz. elején föltöltötték.
Érdekes módon a Vörös tér kőburkolata is ebből a korból származik, azaz majd’ kétszáz éves. Tudhattak valamit a régi mesterek, mert egész akkurátusan megcsinálták, pedig ők még nem is sejthették, hogy százötven év múlva rengeteg T34-es tankot (28 tonna), valamivel később pedig még nehezebb dögöket, pl. az CC20-asokat hordozó harci járműveket kell elbírnia a burkolatnak.
A Rettegett Iván által 1560-ban építtetett Pokrov na Rvu -  vagy ismertebb nevén Vaszilij Blazsenníj (Boldog Vazul) székesegyház, ami állítólag egy bolond remetéről kapta a nevét - , valami különös szerencsével kerülhette csak el a pusztulást, hiszen nemcsak a nép ópiumának bélyegzett és üldözött vallás mementója,  hanem a gyerekkoromat végnélküli tévéműsorokkal kitöltő katonai felvonulásoknak is útjában állt. A T34-esek már elrozsdásodtak, de a Pokrov na Rvu székesegyház ma is a Vörös tér déli oldala fölé emelkedik, én pedig máig sem találtam e csodás megmenekülésre ésszerű magyarázatot.

2.

Budapest-Kanton, 9 napos vonatút

1990. július 26-ának késő éjjele a Keleti Pályaudvar peronján talált minket két csővázas hátizsák meghitt társaságában, amint a Ganz gyártmányútól jócskán eltérő szovjet vonatot kerestük. Csabi és Marcsi, egy baráti házaspár eljött integetni, s Marcsi hozott nekünk egy csomó saját maga által hímzett miniatűr terítőcskét, hogy üveggyöngy helyett osztogassuk szerte a világban.

Megmagyarázhatatlan érzés volt úgy állni a vonatablakban, s kinézni a csarnok késői forgalmára, hogy mindent elhagyok (a párom kivételével), ami eddig valamit jelentett nekem, rosszat vagy jót, de mindenesetre ismerős, megszokott dolgokat, egy olyan életet, ahol többé-kevésbé helyem volt, ahol eligazodtam, ami pedig rám vár, az ismeretlen, veszélyes és bizonytalan.

A szovjet vonatokon még a másodosztály is elég kényelmes, négy ágy van egy fülkében, két alsó és két felső, ami azt jelenti, hogy napközben is lehet heverészni, ellentétben a „kusett” nevű találmánnyal, ahol az ágyakat csak éjjel lehet használni. Körülbelül Rákosrendezőnél aludtunk el, majd arra riadtunk, hogy valaki föltépi az ajtót, s azt morrantja bele a fülke légterébe: „Jó estét kívánok, útleveleket kérem!” Később még jött egy „dobrij vécser”, meg némi vámvizsgálat, de ezekre már nem pattantunk föl ijedten, csak álmosan átnyújtottuk a kék könyvecskét, a kerékátszerelési cécót pedig átaludtuk.

Szovjet krampácsolók

Másnap reggeli után Éva visszafeküdt, én pedig felderítő útra indultam, s rá is akadtam egy magyar turistacsoportra, akik szintén Kínába készültek. Szépen össze is barátkoztunk, így az egész nap kellemes szomszédolással, sörözgetéssel, étkezőkocsi-látogatással telt, valamint az első este is igen jókedvűre sikeredett, mert az úti előkészületek során volt gondunk egy üveg vodka beszerzésére. (Úgy általában nem szeretjük a vodkát, de stílszerűek akartunk lenni.) Álltunk a vonatablakban, néztük a telihold fényében a vonat árnyékát, és az alatta elsuhanó orosz tájat. S hogy tényleg megéreztünk valamit a nagy orosz néplélekből, mi sem bizonyítja jobban, minthogy amikor dalra fakadtunk, főleg orosz dalokat énekeltünk, legyen hála az éveken át tartó orosz-tanításnak. Orosz útitársaink persze nem a nótázásunkat vették rossz néven, hanem hogy eközben lengyel vodkával öblögetünk, és nem orosszal.
Az orosz tradíciókhoz a tea is kikerülhetetlenül hozzátartozik, s ezt a szovjet vonatokon a minden vagonhoz szervesen járó дeжурная-k (gyezsurnaja) biztosítják. Mi is buzgó teafogyasztók voltunk, s közben azon mulattunk, hogy a mi ravasz hálókocsi-kísérőnk miféle kifinomult módszerekkel próbál minden egyes teánál 5 kopejkával becsapni. Csodáltuk ezt a nagyívű szélhámost, aki kimagasló leleményességével akár napi 3 Ft-nak megfelelő összeget is összecsalhatott. Tudom, hogy bűnösök között cinkos, aki néma, de be kell valljam, tétlenül hagytuk, hadd űzze üzelmeit.
A következő délelőtt nagyon gyorsan eltelt. Elindultunk az étkezőkocsiba némi villásreggelire, ahol összefutván az előző nap megismert magyar csapattal, élénk és kitartó társasági életet éltünk, így már Moszkva elővárosának váltórendszerein csattogott a szerelvény, mire feleszméltünk.