23.

Hétfő délelőtt elmentünk a pekingi Ausztrál Követségre, ahol visszaadták az útleveleinket, egy olyan udvarias levél kíséretében, hogy először nem is ismertük fel benne vízumkérelmünk elutasítását. Ez némi csapást jelentett távolabbi terveinkre, de némi tűnődés után azt sütöttük ki, hogy valamilyen úton-módon megpróbálunk eljutni Thaiföldre, és így kárpótoljuk magunkat Ausztráliáért. Ebben része volt annak is, hogy még a vonaton a spanyolok olyan lelkendezve meséltek Koh Pangan szigetéről, hogy összefutott az ember szájában a nyál. 

Az a probléma viszont fölmerült, hogy Sziámban is vízumkényszer van, mi pedig aznap elutazunk. Elmentünk a thai követségre, hátha... Éppen nem volt félfogadás, és ebédidő lévén senki sem tartózkodott bent csak az őrök, de kitartóan megvártunk valakit, aki felvilágosítással szolgálhatott. A valaki aztán elmondta, hogy ha akarná sem tudná ma megcsinálni senki a vízumunkat, mert nincs hivatali óra, csak holnap lesz. De mondott egy jó hírt is, Kantonban van egy thai konzulátus a White Swan hotelban, ott megkaphatjuk a vízumot.    

Szívesen ellátogattunk volna Tibetbe is, de kósza próbálkozásunk hamar kudarcba fulladt, ugyanis kiderült, hogy semmiféle közlekedési eszköz nem jár arra csak turistabuszok és teherautók. A turistabuszt kizártuk, egyrészt mert 300 amerikai dollárba került volna (kicsit sok a mi pénztárcánknak), azonkívül ezen a túrán nagyon vigyáztak az emberre, hogy mit néz meg, és mit nem. Tibet kínai annektálása valahogy tabutémának számított a világpolitikában, s ezen e kínaiak nem szándékoztak változtatni, mondjuk egy megrendítő képriporttal, amit egy turistaként beosont újságíró készít. A turistabusz elsődleges feladata a szemét, ultraelnyomó, feudális Tibet összehasonlítása lett volna a modern, boldog, sinaizált Tibettel. Hát ebből mi nem kértünk.

A másik lehetőség, a magánúton való eljutás, szintén kizártnak látszott, mert csakis különleges engedéllyel lehet Tibetet felkeresni, s a több útellenőrzés és a belső határ pontosan az engedély nélküliek kiszűrésére szolgál. Ha tehát mondjuk sikerülne lestoppolni egy teherautót, nemcsak mi kerülnénk bajba valamelyik ellenőrző ponton, hanem szerencsétlen sofőrünk is. Thaiföld tehát valószínűbbnek látszott Tibetnél.

Hazaérve szállodánkba összepakoltunk nagy nehezen, ügyet sem vetve a check out time-ra, mert igazából módfelett haragudtunk a hotelre. Néhány napja ugyanis éjszaka, (éppen nem a legjobbkor,) egyszerre csak felgyulladt a villany. Először azt hittük, hogy valaki kint szórakozik, ugyanis kint, az ajtó előtt is volt egy kapcsoló. De nem. Egyszerűen nem lehetett lekapcsolni a villanyt. Másnap reggel, mivel a korábbi tapasztalatok megtanítottak rá, hogy nem érdemes gyors segítséget várni a személyzettől, elkezdtem villanyt szerelni, mert azt hittem a kapcsoló a bűnös. Szétszedtem, a két vezeték láthatóan nem ért egymáshoz, a villany pedig égett. Ez igen meglepett engem, de hát ez Kína, itt bármi megtörténhet, s annak ellenkezője is. Még azt megtehettem volna, hogy kicsavarom az izzót, de akkor meg felkapcsolni nem lehetett volna, Kénytelenek voltunk tehát szólni, hogy csinálják meg. Na ezt többször is meg kellett ismételni, és csak akkor küldték a villanyszerelőt, mikor már fenyegetőzni, meg kiabálni kezdtünk. Addig is több napon keresztül egész éjjel égett a lámpa, ami roppant kellemetlen volt, lévén földszinti szoba, ahová bárki beláthatott. Aztán végre megjött a villanyszerelő, aki teljes technikai tudását összeszedve, pontosan azt csinálta, amit én, vagyis szétszedte a kapcsolót, és ugyanúgy meghökkent, mikor ez hiábavalónak bizonyult. Ám a kínai szakmunkásképzés eme büszkesége tovább is ment. Középre húzta az asztalt, felrakott rá két széket, egymás tetejére, Évára ráparancsolt (jelekkel), hogy az asztalt fogja, rám pedig, hogy az asztalon a székeket fogjam, ő pedig felmászott a bútorhalom tetejébe és ismét minden technikai tudását összeszedve kicsavarta az égőt. Még büszke is volt magára, hogy ilyen jól megoldotta a problémát, mi meg arra gondoltunk, hogy ezért aztán tényleg kár volt annyit veszekedni. Ezután, ha besötétedett, csak annyi világosság volt a szobában, amennyi a fürdőszobából beszűrődött, s ez nem volt valami sok.

Szóval ezért és sok más apró bosszúságért, amit okoztak nekünk, (a piszkos anyagiakról nem is szólva), elhatároztuk, hogy bliccelni fogunk. Persze nem olyan nagyon, csak másfél napot. Többet nem is lehetett volna, hiszen általában előre fizetettek, aztán pedig naponta. Ígyhát nyolc óra tájban csomagostul, mindenestől, kislisszoltunk a hotelból. Nem volt nagy veszélye a lebukásnak, mert hatalmas volt a jövés-menés, temérdek hátizsákos tartózkodott mindig az előcsarnokban, mert ez a szálló, – talán az egyetlen ilyen Pekingben – szinte gyűjtötte az utazókat és a vándorokat, a turisták más hotelbe mentek.

Még utoljára beültünk a Pink House-ba egy búcsúvacsorára. (Jű-szan-řó-szë, mogyorós csirke, dumpling.) Ricsiék és a „Tanár úrék” is velünk tartottak. (A „Tanár úr” a volt főiskolámon tanított [bár engem nem], és szintén vonatismeretség volt.) Ezen a helyen van angol nyelvű étlap is, hiszen leginkább a szálló vendégeiből él, de így az ételek kínai nevét nem tudjuk. Jól belaktunk, jól besöröztünk és az utazás tudatától felspannolódva indultunk a pályaudvarra.

Utolsó pekingi élményeink nem voltak híjával némi bosszúságnak. A 21. bejegyzésben már írtam a közlekedésről, és hogy mélyen lenéztük a tolakodást, amit nagyon egyszerűen ki lehetett védeni. Az ember megvárta, míg minden affér elrendeződik a buszajtóban, aztán utolsóként kényelmesen felszállt maga is.

A pekingi pályaudvar homlokzata

A pályaudvarra menet a buszra a végállomáson kellett fölszállni, tehát egy töküres busz jött. Szerencsétlenségemre pontosan az orrom előtt nyitotta ki ajtaját, és én a tömérdek cumóval nem tudtam elég gyorsan mozogni. Legszívesebben most is hagytam volna a tömeget föltolakodni, de hát pontosan az útjában voltam, így jobb belátásra jutva (vagy rosszabbra), elhatároztam, hogy inkább fölszállok. Igen ám, csakhogy – amint ez várható volt, – nem ment ez olyan simán, mivel a kicsi kínaiak is egyszerre (vagy előbb) szerettek volna fölszállni, mint jómagam, aminek az lett a következménye, hogy vagy huszadmagammal beragadtam a buszajtóba és se le, se fel. Egy darabig, a nagy forgatagban csak arra vigyáztam, hogy senkiben ne okozzak kárt, próbáltam hátrálni is, de hiába, mert a mögöttem levők nyomtak, és nem voltam valami mozgékony a kb. bruttó mázsás súlyommal. Ám ekkor, a nagy dulakodásban megreccsent a féltve őrzött kínai halászkalapom, és többet nem ismertem se istent, se embert. Két kezemet oldalt kinyújtva, vízszintesen hátrafelé tettem egy erőteljes mozdulatot, miáltal a kicsi kínaiak sora megdőlt, s potyogtak, mint a vadgesztenye ősszel. Az így támadt vákuumban aztán kényelmesen fölszálltam. Fent a buszon aztán tisztelettel tekintettek rám, a nagy fehér varázslóra, mintha valami hőstettet vittem volna véghez.

     

22.

Bicikliparkoló

Nem tartom lehetetlennek, hogy a kínaiak a buszközlekedés katasztrofális volta miatt szoktak rá a biciklire, de bárhogy történt is, a bicikli akár Kína szimbóluma is lehetne.

Élőhal-szállítás

Fájront a gyárban

Mivel itt a kerékpár a legfontosabb közlekedési eszköz, nemcsak a személyforgalom, hanem a helyi teherforgalom tekintetében is, azonkívül rend a lelke mindennek, így itt a világon egyedülálló módon, rendszámmal látják el a bicikliket is. 

A hentes

A kerékpárnak köszönhetően Peking levegője mentes mindenféle szmogtól, az állampolgárok edzettek, a közlekedési balesetek száma minimális, (már csak azért is, mert az utcákon mindenhol jó széles biciklisávot választottak le, az egyébként is igen ritka gépjárműforgalomtól), és nincs semmiféle egészségtelen verseny az emberek között, amelyet nálunk a „az én autóm sokkal menőbb” címen játszanak. 

Azonkívül egy bicikliparkoló sokkal kevesebbe kerül, és sokkal többet lehet azonos területen kialakítani. A kínai gyerekek szerintem előbb tanulnak meg biciklizni, mint járni. Nem hiszem hogy lenne kínai, akinek nincs kerékpárja. Ám a kínaiak biciklizés közben sem tudnak kibújni a bőrükből, ezen a téren sem engednek meg maguknak semmi egyénieskedést, még a lábukat is ugyanúgy húzzák fel, ha tócsán hajtanak keresztül.

Mi persze, tán mondanom sem kell, szerfölött élveztük a közlekedés ezen formáját, s ahova csak lehetett biciklivel mentünk. 

Randi kínai módra

Éva kerékpáron

A múltkori bejegyzéssel kapcsolatban visszatérték még egy kicsit a kulturális szokásokra, s ezt egy idézettel, egy  dühös kifakadásommal  vezetném be a naplóból:

Jómagam bicajon

„Bátran állíthatom, hogy a több (egyes vélemények szerint hat) ezer éves kínai kultúra mára eltűnt. Ami esetleg nem tűnt volna el nyomtalanul, az meg egyenesen kár, hogy nem tűnt el, értem ez alatt a köpködést, böfögést, szellentést, körömnövesztést, fül- és orrtúrást, és nem utolsó sorban az idegenek kizsákmányolását. Ez – mármint az évezredes kultúra eltűnése – meglátszik a kínain első ránézésre. Hol van itt a híres keleti békesség? Ahol a könyök a legfőbb közlekedési eszköz? Bár el kell hogy mondjam, nem dühből csinálják és sztoikusan tűrik is a másik könyökét. Mintha egyetlen szabály lenne, az ököljog. Az erősebb, ügyesebb megy. Egy biciklisnek sosincs elsőbbsége egy autóssal szemben, egy gyalogosnak egy bicajossal szemben, az elsőbbség kérdése az erő hierarchiáján alapszik.”

Láttam egyszer egy érdekes jelenetet, ami a buszon játszódott. Egy megürült ülőhelyre ketten startoltak rá, de aki közelebb volt hozzá, az nem vette észre a másikat. Nyilván megnyugodva, hogy nem lát vetélytársat, a szokásosnál kissé lassabban tevékenykedett, mire a másik, gyorsabb lévén levágódott a székre, így a komótosabbik már csak a másik ölébe ülhetett. Aki azt hiszi, hogy felháborodott, amiért pofátlanul leültek az orra (pontosabban a feneke) előtt, az nagyot téved, mert még ő kért bocsánatot. A kínai szabályok szerint ő volt az ügyetlen, és ott szemesnek áll a világ.

A böfögést és szellentést, mint kulturális elemet, bár nem élveztük, de megmagyarázhatónak tartottuk, legalábbis egészségügyi okokból. Sok kultúrában vannak az egészség fenntartását célzó tabuk vagy kötelességek. Ám a körömnövesztés oka egy ideig homályos volt előttünk. Azt figyeltük meg ugyanis, hogy (főleg a huszonéves fiatalok) a kisujjuk körmét több centiméteresre hagyják megnőni. Eleinte praktikus okokra gyanakodtunk, hogy szerszámként milyen előnyös, fültúrásra vagy fogpiszkálásra például, de ezirányú érdeklődésünkre (ugyanis az unokaöcsi is szépen megnövesztette a körmét) egyszerűen nem kaptunk választ, csak vállvonogatást. Mindenesetre, azt hiszem, sikerült megfejtenem a körömnövesztés okát, és kulturális gyökereit. A középkori Kínában a mandarinok, meg magas rangú hivatalnokok növesztették meg vagy tízcentisre a körmüket (ők mondjuk mind a tízet) hogy ezzel demonstrálják, hogy semmi közük semmiféle kétkezi munkához. Az a gyanúm, hogy az újkori Kínában, figyelembe véve a körömnövesztők életkorát, a diákok, egyetemisták hódolnak leginkább e szokásnak, nyilván, hogy ezzel demonstrálják egy magasabb társadalmi osztályhoz való tartozásukat.

A kínaiak mentségére is föl kell azonban hoznom valamit. Mielőtt úgy eltelnénk saját civilizáltságunk nagyszerűségével, ezek az európaiak számára kissé megbotránkoztató szokások azért nem voltak teljesen idegenek a mi kultúránktól (vagyis jobban mondva a nyugat-európai kultúrától) úgy pár száz évvel ezelőtt. Egyszer, sajnos már nem emlékszem a forrásra, de olvastam szemelvényeket egy középkori, ha jól emlékszem francia illemtankönyvből. A szabályokból kikövetkeztethető az általános szokásrend. Például: „Nem illik keresztülköpni az asztalon.” Eszerint melléköpni illett. Vagy: „Nem illik az út mellett szükségét végzőre ráköszönni.” Eszerint sűrűn lehetett látni ilyesmit.

Nemigen láttam elégedett kínait, igaz különösebben nem is elégedetlenek az emberek, csak úgy „elvannak”, mintha várnának valamire. Talán csak az öregeken látszik valamiféle lelki béke. Egyiptomban az arabok sokkal nagyobb nyomorúság között is elégedettebbnek, boldogabbnak tűntek, mint a kínaiak, pedig ez Lao-cë és Csuang-cë hazája.

Az elégedetlenség és a barátságtalanság foka eltérő, attól függően, hogy mennyire vannak kapcsolatban idegenekkel. Egy szállodában, vagy külföldiek által sűrűn látogatott boltban, a kínaiak (főleg nők), feltűnően kedvetlenek, elégedetlenek, unottak, és barátságtalanok. Ez persze lehet, hogy a turisták miatt van, hogy ebben mi is hibásak vagyunk. De az is lehet hogy az elégedetlenség és barátságtalanság mértékét nem a külföldiekkel való kapcsolat, hanem földi javaktól való távolság határozza meg. Ezt alátámasztja, hogy a legtöbb barátságos kínaival Peking szegénynegyedben találkoztam, bár az is igaz, hogy ott nyilván ritka a turista, mint a fehér holló.

Sok halogatás után vasárnap végre összejött a pekingi kacsa ebédünk. Mike útikönyve leginkább a Beijing Duck éttermet ajánlotta, minthogy – a neve is mutatja – ennek az étteremnek legfőképpen ez a specialitása. Az a körülmény is e mellett az étterem mellett szólt, hogy hatalmas nagy (többszáz férőhelyes), és ezidáig Pekingben csak kicsike éttermeket láttunk. De sajnos zárva volt és nekünk nem volt időnk megvárni, hogy kinyisson. Ígyhát elmentünk a könyv által javasolt második helyre, a Lu-lu étterembe. Namármost furcsa módon az éttermek színvonalbeli különbsége árban korántsem tükröződik annyira, mint például nálunk. A Lu-lu nem volt számottevően drágább étterem, pedig „jobb” étteremnek számított, hiszen légkondicionált volt, az eddigi műanyag vagy fém helyett itt fényesre polírozott fa asztalok voltak, s az egész berendezésen, csészéken, pálcikákon látszott, hogy ez magasabb színvonalú vendéglő. 

Az átlagos étterem-méret

A pálcika igazi fokmérője a vendéglátó-ipari egység osztályfokozatának. Az egyszerűbb helyeken egyszer használatos, „steril” nyárfából készült pálcikák vannak, melyek „össze vannak nőve”, ugyanis a két pálcika között csak 9/10-ig van bevágva, s úgy kell szétrepeszteni őket, s így az ember két négyzetprofilú, nyers, fapálcikát kap, amit használat után eldobnak. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy szám jobb oldala azért sokkal érzékenyebb, mintha kifújta volna a szél, mert a durva pálcikák kidörzsölték. Ezentúl mindig magamnál hordtam egy pár saját bambuszpálcikát.

Ebben az étteremben azonban festett, lakkozott pálcikákat kaptunk, azonkívül más is elárulta, hogy egy előkelőbb étteremben járunk. Amikor beléptünk azonnal figyelmesek lettünk egy furcsaságra, nevezetesen, hogy a padló korántsem tiszta, sőt kifejezetten ételmaradékokkal teli, csúszkáltunk a sok mócsingon. Ennek az a magyarázata, hogy mint már említettem volt, a vendégek az asztalra köpik, ami nem tetszik nekik. Namármost a vendéglős ezeket az asztal letakarításakor nem a törlőruhába söpri, hanem le a padlóra, mégpedig jól felfogott üzleti érdekből, ugyanis a sok köpés a padlón nagy látogatottságot jelent, s mint ilyen, vonzza a vendéget. Tehát Kínában köpés = reklám.

21.

Másnap elmentünk az Állatkertbe. Barátunk, az unokaöcsi is velünk jött, és ott összefutottunk Mike-kal is, így négyesben tekintettük meg Peking eme csodáját, melyre nem lehet túl büszke. Egy szó, mint száz, szörnyen nyomasztó volt. Nemcsak, hogy szegényes volt, hanem valahogy rettenetesen igénytelen, már ahhoz képest is, ahogy parkjaikat rendben tartják és gondozzák. A hírhedt veszprémi állatkert szinte a San Diego-inak tűnt ehhez képest. A barnamedvét szeméttel dobálták, de kapott belőle a jeges medve is, ami csak valami különös csoda folytán bírhatta ki ezt az éghajlatot. A híres-nevezetes panda külön épületben van üveg mögött, (biztos azért, hogy nehogy őt is szeméttel dobálják). Nagyon sajnálatraméltónak nézett ki teljesen ingerszegény környezetében. Az jutott eszünkbe, hogy a kínaiaknál az állattartás igazából ismeretlen lehet, hiszen számukra minden állat haszonállat, ugyanis mindent megesznek.

Ezek után mi, a három idegen, talán a látottaktól megdöbbenve, meg azért mert igen érdekelt minket, faggatni kezdtük a barátunkat, hogy a tradícionális kínai kultúrából vajon mi maradt meg, de nem sokra jutottunk. Aztán az került szóba, hogy ugyan buddhista kolostort már láttunk, de mi van a konfucianizmussal meg a híres taoizmussal, hol találunk taoista templomot, és egyáltalán vannak-e még ma taoisták Kínában. Csak hogy szegény barátunk angoltudása ilyesmire nem terjedt ki, hiába ismételgettük neki Lao-cë nevét, meg a „tao” szót, mert nem értette. Gondoltuk persze, hogy mibennünk van a hiba, nem jól hangsúlyozunk, de hiába próbáltuk többféleképpen is mondani. Szegény Mike – ő egyébként Japánban tanított angolt – még azt is mondogatta, hogy „busido”, hátha a szomszéd ország történelmét ismeri, de hiába. Végre aztán valamelyikünk valami különös szerencse folytán jól hangsúlyozta a „tao” szót, így az unokaöcsinek végre beugrott, hogy mit is akarunk. De persze nem tudott semmit mondani a taoizmusról, vagy talán nem akart, de az kiderült, hogy miért nem értette Lao-cë nevét. Ugyanis az „ë” betűvel általam jelölt hang egyfajta gutturális magánhangzó, olyasmi mintha az ember jó mélyről nyögne egyet, a „c” pedig inkább palatális, mintsem alveoláris hang. Az is kiderült, hogy a „cë” szó bölcset jelent, ezért van minden nagy filozófus neve után (ld. Csuan-cë, Kung-cë). Ezt Éva jól megjegyezte, és attól fogva ha valamit nagy garral magyaráztam, csak annyit mondott: „Jól van Peti-cë!”

Hogy teljesen érthetővé váljék az iménti történet, ejtenék néhány szót a kínai nyelv egy igen furcsa sajátosságáról, a hangsúlyokról, jobban mondva a hanglejtésről.

A kínai, azon kevés nyelvek közé tartozik, ahol a hanglejtésnek tartalmi szerepe van. A kínai köznyelvben négy „zenei hangsúly”, magyar nyelvtani fogalmak szerint hanglejtés van, (A magyar nyelvben hangsúlynak azt az erőt nevezik, amellyel egy szóban lévő magánhangzót kiejtünk. A nagyobb hangerővel ejtett szótag lesz hangsúlyos. Ez a hangsúly a magyar nyelvben kötött, mindig a szó első szótagjára esik. A hanglejtés ellenben az illető hangok, szavak hangmagasságát, vagy annak változását jelenti, a hanglejtést tehát szerencsésebb kifejezésnek tartom a kínai nyelvvel kapcsolatban.) Ezek: egy ereszkedő rövid , egy emelkedő rövid, egy, a normál hangmagasságnál kissé magasabban kitartott hosszú, és egy ereszkedő, majd emelkedő hosszú. Ezek tartalmi szempontból tökéletes befolyással bírnak a szó hangalakjának jelentésére. Álljon itt egy példa a „pao” szó kapcsán.: 

  Tehát egy szó hangalakja csak a hanglejtéssel együtt adja meg egy szó jelentését. Sőt még így sem egyértelmű, hiszen a „së” szó hangalakja például a négy „zenei hangsúllyal” 75 jelentést takar, melyet természetesen 75 különböző írásjellel kell leírni, de hangalakja csak egy van. A kínaiak emiatt általában több szóval, szókapcsolattal fejeznek ki egy fogalmat. Például só-jin-csi (venni-hangot-gép) = rádió, vagy láj-váng (jönni-menni) = kapcsolat.

Egy külföldinek igen nehéz eltalálni egy hanglejtést, mert hiszen az európai nyelvekben az érzelmi tónust fejezik ki a hanglejtéssel, és ráadásul mondathanglejtéssel és nem szóhanglejtéssel. A mi fülünk számára sokszor nem is ismerhetők fel a „zenei hangsúlyok”. Egyszer például valamit vásárolni akartam, s mondtam kínaiul az árucikk nevét, de az eladó nem értette. Többféle hanglejtéssel ismételgettem, s ő pedig gépiesen utánam mondta, mint aki beszélni tanul, de a megértés legcsekélyebb jele nélkül. És ekkor egyszer csak váratlanul, a felismerés örömétől ragyogó arccal megismételte a szót ugyanúgy, mint én, legalább is az én fülem nem hallott különbséget. Kicsit olyan érzésem volt, mint aki elmebeteggel társalog, pedig csak én voltam süket.

Bár már korábban is tapasztaltuk, ilyetén élményeink az Állatkerti utunk során megerősödtek, álljon itt tehát egy passzus a pekingi tömegközlekedésről. Mint talán már utaltam rá, Peking irtózatos nagy, de a forgalom elég gyér, már ha a géperejű járműveket tekintem. Ennek az az oka, hogy ha hihetek a híreszteléseknek, hogy Pekingben nem lehet gépkocsi magánkézen, bár állítólag nagyon könnyű szolgálati autóhoz jutni. Mindenesetre bátran állíthatom, hogy a közlekedés – jelentős része biciklikkel és autóbuszokkal történik – nem tekinthető megoldottnak. Annyi még talán a javára írható, hogy elég sűrű a buszhálózat, a buszok forgalmáról azonban ez már nem mondható el. Sokszor félórát is kell várni egy buszra. Ha minden olyan közel lenne, mint Pesten, akkor az ember hülye lenne ennyit várni, de itt 30 km-eket is lehet utazni egyetlen busszal. Mindezek tetejébe az Ikarusz-féle „HiTech”, még nem tört be Kínába, a buszoknak fából van a padlója(!), a műszerfal egy bádoglemez, a kuplung kézi, és csak egy szemernyivel gyorsabbak az átlag kínai bicajosnál. Ezerszer is visszasírtuk az otthon ezerszer elátkozott BKV-t, míg életünk a megállókban, vagy végeérhetetlen buszutakon folydogált. Pekingi tartózkodásunk jelentős részét buszon vagy megállóban töltöttük.

És ha ez még valakinek nem lenne elég, akkor itt van a kínai közlekedési kultúra. Az embereket figyelve az a gyanúm támadt, hogy itt a buszközlekedés mikéntje törvényi szabályozás alá esik. Viselkedésükből rekonstruáltam a szabályokat. Íme:
1.§. Az utasnak felszálláskor kötelessége megakadályozni, hogy egyetlen leszálló is elhagyhassa a járművet.

2.§. Az utas felszálláskor köteles, akár testi épséget veszélyeztető módon is, minél több másik utas felszállását megakadályozni, vagy ha ez nem sikerül, legalább elsőként a buszra felérni.

3.§. Az utasnak kötelessége akár az élete árán is ülőhelyet szerezni, különös tekintettel az idősebbek és a terhes anyák rovására.

4.§. Az utasnak kötelessége leszállni. (Ez az 1.§ ismeretében nem is olyan könnyű feladat.)

Biztos vagyok benne, hogy egy kínai kisgyerek csakis nekem köszönheti az életét. Azt hiszem épp az ausztrál követségre mentünk, s a buszra való felszállás, akarom mondani feltolakodás alkalmával, miközben hátul meghúzódva figyeltük a küzdő feleket, arra lettem figyelmes, hogy egy idősebb kínai és egy három év körüli gyermekét a hátán fuvarozó anya tusakodik egymással az ajtóban. A férfinek egy jókora tömött hullámpapírdoboz volt a hátán, akkurátusan át meg átkötve vastag szigetelt huzallal, látszott rajta, hogy jó nehéz. A két bajnokjelölt körülbelül fej-fej mellett hadakozott a feljutásért, s mivel mindkettőnek jó esélye volt a győzelemre, hát apait-anyait beleadtak. A hátukon levő dolgoknak viszont, úgy mint doboz meg gyerek, nemigen tett jót a csata. Arra lettem figyelmes, hogy a gyerek feje szépen beragad a buszajtó és a doboz közé, melyek, mint valami gigászi satu, szépen kezdik összepréselni. Nem nézhettem hát tétlenül tovább a dolgot, bármennyire is a kínaiak magánügye ez a tolakodósdi, nem vettem volna a lelkemre, hogy egy gyerek feje a szemem láttára loccsan szét, így a dobozt átkötő huzalok közül megragadtam egy jó erőset, s kicsit visszahúzva megtartottam, míg az anya felszállt. Ezt a kínai úriember persze nem hagyta annyiban. Nyilván azt gondolhatta, hogy beakadt valamibe, így egyre erőteljesebb rántásokkal igyekezett terhét kiszabadítani, már-már kétségbeesetten, hiszen vetélytársa szinte győzni látszott, így nem volt könnyű pórázon tartani. Azonban erősen fogtam, így szívós kitartásával nem sokra ment. Mikor a közvetlen életveszély elhárult, elengedtem a dobozt, s emberünk nagy boldogan felzúdult a buszra. Szerintem mind a mai napig azt hiszi, hogy valami szerencsétlen véletlen akadályozta meg biztosnak látszó győzelmét, és meg kell jegyeznem, hogy a buszon aztán sikerült neki ülőhelyet „szereznie”.

           

---

 

20.

Péntek reggel (aug.10.) újra voltunk az ausztrál követségen, de persze a vízumunk még nem volt kész, helyette mindenféle kellemetlen kérdést tettek fel: Mennyi pénzünk van? Hol a repülőjegyünk? Meddig akarunk Ausztráliában maradni? A kínai nő, aki faggatott minket, nagyon kedves és barátságos volt, segítőkészsége őszintének tűnt, de persze az igazat nem mondhattuk el, hiszen arra készültünk, hogy Ausztráliában fekete munkával tartjuk fönn magunkat. Így aztán egy hihetőnek vélt történettel próbáltuk megpuhítani, hogy miért is kell nekünk mindenáron Ausztráliába jutni. Azt mondta, hogy nagyon izgalmas, amit tervezünk, és mindent megpróbál, hogy vízumot kapjunk.

Aztán ismét pályaudvar, és csodák csodája, meglett a vonatjegyünk is Kantonba, hétfőn este 22.30-ra. Hosszas sorban állás, vitatkozás és bosszúság után, sikerült elfogadtatni a magyar vonatjegyet, kínai barátunk (és egy kis csúszópénz) hathatós közreműködésével.

Azután elindultunk a Láma templomba (Jung Ho Kung), ami az egyik legnagyobb és legjelentősebb tibeti buddhista monostor a világon. Ez Peking egy lakótelep övezetében van, mint ilyen, igazán nem ide illő. A nagy kommunista Kínába odacseppentett tradicionális Kína. Itt tényleg az a hangulat uralkodik, amit az ember Európában az ősi Kínáról elképzel. Talán mert nem kizárólag turistalátványosság, hanem eredeti funkciója is él. Eredeti, hamisítatlan boncok sorjáznak elő a pavilonokból, vigyáznak a rendre, borotvált fejük megvillan az árnyas lugasokban. Az egész templomban füstölőszag érzik, hiszen ez az illat hívja elő a szellemeket, hogy a halandók sorsába beleavatkozzanak. Itt a kínai, hacsak nem törölte ki belőle az ilyetén igénynek még a nyomát is a több évtizedes butítás és a kulturális forradalom, nyugodtan imádkozhat. S ezt meglepően sokan meg is teszik, öregek, fiatalok egyaránt.

Tudnivaló, hogy a buddhista templom funkciójában, megközelítésében merőben különbözik a keresztény templomtól. Míg a templom a mi fogalmaink szerint szigorúan egy épület, mely monumentalitásával, hideg köveivel, kongó visszhangjával, félelemmel vegyes áhítatot kíván kiváltani a látogatóból, hogy rémüljön meg a felsőbb hatalom erejétől, hogy megilletődve, kisfiúként álljon a mindenható isten oltára és színe előtt, addig a buddhista templom több, vidám színekkel díszített pavilon, melyeket udvarok választanak el egymástól, a pavilonok között gondosan kikövezett járdák vezetnek a lugasok, fák, bokrok között. 

Ide pihenni jönnek az emberek, csendesen beszélgetni, elmélkedni, vagy akár nevetni is, ha jókedvük van. A buddhista templomokból nem a méltóság és a megközelíthetetlenség, a hierarchia, a mindenhol jelenlevő felsőbb hatalom mindent számonkérő volta sugárzik, hanem a béke, és az emberközpontúság. Itt az ember leülhet egy padra egy árnyat adó fa alá, és hallgathatja a kabócákat, és a madarak énekét, és nyugodtan meditálhat. Itt a természet nincs kirekesztve a templomból, hanem szerves része annak.

A Láma-templom eredetileg hercegi palotának épült 1694-ben, de a császárrá lett hercegek palotáját akkoriban templommá illett átalakítani, ám a templomoknál szokatlan sárga majolika (mely szín a császárnak volt fönntartva), még mindig őrzi eredeti funkciójának emlékét.

A templomegyüttesen belül öt udvar van, számos teremmel, melyekben a lámaizmus szent ereklyéi láthatók. A lámaizmus a buddhizmus XIV. században, Congkapa által alapított, elsősorban tibetiek és mongolok körében elterjedt ága. Végigsétáltunk hát. Az első udvar mögötti teremben Maitreja, az Eljövendő Buddha szobra volt látható, mögötte pedig Vel Tuo, a törvény őre.

A harmadik udvar utáni teremben három aranyozott szantálfa Buddha szobor állt, a következő teremben pedig Congkapa tizenöt méteres csillogó, réz ülőszobrával találkoztunk. Még elgondolni is rémes, hogy mennyi munkába kerülhet a suvickolása. Ahogy haladtunk befelé, az ötödik udvar felé, egyre nagyobb, monumentálisabb szobrok tárultak elénk, s a negyedik udvar Congkapa szobra már überelhetetlennek látszott, mikor is megérkeztünk az utolsó pavilonba (Van Fu Ge, azaz Tízezer Áldás Temploma), mely kívülről háromszintesnek látszott. Ám belépve megdöbbenve láttuk, hogy egyetlen csarnok az egész, s a tetőt majd’ kiütve egy huszonhat méter magas egyetlen szantáltörzsből kifaragott Buddha szobor nézett le ránk.

A híres szeretkező szobrokat ugyan nem láttuk, de a Láma-templom így is mély benyomást gyakorolt ránk.

A Láma-templom a „kulturális forradalmat” csak nagy szerencsével kerülte el. A pekingi Vörösgárdisták üvöltő hordái már a kapukat ostromolták, hogy a földdel tegyék egyenlővé a feudalizmus eme förtelmes fészkét, mikor is Csou En-laj miniszterelnök járt arra autójával, mint herceg a fehér paripán. Szép szóval lecsillapította a dühöngő diákokat, türelmesen elmagyarázva nekik, hogy a feudalizmusból, és a kapitalizmusból csak a rosszat kell elpusztítani, és azt a kevés szépet, ami onnan származik – így a műemlékeket is – pedig óvni kell. Az értelmes diákok meghajoltak a bölcs szavak előtt, és sarkon fordulva tovairamodtak, hogy folytassák a könyvégetést és a rombolást. Ígyhát a Láma templom a bölcs és türelmes Csou En-laj miniszterelnök közbelépésére menekedett meg. Mindazonáltal hosszas restaurálás után csak 1981-ben nyílt meg ismét.

Egy padon ücsörögve összeismerkedtünk egy kanadai sráccal, Mike-kal. Persze itt Pekingben az ismerkedés a külföldiek között nem nehéz. Úgy látszik a nagy sárga birodalom valamiféle nyomasztó elhagyatottságot kelt az emberekben, melytől szolidáris érzés fakad bennük, legalább is ez derült ki néhányuk szavaiból. Mindenesetre két külföldi itt nem megy el egymás mellett közömbösen, mint mondjuk Párizsban tenné, (persze sokat segít, hogy a külföldiek első pillantásra felismerik egymást), hanem szinte kötelezően megállnak egy pár szóra, kicserélik legfontosabb tapasztalataikat. Mike egy kicsit más volt, mert ő valóban magányos volt, egyedül utazott ugyanis, és felettébb jónéven vette, mikor a helyi szokásoknak megfelelően odaintettem neki. Rögtön odajött és beszélgetésbe elegyedtünk. Rövid eszmecsere után kiderült, hogy ő is a Qiao Yuanban lakik, így hát szomszédok vagyunk. Mike-nak volt egy kitűnő útikönyve a Lonely Planet sorozatból, (ő is nagyon kedvelte, úgy hívta: „my Bible”), melyben föl voltak sorolva (többek között) Peking legjobb "pekingi kacsa" éttermei. Miután megtárgyaltuk, hogy nem ettünk még igazi pekingi kacsát, így elhatároztuk, hogy másnap (azaz szombaton) hármasban nekivágunk.

19.

Van-li Császár síremlékének kapuja

Hazafelé útba ejtettük Changlin-et, mely nem volt messze Badaling-tól, ahol a Ming császárok sírjait tekinthettük meg. A tizenhárom Ming császár közül csak az egy Van-li sírját tárták fel, s nyitották meg a látogatók előtt, ám a mintegy 4000 hektáros (!) sírkert is látványosság. A sírokhoz több kilométer hosszú állat- és emberalakokkal szegélyezett utak vezetnek, s az egyes sírokhoz épületek tartoznak, melyek közül nem egy igen híres. Az igazi látnivaló itt mégis a Ting-ling, az előbb említett Van-li császár impozáns földalatti sírkamrája. Maga a sírkamra tíz emelet mélyen fekszik, de mivel irdatlan tömeg hullámzott a császár sírjára kíváncsian, hát a legtöbb amire visszaemlékszem, az a hihetetlenül fojtó, elhasznált, oxigénszegény levegő volt, ami miatt fulladozva csak igen sebtiben néztük meg a kriptákat. Úgy látszott, valahogy a kínai turistalátványosságok nem alkalmasak arra, hogy az ember mélyen átélje a látottak szépségét, szívében elraktározva az otthon szürke mindennapjaira. Ez is bizonyítja, amit már sokszor mondogattam, hogy műemlékek szakszerű megtekintése miatt csak szakemberek utazzanak (vagy persze a mindenre vevő csőcselék), hiszen még sohasem tudtam meg többet a helyszínen az ott látott dologról, mint mondjuk egy jó szakkönyvből, vagy egy ismeretterjesztő filmből, legyen szó a vértesszőlősi előemberről, a piramisokról, vagy éppen a Nagy Falról. Maga a látvány természetesen más, azt semmiféle fotó, film vagy leírás nem adhatja vissza, már ha jó időben és jó helyen van az ember, mert ez egyszerűen nem tervezhető.

A Maoling síremlék bejárata

Például sosem felejtem el, hogy milyen hatást tett rám, mikor egy őszi hajnalon valamiért felriadva igencsak rövid alvásomból, kibámultam a jereváni „Kukuruza” szálló ablakán az éledező forgalmat, az autókürtök lassan minden mást befedő hangját figyelve, s megragadta a tekintetemet egy felhőfoszlány, mely a horizont fölött lebegett, s a különös, háromszög alakú felhődarab lassú mozdulatlansága láttán egyszer csak belém döfött a felismerés, hogy amit bámulok, az nem felhő, hanem az Ararát hegyének párából, s a város szmogos levegőjéből kiemelkedő hófödte csúcsa. Ettől beléborsózott a hátam, s egy kiáltással felébresztettem útitársaimat is, akik rémülten ugrottak ki ágyukból, de aztán hálásan figyelték velem, amint a por és pára egyre följebb kúszva meghódítja a hegy csúcsát. Később megtudtuk, hogy nagy szerencsénk volt, mert az Ararát Jerevánból nagyon ritkán látszik, s akkor is a hajnal fél órájában. Vagy a piramisok akkor tették rám a legnagyobb hatást, amikor Kairó központjából pillantottam meg őket, vagy húsz kilométer távolságból, s ekkor döbbentem rá valódi monumentalitásukra. Addig eszembe se jutott, hogy magasságuk a Gellért-hegyével vetekszik. De mindig lenéztem azt a kultúrsznob nézetet, miszerint a látnivaló a műemlékkel egyenlő. Ami valódi tapasztalat volt ebben a programban, az éppen maga a buszút volt, hogy bepillanthattunk a kínai belföldi turizmus gyönyöreibe, no meg a kis kínaiak elképzelhetetlenül nagy száma a fentebb említett helyeken.

Hömpölygő tömeg a Nagy Falnál

A Selyemégető a Ming síroknál

A Nagy Falnál például akkora volt a tömeg, mintha újra a hunok betörését akarták volna megakadályozni, de ott még betudtuk ezt annak az őrületnek, hogy a hagyomány úgy tartja, aki megmássza a Nagy Falat, az bátor ember. A kínaiak minden ilyennek a kipróbálását, úgy mint Körbenjáró Hang Fala, „világ közepe” vagy Nagy Fal, olyan fontosnak tartják, mint a muszlimok a haddzsot. Ám a Ming síroknál semmiféle játékra, vagy babona beteljesítésére nem nyílt lehetőség, így aztán arra gondoltunk, hogy náluk az ilyen műemléknézési cécó hazafias cselekedetnek minősül, melyet a központi kormányzat inspirál és szubvencionál. De ki tudja?
A Ming síroknál Évát elhagyta az isteni könyörület, mert sietve egy kevésbé műemlék jellegű épületet kezdett keresni, de szerencsére megtalálta. Beruháztunk még fejenként egy-egy valódi dél-kínai halászkalapba, melyet igazán különleges módon két pálmalevélből fontak össze. Délutánra járt már az idő, amikor buszunk letett minket a pályaudvar előtt, ahol elcsigázottan szálltunk fel a 20-asra kis hotelunk felé. Hullafáradtan (és farkaséhesen) dobtuk be, a már szokásosnak mondható sörünket. Itt történt, a szállodánk éttermében még valami érdekes, ami jó példa a kínaiak gyermeki lelkére. Nem szeretünk ide járni enni, mert a kiszolgálók itt valahogy különösen barátságtalanok és kedvetlenek, de esti sörünket rendszeresen itt isszuk meg. Szóval egyszer csak csodálkozva láttam, hogy az a rideg, unott pincérnő, aki idáig egyszerűen kedvetlenül lehajította elénk a sört – már ha egyáltalán kihozta és nem kellett bemenni érte – , az most több társával együtt elmélyülten szemlélget valamit nagy vihogás közepette, és szemmel láthatóan kitűnően szórakoznak valamin. Kezükben legnagyobb megdöbbenésünkre egy olyan tollat fedeztünk fel, amiben mifelénk Dr. Bubó úszkál föl és alá. Nem tudom hogy ebben mi úszkált, de a lányok nagyon élvezték és percekig mindenről elfelejtkezve úszkáltatták és vihorásztak, addig komor arcukat mosoly derítette fel, unottságuk nyomtalanul eltűnt, kedveseknek és vidámnak látszottak. No ennyit ér errefelé egy „bubós” toll.

18.

A kínaiaknál kötelező csoportkép

Hazaérve élménydús templom-látogatásunkról a mi kis hotelunkba, bedobtunk két seritalt, dinnyét vásároltunk és jól bevacsoráztunk az éhezések és gyomorrontás örömére. Bár több kisvendéglő is volt a szállóhoz vezető úton, lassan kezdtünk egyet megszeretni, bár elég érdekes neve volt, Pink House-nak hívták. Talán turistacsalogatás céljából fordíthatták le kínai nevét egy az egyben, nem gondolván a kelet-nyugat közötti kulturális szakadékra. A többi étterem kipróbálása után, mindig ott ettünk, volt ugyanis egy számomra igen kedves specialitásuk, egyfajta hússal töltött gombóc,  a dumpling. Ezt az ételt annyira megkedveltem, hogy hazatérésünk után több-kevesebb sikerrel sokszor próbáltam elkészíteni, még bambuszfőzőt is vásároltam, (mellyel egyébként a szilvásgombóc főzése is egyszerűbb és gyorsabb). Ám a többi ételt is eléggé ízletesen készítették itt, már amennyire meg tudtuk állapítani, hiszen lassan kezdtünk már otthon lenni a kínai ízekben.

Az éjszaka nem telt zavartalanul, hajnali négy óra körül ismét WC problémákra ébredtünk. Éreztük, ez rávetheti még árnyékát a Nagy Falra is, ugyanis 5.45-kor ébresztő, randevú Yennel, és egész családjával a pályaudvaron és túra a Nagy Falhoz. Elhatároztuk, hogy egész nap egy falatot sem eszünk, s akkor talán megkönyörülnek rajtunk az istenek.

A Nagy Fal viszonylag közel van Pekinghez, úgy 70-80 km-re, s ezt a távot busszal szándékoztunk megtenni. Mármost a buszárak igencsak változóak voltak.

Badaling a Nagy Fal leglátogatottabb,
valamint legjobban megőrzött és felújított része

A hotelből induló busz angol idegenvezetéssel 50 FEC-be került, a pályaudvartól induló külföldiek által fellelhető buszért 15 FEC-t kellett fizetni, és a kínaiak számára szolgáló busz pedig 7 řen-min biért fuvarozta az odavalósiakat. Mi persze Yenéknek köszönhetően ezzel a legutóbbival mentünk, kivívva ezzel a többi külföldi irigységét. Tudomásom szerint nem is sikerült senki másnak ezt a túrát ilyen olcsón megúszni, csak egy fiatal német párnak, akikről később lesz még szó bővebben. Nekik sikerült kemény 4 řen-min biért kínai vonatjegyet sírni.

Izgalmas kaland egy teve

A Nagy Fal ezen részét Badaling-nak hívják, és láthatóan minden infrastruktúra a turistaforgalom céljaira alakult ki itt. Találkoztunk itt egy szerencsétlen kétpúpú tevével, akinek az volt a foglalkozása, hogy a hátán fotózzák le a világjáró kínaiakat a Nagy Fallal a háttérben. A hiánygazdaság rémképét felidéző sor állt szegény tevére várván, akinek naponta többezer kicsi kínait kellett kiszolgálnia. Yen lánya is felült a tevére, és én le is fotóztam, bár a kínai szokásokkal ellentétben nem akkor, amikor a hátán volt.

A képen én vagyok a fekete hátizsákkal,
s mint ilyen, az egyetlen külföldi közel s távol
a legnevesebb kínai látványosság kellős közepén.

Itt voltunk hát annyi mese és legenda, annyi történet helyszínén. A rémes forgalom, nyüzsgés és tolakodás nem könnyítette meg a hely szellemének fölfedezését és mély átélését, de volt egy pont az egyik bástyán, mely kevésbé volt zsúfolt, s onnan nagyszerű kilátás nyílt. Hosszú-hosszú kilométerekre beláttam a fal cikk-cakkos kanyarulatait, s itt megérintett ennek a létesítménynek, vállalkozásnak a monumentalitása.

Megmásztuk hát a Nagy Falat, és ennek dokumentálására vásároltunk egy-egy „I climbed the Great Wall” feliratú pólót. Sajnos nekem még az XXL-es méret is kicsinek bizonyult.

Ez is egy Ming-kori rész, de romokban.
Állítólag már a falak 40% eltűnt az állagmegóvás teljes hiánya miatt.

A Nagy Falat – mely állítólag az egyetlen emberi alkotás, ami tisztán kivehető a Holdról, bár én ezt a legteljesebb képtelenségnek tartom, mert ez olyan lenne, mintha 300 km távolságból észrevehetnénk egy 6 km hosszú hajszálat – Európából úgy képzelik, hogy mind a hatezer kilométeren egyformán húzódik, egyformán ép, pedig ez hatalmas tévedés, csakúgy mint az, hogy a Csin dinasztiabeli Si Huang-ti császár építette. Először is már jóval Si Huang-ti császár előtt, az Kr.e. V. századtól voltak e területen védelmet célzó földsáncok, és – bár igaz, hogy Si Huang-ti volt, aki az i.e. 210-es években koncepciózusan kezdett el
foglalkozni az építésével – csak a XVII. században fejezték be, pontosabban onnantól nem építették tovább. Sűrűn átépítették, mert az eredeti falak jelentős részben döngölt földből készültek, ígyhát Badalingnál, ahol mi jártunk, az kétezer helyett „mindössze” három-négyszáz esztendős rész. Másodszor a Nagy Fal nem egyetlen nagyon hosszú fal, hanem bonyolult falrendszer, s egymás közelében is lehetnek teljesen ép és romos részek, melyikre hogyan vigyáztak. A Nagy Fal egésze bizony korántsincs olyan állapotban, mint azt a fényképekről az ember sejthetné.

Shisanling-gát

A Nagy  Kínai Fal után meglátogattuk a „Nagy Kínai Gátat”, ez volt az ára annak, hogy az olcsó helyi busszal mentünk. Ez nincs benne a külföldiek buszprogramjában, így nekünk is kijutott némi agymosás a haladásról, és a kommunista Kína műszaki vívmányát, a víz- és energiaügy fejlesztése terén tett erőfeszítéseit is láthattuk, melyet egy erre a célra felszerelt kiváló múzeum közvetített mély buzgalommal. Persze véleményünket gondosan véka alá rejtettük, mert annyit már megtanultunk, hogy az embernek bármi legyen is a véleménye, a látottakat szigorúan csak dicsérni illik, a kínaiaknál legalábbis. 

17.

A Tian-an men tér

Délután igazi turista városnézést terveztünk, s el is mentünk a Császári Palota (Ku Kung) bejáratáig, ahonnan az árak visszariasztottak minket, mert egy átlag kínai múzeumi belépő húszszorosára rúgtak. Persze az ember utólag megbánja az ilyesmit, szóval itt hívnám föl minden világvándor figyelmét, hogy amit elmulasztottál, azt nagy valószínűséggel nem látod többet, a „carpe diem!” tanácsa fokozottan érvényes minden utazóra, szóval ne halogass és ne spórolj, nézz, láss, éld át!

Császári Palota bejárata, a Mennyei Béke Kapuja a világ egyik leghíresebb teréről nyílik, így ha már itt voltunk, megnéztük tehát tüzetesebben, bár már egy-két alkalommal átmentünk rajta kutyafuttában.

A Mennyei Béke Kapuja

A Mao-zóleum

A Tian-an men, vagyis a Mennyei Béke Kapujának a tere nemcsak hírnevében, hanem méreteiben is a világelsők között van, teljes területe kitesz úgy 40 hektárt, hírnevét azonban elsősorban nem a méreteivel vívta ki. Először 1919. május 4-én vonultak fel tüntetők rajta, számunkra is érthető okból: ők is tiltakoztak a versailles-i „békék” ellen. 1949. október 1-én itt kiáltották ki a Kínai Népköztársaságot, és a Tian-an men kapubástyája a kínai címerbe is bekerült. 1959-ben itt épült fel a kínai parlament, 1976-ban itt rendeztek hatalmas tüntetést a „kulturális forradalom” ellen, és itt búcsúztatták Mao Ce-tung-ot, akinek végső nyughelyét rejtő épület is itt épült fel a tér déli sarkán. Ezt mi tréfásan csak Mao-zóleumnak hívtuk. Be nem mentünk, hisz jelenleg zárva.

 Mao arcképe egyébiránt állandóan kint függ a kapubástya mellvédje alatt, állítólag egyedül itt az egész országban.

Ám a tér mai ember számára legnagyobb nevezetességét még nem említettem: Itt lőttek a diktatúra ellen tüntető fegyvertelen diákok közé 1988-ban, s ez az esemény a „tian-an men téri vérengzés” néven vonult be Kína egyébként sem túl békés történelmébe.

Elbuszoztunk ezután a Tian Tan templomegyütteséhez, ahol ráébredtünk a kínai idegenforgalom „ki a pénzt a zsebből” taktikájára. A komplexumon belül három nagyobb egység, három jegyirodával, és egyre növekvő árakkal. De nem hagytuk ám magunkat az állami, idegenforgalmi maffiától kizsákmányolni, diákigazolványomat fölmutatva, felemelt fejjel, rájuk sem pillantva, magabiztosan sétáltam át a jegyellenőrök között, akik nem mertek megállítani. Ez vezetett a felismeréshez: vannak azért a diktatúrának is előnyei.

A Tian Tan-nál

A Tian Tan templomegyüttesének délről nyílik a kapuja egy csatorna szegélyezte útról. Mellesleg ugyanezen csatorna folydogál szállónk előtt is. Az első építmény, amibe belebotlottunk, maga a Tian Tan, az Ég Oltára volt.

A kínaiak szerint itt van a világ közepe. Minden nép hagyománya valahova a saját élettere közelébe teszi a „világ közepét”, ám ritkán olyan egzakt módon, mint a kínaiak. A kínaiak a saját országukat Chung Kuo-nak hívják, ami Középső Birodalmat jelent, ezzel is utalva a „világ közepére”, s magukat „középsőknek” nevezik, jelezve, hogy ők a legfontosabb, a világ közepén élő nép. Tehát a kínaiban a „chung” ( 中 ) egyaránt jelent „középsőt”, és „kínait”.

A világ közepének mitológiai magyarázata egyszerű. Az Ég Oltárán a Mindenség Urának, az Égnek mutattak be áldozatot, de ezt csak egyetlen ember tehette. Csakis az Ég fia, a birodalom apja, azaz a császár mutathatott be itt mennyei papájának áldozatot, és az egész birodalomban csak ezen az egyetlen helyen. Hol másutt lehetne hát a világ közepe, mint ott, ahol az Ég saját fiacskájával érintkezik, azaz az Ég és a Föld összeér: az Ég oltárának a közepe tehát a világ közepe.

A Körbenjáró Hang Fala

Maga a „világ közepe” pontosan ki van jelölve, egy kb. egy méter átmérőjű, kerek, fehér márványlap egy ugyancsak kerek térség közepén, mely háromszoros, lépcsőzetesen emelkedő kőkerítésével magasodik ki környezetéből. A kicsi kínaiak képesek voltak hosszú sorokat kivárni, csakhogy ráléphessenek a márványlapra, és elmondhassák, hogy voltak a világ közepén. Mi megelégedtünk annyival, hogy sorban állás nélkül egy méterre voltunk a világ közepétől, ezt se mindenki mondhatja el magáról.

A második épület a Huang Chiung Yu, azaz a Mindenség Istenének Temploma volt, ám ennek a templomnak a legnagyobb érdekessége nem magában az épületben volt kereshető, hanem a falban, ami körülvette. Ez a fal egy kb. 60-70 m átmérőjű szabályos körben keríti a templomot, s a kínaiak a Körbenjáró Hang Falának hívják, mivel azzal a különleges akusztikai sajátossággal bír, hogy a faltól pár centiméterre való suttogást is úgy továbbítja, hogy állítólag a fal minden pontján egyforma erősséggel hallani. Erről azonban közvetlen empirikus bizonyítékot manapság lehetetlen szerezni, mivel a kicsi kínaiak egész légiója kísérletezik egyszerre, így igazi bábeli hangzavar az eredmény.

Út az Égi Imádságok Csarnokához

A harmadik építmény, a Chi Nien Tian, azaz az Égi Imádságok Csarnoka, a legimpozánsabb, s egyben a komplexum jelképe is jellegzetes hármas fedelével. Ha az ember a Körbenjáró Hang Falától közelít felé, egy hosszú, széles, kövezett úton kell végigmennie, s a horizonton egy épületet lát emelkedni. Ám, ha az emberfia közelebb ér, rádöbben, hogy két épület, amit lát. A templom kapuja (mely Kínában mindig szigorúan különálló épület) felett a templom legfelső teteje látszik ki, és kelt olyan hatást, mintha magán a kapuépületen volna egy kis tornyocska.

A Chi Nien Tian, azaz az Égi Imádságok csarnoka

Maga az Égi Imádságok Csarnoka a földkerekség egyik legtökéletesebb arányaival büszkélkedhet. Egyesek a Taj Mahalhoz, mások a Parthenonhoz hasonlítják, bár sokkal szerényebb méretekkel bír. Úgy 30 m magas és fából van, ami köztudomásúan nem a legtartósabb építőanyag. Ezt a templomot 1420-ban építették, hogyan maradhatott hát ilyen épségben a történelem viharainak tüzében? Ezenkívül Kínában a faépületeket díszesen ki szokás festeni. A Csi Nien Tian fafelületein a vörös, kék, zöld, sárga és arany színek váltakoztak szinte tökéletes összhangban, bár így hallomás alapján azt hiszem lehetetlen elképzelni, hogy ezek a nálunk egymást ütő színek hogy is alkothatnak harmóniát. Valahogy nem látszottak fakónak a színek. Hogy maradhattak hát ilyen élénkek a színek ennyi éven keresztül? A válasz a kínai „műemlékvédelemben” kereshető.

Nálunk a műemlékvédelem alig több, mint százéves találmány, s a keresztény világ egyéb részein se sokkal régebbi. Európában és még inkább Ázsia nyugati részén egy épület addig állt, míg össze nem omlott magától, még akkor is, ha netán laktak benne. Az állagmegóvás, mint olyan, teljesen ismeretlen fogalom volt. Ha összeomlott valami, újat építettek helyébe. Nos, kis túlzással ez jellemezte a három-négyszáz évvel ezelőtti Európát.

Kínában teljesen másként gondolkodtak. Itt nem azért maradtak meg akár ezer éves épületek is, mintha errefelé kevesebb társadalmi és természeti katasztrófa lett volna. Kínában egész egyszerűen azonnal kijavították az épületen keletkező hibákat, kicserélték az elkorhadt gerendákat, újrafestették a kifakult színeket. A fontos épületeket állandóan gondozták. Ígyhát egy templomnak mára már szinte minden alkotórészét kicserélték, egyetlen darabocskája sem eredeti, de még mindig áll, és még mindig ugyanaz a templom. A világ egyéb helyein sehol sem láthatunk félezer éves faépítményt teljes pompájában, csak itt. 

16.

Hajnalban aztán valami elég rosszra ébredtünk, szinte kísértetiesen egyszerre. Azon kaptuk magunkat, hogy félkómás állapotban a nagyszerű vacsora és a rengeteg sör után, birkózni kezdünk a WC ajtóban, hogy ki menjen be előbb. Aztán sajnos már ébren se nagyon tudtunk megosztozni a WC-n. Szabályosan stafétaszerűen váltottuk egymást egy perc szünet nélkül vagy egy órán keresztül. Szerettünk volna jó korán elindulni vonatjegyet venni, illetve érvényesíteni, és persze az ausztrál követségre újra. Azonban olyan gyengék voltunk, mint az egyhetes kiscica, csak heverésztünk, nem tudtunk kikelni az ágyból, (eltekintve persze az igen kényszerű és gyakori WC-n tartózkodástól). Úgy valamikor kora délután csak kimásztunk valahogy, mert már muszáj volt indulni a jegyirodába, tekintve, hogy 16.30 kor zárt. Nem jutottunk messzire, ugyanis a 20-as buszról már a második megállónál le kellett szállni, mivel Éva erős késztetést érzett, hogy lerókázza az utasokat. Végül is ezen szerencsétlenség réme Peking lakosságának feje fölül elhárult, mert gyalog mentünk.

Betegen heverve a szállodában

Odaérve a Beijing International Hotelbe kiderült, hogy csak kiírás alapján foglalkoznak helyi vonatjegyekkel, a gyakorlatban nem. Letörve távoztunk, át a pályaudvarra, ami hál’ istennek nem pekingi viszonylatban is közel volt. Ott egyik ablaktól a másikhoz zavartak minket, míg végül a pénztárosnők egybehangzó véleménye – miszerint másnap reggelnél előbb úgysem jutunk eredményre – megfutamodásra késztetett minket. Távoztunk hát, persze nem minden baj nélkül, hiszen, mint ismeretes, rá-rászorultunk elég sűrű időközökben egy kis intézményre, melynek papírral való ellátottsága Kínában (éppen a papír hazájában!) fölöttébb kétséges. Végül is aztán sikerült vásárolni egy tekercset ama papírból, melyre oly nagy igény mutatkozott körünkben, így aztán már nem volt baj többet.

Szerencsére hazafelé Éva már egy teljes menetet kibírt a buszon mindenféle affér nélkül. Sajnos az aznap estére tervezett duhajkodás a spanyolokkal érhetően elmaradt, de nem sértődtek meg, talán nagyon macskajajosan néztünk ki. A gyomorfertőzés olyasmi, amin át kell esni egy más baktériumflórával rendelkező országban, hacsak nem akar az ember, sok időt és pénzt pocsékolva, folyamatosan a kajával foglalkozni, és lemondani a kulináris örömökről. Már Egyiptomban megtapasztaltam, hogy bár akkor sok energiát kivesz az emberből, s elrontja egy-két napját, de utána ehet, ami belefér.

Nagyot aludtunk és másnap, mintha elvágták volna a bajunkat, frissen keltünk, zuhanyoztunk, és indultunk a pályaudvarra, hogy barátunkkal, az unokaöcsivel találkozzunk, aki megígérte, hogy kalauzol bennünket. Ha már ott voltunk, megpróbáltunk helyfoglalást szerezni a budapesti MÁV irodában vásárolt Peking-Kanton vonatjegyünkre, de most sem sikerült, még az unokaöcsi segítségével sem. Köztünk szólva, nem csoda, hogy nehezen ment, hiszen amit itthon vettünk, az a töredékébe került még annak a jegyárnak is, amit itt egy kínai fizetne egy hasonló jegyért, arról nem is szólva, amennyibe nekünk kerülne. De ezt nem kötöttük az unokaöcsi orrára, aki megígérte, hogy családját is bevonja az ügybe, s kideríti, milyen módon lehetne elérni, hogy az Állami Vasút elfogadja a jegyünket.

A pályaudvaron unokaöcsivel

Aztán megújult önbizalommal ismét az ausztrál követséget tűztük ki célul, és most, lássatok csodát, azonnal odataláltunk. Megírtuk és beadtuk a folyamodványokat, két nap múlva kellett a válaszért menni. Úgy tűnt, minden sínen van.

Sétálgattunk még egy kicsit a kertvárosban, majd visszatértünk a hotelba és megebédeltünk, mi persze nagyon óvatosan. Sokat beszélgettünk az unokaöcsivel, különös egy fickó volt, sokkal szelídebbnek látszott a többi, általában kissé erőszakos kínainál. Eleinte nehéz volt vele komolyabb dolgokról beszélgetni, és később sem nyílt meg teljesen. Az mindenesetre kiderült, hogy ott volt a Tian-an men téren 1988-ban, s ezt igen furcsállottuk, mert abból, ami eddig kiderül róla, nem látszott politikus alkatnak, általában kerülte is a politikai színezetű témákat. Valószínű azonban, hogy a kínaiak többsége a túlélési ösztön által vezettetve kifejlesztett magában hasonló mimikrit. Megkedveltük az unokaöcsit, talán azért is, mert kínai fogalmak szerint kissé bugyuta lehetett, hiszen a kínaiak az erőszakosságot, a rámenősséget, úgy tűnt, igen sokra tartják, s barátunkból, nagyon úgy látszott, hogy hiányoznak ezek az "erények", kedves és barátságos volt, némi szelídséggel körítve, s ezzel kivívta a rokonszenvünket.

15.

Nyomorúságosan elázva, csigalassúsággal vánszorogtunk be a Tian-nan-men térre, de így sem tudtunk többet késni, mint az unokaöcsi. Kicsit türelmetlenül toporogtunk csuromvizes ruháinkban míg megérkezett, de aztán fordult a kocka, mivel először nekünk vissza kellett menni a hotelba átöltözni, no meg persze a bicajok miatt, úgyhogy most neki kellett minket kísérgetve megvárni, mire mindezt elintéztük, így 9 óra is elmúlt már, mire a „Nagy Kínai Vendégségbe” értünk. Izgatott, várakozásteljes hangulatunkban föl sem merült bennünk, hogy milyen árat fizetünk még ezért.

Megérkeztünk hát Yen testvérének a családjához az igazi kínai vacsorára. A jelenlevők: Yen; Yen lánya, egy tizennégy év körüli kislány; Yen nővére, a háziasszony; annak férje, egy nagyon barátságos, nyájas házigazda; és fiúk, az unokaöcsi. A vacsora maga mesebeli volt. Körül sem tudtunk igazán nézni a lakásban, mert máris lenyomtak minket egy díványszerű ülőalkalmatosságra, s elénk tettek egy asztalt, hogy moccanni sem tudtunk. Az asztal teli volt dinnyével, ami az óriási rohanás után igazán jólesett, illetve csak jólesett volna, de nem mertünk belőle igazán enni, mert ők is csak egy szeletet ettek. Eközben egy kicsit körülnéztünk, mivel izgatott minket, hogy milyen egy kínai átlagember lakása, bár vendéglátónk a hírek szerint sokkal jobban keresett az átlagnál, úgy 250¥ körül. A lakás nappalijában voltunk, és sietős érkezésünk miatt nem is pillanthattunk be más helyiségbe. A nappali egyetlen számottevő berendezése az a hatalmas kerek asztal volt, amelynél ültünk, nem számítva azt az állványos ventillátort, mely nyilván a család büszkesége (talán státusszimbóluma is) volt. A szoba padlója pedig csupasz beton volt, se szőnyeg, se parketta, még linóleum se.

Júdásfüle gomba vagy fafülgomba (Auricularia auricula-judae)
forrás: http://netbio.hu/spd/NetBio_740922/Gombasz_Bio_szaritott_fafulgomba_25_gr

Azután az ételek olyan kavalkádja következett, mely igazából leírhatatlan, rizs nélkül, mert mint megtudtuk, egy igazi, ínyenc kínai étkezésnél nem esznek rizst, mert az csak amolyan hastömő. Volt ott különlegesen elkészített hal, csirke, disznó, és egyéb azonosíthatatlan húsok, no meg tengernyi féle és fajta zöldség. Persze kérdezgettük az ételek, alapanyagok nevét, de megjegyezni nem tudtuk, jegyzetelni meg nem állt módunkban. Egyetlen nyersanyag nevét sikerült megjegyeznünk, és azt sem azért, mert olyan finom volt, hanem mert nagy büszkén többször is felhívták rá a figyelmet, nyilván nem különlegessége, hanem mókás formája miatt, s ez a fafülgomba volt. Volt azonban ennél érdekesebb is, azonban erre egyáltalán nem hívták föl a figyelmünket:

Éppen szépen eszegettünk, nem túl fesztelenül, hiszen egy teljesen ismeretlen kultúra szokásaihoz kellett alkalmazkodnunk. Nem nagyon illett ugye magyarul beszélgetnünk, csak angolul, hogy az unokaöcsi fordítani tudjon, ezenkívül szorgalmasan ismételgettük, hogy hao cë (jó ízű), amivel láthatóan nagy örömöt szereztünk nekik. Szóval, körülbelül a vacsora felénél tarthattunk, mikor is Éva minden átmenet nélkül odahajolt hozzám, s kissé patetikusan közölte:

      – Te Péter, ennek lába van!

Magam részéről eddig valamiféle különleges tésztának gondoltam azt az izét, amire a tányérján mutogatott, akkora s olyan volt, mint egy orsótészta, s addig nem is néztem meg különösebben, volt éppen elég egyéb látnivaló is az asztalon. Most azonban eléggé elképedve kezdtem szemlélgetni, s valóban, ha az ember jól megnézte, észrevehette a maga alá húzott lábacskáit, melyből jó néhány pár volt kusza összevisszaságban. Megszólalásig hasonlított egy kisebbfajta cserebogárpajorra.

Hatalmas szerencsénkre legalább nem élt. Így főzve nem is volt olyan rossz. Persze ha azelőtt fedeztük volna fel, mielőtt ettünk belőle, nem biztos, hogy megkóstoltuk volna, de így már mindegy volt. Mondtam is Évának, hogy már úgyis ettünk belőle, nagyobb baj nem érhet, együk csak tovább. Meglepetésünket palástolni próbáltuk, s folytattuk a vacsorát, mintha mi sem történt volna. Mindazonáltal ezek után büszkén tekintettünk magunkra, hogy lám, mi „cserebogárpajort” is ettünk.

Természetesen pálcikával ettünk. Házigazdáink nem hitték el, hogy igazán tudunk vele bánni (hál’ istennek már egész jól belejöttünk), úgyhogy időnként arra biztattak, hogy csattogtassuk őket. Néhány sör után persze ez már nem volt probléma, ha kellett, csattogtattunk. Mellesleg a pálcikaforgatást a fehéreknél minden étteremben, és minden evésnél buzgó figyelemmel kísérik a kínaiak.

Itt is, mint minden kínai étkezésnél sör volt, mely nélkül a kínaiak egyetlen étkezést sem tudnak elképzelni. Nekünk is elképzelhetetlen lett volna sör nélkül, már csak azért is, mert ha egy kortyot is mertünk inni, házigazdánk, bármiféle ínyencség volt is pálcikáján, ledobta, a tálalóasztalhoz rohant, és felkapva egy sörösüveget, máris utánatöltötte poharunkat. Elkezdtem azon kísérletezni, miképpen tudnék úgy kiinni egy poharat, hogy vendéglátónk ne vegye észre, de minden furfangom csődöt mondott, ennélfogva óriási mennyiségű sört fogyasztottam el.

Eközben a vacsora permanensen zajlott. Arrafelé nem úgy szokás, hogy szépen elfogyasztják a vacsorát, aztán átmennek a nappaliba és kényelmesen hátradőlve, egy-egy itallal a kézben kezdenek diskurzust, hanem végig az asztalnál maradnak, folyamatosan esznek, és folyamatosan csevegnek. Itt is állandó társalgás folyt, szegény unokaöcs beszélt persze a legtöbbet, hiszen neki fordítania kellett. Aztán két pálcikaemelés között Yen lánya és Éva egy-egy népdalt vezetett elő kínaiul és magyarul.

Egyszer véletlenül az órára pillantottunk, mire váratlanul felpattantunk és ajándékainkat szinte odalökve (előrelátóan hoztam magammal egy-két saját gyártmányú karkötőt, míg Éva Marcsi hímzéseit osztogatta), pánikszerűen – az utolsó busz rémétől űzve – távoztunk. Gyalog a tizennegyedikről, mert a kínai házakban a liftet éjjelre kikapcsolják. Előtte még sietősen megbeszéltük, hogy három nap múlva elkalauzolnak minket a Nagy Falhoz.
Az utolsó busz persze elment. Taxiztunk hát a pekingi éjszakában, potom 30 ¥-ért, ami itteni viszonylatban nyilván olcsónak számított.

14.

Már említettük, hogy a Da Bei Hotelt egy kicsit borsosnak találtuk, úgy döntöttünk tehát, hogy megpróbáljuk a Ricsiék által javasolt Qiao Yuan Hotelt, a (diákszállót), s ezzel 40¥-t spórolunk naponta.

      Ha valaki ki akar igazodni az árakban, megjegyzendő, hogy 1$-ért 4.5¥ jár. És itt térnék rá a sajátos kínai pénzrendszer furcsaságaira.

50 FEC jüan

       Mint több szocialista berendezkedésű országban, így Kínában is kétféle pénzeszköz van forgalomban, egy belső használatra szánt, egy pedig a külföldieknek. A külföldiek számára szolgáló fizetőeszköz neve a Foreign Exchange Certificate rövidítéséből „FEC” (tulajdonképpen „FEC yuan”, kiejtve: „efiszi jüan”), váltópénze pedig a „fen”. A saját használatra szánt pénzt „RMB”-nek jelölik, ami a řen-min bi kínai szó pinyin átírásának rövidítése, ami annyit tesz, hogy „népi pénz”. Különös módon ennek két váltópénze van. 1 RMB 10 „csiaót” (közszájon „maó”-t) és 100 „fent” ér, (természetesen 1 maó pedig 10 fent). A ¥-ban írt árak nálam mindig řen-min bi-t jelentenek. Namármost eredetileg úgy tervezhették, hogy a kínaiak csak řen-min bi-vel, a külföldiek pedig csak FEC-vel fizethetnek, ami szörnyen ostoba dolog, hiszen egyetlen vásárlás során megdől az egész. Ha egy külföldi bemegy egy kínai boltba, nyilván FEC-vel fizet és máris a kínai kezébe is került FEC. Ugyanakkor visszaadni már řen-min bi-ben fog, miáltal a külföldi řen-min bi-hez jutott, és máris felborult a rendszer.

50 RMB jüan

      Eredetileg az FEC és a řen-min bi teljesen egyenértékű, amint ezt az FEC hátoldalán kínai és angol nyelven világosan deklarálják is, de mára ebből csak annyi maradt meg, hogy egy közönséges boltban řen-min bi-ben kiírt árat FEC-ben is ki lehet fizetni, persze ugyanabban az összegben. Ám ha valahol FEC-ben van kiírva ár (szállodákban, Friendship Store-okban, szóval külföldieknek szóló helyeken), ott řen-min bi-t elfogadnak ugyan, de csak 20%-kal többet. Hiába háborodik fel az ember, jogorvoslatra nincs lehetőség, mert ilyen helyeken řen-min bi-t elfogadni jogszerűtlen, azaz még örülhetünk is neki, hogy megteszik. A megoldás tehát a fekete váltás, vagyis hivatalos nyelven a valutaüzérkedés.

Évának elege van a pekingi közlekedésből

      Kínában, csakúgy mint a többi konvertibilis fizetőeszközzel nem rendelkező országban, az állampolgárok állandó valutaéhségben szenvednek, és ez megteremti a piacot. Egy dollárért feketén 5.7-6.0 řen-min bi-t adnak, bár egy-egy területen általában egységesítik az árakat.

      Szerencsénk volt ezzel az új hotellel, mert itt nemcsak hogy minden megvolt, mint a Da Beiben (csak valamivel alacsonyabb színvonalon), de egy üzletsor is húzódott végig a hozzá vezető úton, ahol az égvilágon mindenfajta kereskedelemmel foglalkoztak, így valutaüzérkedéssel is.

      Tehát hétfőn elhatároztuk, hogy átköltözünk, ami végül nem bizonyult olyan egyszerű dolognak, mert vagy öt órát vett igénybe. Tempósan összepakoltunk, nem siettünk, mert azt hittük, hogy egyszerűen, egyetlen átszállással odajutunk, csakhogy nem számoltunk a kínai kartográfia és a pekingi tömegközlekedés ellenünk irányuló összeesküvésével, így sok kacskaringót, átkozódást és pihenőt, no meg gyaloglást jelentett ez az átszállás, s mindezt a 20 kilós motyónkkal.

      Mielőtt még valaki puhánysággal vádolna bennünket, egy kicsit el kell térülnöm a pekingi éghajlat irányába.

      Peking az északi szélesség körülbelül azon pontján fekszik, mint Szaloniki, de éghajlata szerint inkább Kamerunhoz áll közelebb. Már az is bőséggel elég lett volna, hogy 40 fok körül járt a hőmérő, de sajnos ez még valami égbekiáltó méretű páratartalommal is párosult. Szabályosan gőzfürdőben éreztük magunkat, (illetve csak én, mert Éva még nem járt ott sosem), amint kiléptünk a légkondicionált szobánkból, rögtön az az érzésünk támadt, mintha egy nagyon súlyos valaki a mellkasunkra ült volna, mindemellett ruháink rögtön lucskosak lettek, mi magunkat pedig állandóan koszosnak éreztük. Az izzadás ezen az éghajlaton mit sem segít, mert a magas páratartalom miatt sokkal lassúbb a párolgás, komoly feladat elé állítva ezzel a szervezet hőháztartását. 

Ez a kimerítő éghajlat azonban láthatóan nem csak a mi kedélyünkre hatott nyomasztólag, hiszen úton-útfélen láttunk testileg-lelkileg megviselt kínait is, férfit, nőt egyaránt, akik az egyébként sem felemelő napi munkájuk nyűgét félretéve ott engedtek az álom jótékony csábításának, ahol éppen voltak, utcán, piacon, járművön. Hiába árultak jégbehűtött üdítőitalokat majd minden sarkon, mert az ember csak néhány másodperc megkönnyebbüléshez juthatott általuk, ám a teljességgel mesterséges italok teljességgel mesterséges íze bent maradt az ember szájában, hogy még kellemetlenebbé tegye a közérzetét.

      Könnyen lehet, hogy ez a meleg és pára nem mindennapos errefelé, és csak a mi tiszteletünkre jelentkezett. Ezt látszott megerősíteni az a tény, hogy a kínaiak is nehezen bírták, bár az sem lehetetlen, hogy ezt a klímát egyszerűen képtelenség megszokni.

      Ez a mértéket nem ismerő páratartalom természetesen kihatott a kimosott ruhák száradási időtartamára is. A Da Beiben két nap alatt sem száradtak meg a ruháink, még a légkondicionált szobában sem. Így hát új otthonunkba érve első dolgunk volt a kipakolás és a teregetés. Ezek után nekiindultunk felderíteni a környéket, és egy vendéglő teraszán össze is futottunk a spanyolokkal, akikkel egész jól összebarátkoztunk a vonaton, lévén, hogy a szomszédaink voltak. Megbeszéltük, hogy másnap este kirúgunk együtt a hámból. Később találtunk egy bicajkölcsönzőt, így biciklire pattantunk és vízumszerzés reményében nekieredtünk az Ausztrál Követségnek. Még itthon Magyarországon, a tervezgetés időszakában elhatároztuk, hogy a végső úticélunk Ausztrália lesz, s ennek megfelelően összegyűjtöttük egy halom ismerős és ismerős ismerősének a címét Sydneyben, de a vízumszerzésről már idő hiányában lemaradtunk.

      Órákig tekertünk, azaz tekeregtünk, mert az Ausztrál Követséget jól eldugták. Végül ráakadtunk egy szupermodern húszemeletes épületre, tizenvalahányadik emeletén (mint később kiderült) egy titkos ausztrál bázissal, amit teljesen véletlenül fedeztünk fel. Ha már idetévedtünk, egy nagyon kedves ausztrál nő pontosan eligazított minket, bár kicsit olyan modorban, mintha hülyékhez beszélne. Valóban lehetett abban valami furcsa, hogy egy nyilvános intézmény helyett, egy gondosan titkoltat találunk. Ám a hölgy segítsége is kárba veszett, úgy tűnt, el vagyunk átkozva, egyszerűen képtelenek voltunk megtalálni a követség hollétét.

      Az történt ugyanis, hogy egy negyedórás tekerés után egy magas épület elé érve – mely mint napokkal később kiderült, az Ausztrál Követségnek is otthont adott – jónak láttuk újfent érdeklődni a követség hollétéről, és az épületből kilépő kedves finn turisták megfelelő határozottsággal el is irányítottak minket a búsba. De ez csak az első csapás volt. Amint teljesen megzavarodva kerekezgettünk Peking utcácskáin, akkora trópusi eső zúdult a nyakunkba a hatórai találkozónkhoz immár elég közel, hogy pillanatok alatt csontig eláztunk. Mi siralmasan festhettünk, ám a kicsi kínaiak nem jöttek zavarba egy kis esőtől. Mintegy varázsütésre előkerültek az egyenesőkabátok, melyet ki tudja hol rejtegettek eddig, és máris csupa kis nejlonemberke taposta a pedált, mivel az esőköpenyük nemcsak őket borította be tetőtől-talpig, hanem a kerékpárt is majdnem.