28.

Másnap reggel, szokásunkhoz híven későn keltünk. Épp ráérős reggeli teendőinket végeztük, én összerámoltam az aznapra szükséges holmit, Éva pedig a előző napi kalandjainkat osztotta meg a naplóval. Gondoltam megnézem, mennyi řen-min bi-nk van, nem kell-e váltani. Az övtáskám zsebe, melyben a pénzt tartottam, csaknem üres volt, mindössze néhány egyjüanos és némi mao lapult benne. Először arra gondoltam, hogy Éva rendezgetett valamit, így az ő övtáskája után nyúltam, de a kis szövetpénztárcája, amiben a FEC-ket és a BMB készlet egy részét tartottuk, nem volt benne. Ekkor még nem nyugtalankodtam, hiszen egyikünk sem a pedantériájáról híres, s Évát kérdezgettem, hogy vajon hová tettük a pénzt. A dolog, vicces módon, olyan lassan esett le nekünk, mint a papírhuszas. De lassan közeledett a pánik. Magam sem gondolva komolyan a dolgot, megnéztem a dollárokat, – s hűlt helyükre leltem. Rá kellett döbbennünk, hogy szinte semmi pénzünk sincs, de ekkor még nem igazán hittük el a dolgot. Kerestünk és kerestünk, de a közmondással ellentétben semmit sem találtunk. Lassan kezdtük összerakni a dolgokat. Először sokáig hitetlenkedtünk, majd Éva megszakította a naplóírást, s új bejegyzésbe fogott:

„...in medias res belevágok egy újabb sztoriba - ami már nem is sztori azt hiszem. Ugyanis minket kiraboltak. Nem volt elég nekik a 100 $, amivel – hogy finoman fogalmazzak – átb.....k minket potom fél óra leforgása alatt. Nem. Nekik az összes pénzünk kellett. Tegnap, mialatt mi jóízűen és önfeledten iszogattuk a pi-csjo-t (sör kínaiul) újdonsült kínai barátunk társaságában, közben kis szobánkból egy nagylelkű kínai elemelte összes dollárunkat, FEC-inket, renminbinket. Hogy miért volt jólelkű? Lelkiismeretesen itt hagyott nekünk ugyanis kb. 10 jüant apróban – gondolom azért, nehogy gyorsan éhen haljunk. Nagylelkűek ezek a kínaiak.”

Előző nap, mikor Tong meglátogatott minket, csak pár percet volt a szobánkban. Ugyan felmerült bennünk a gyanú, s ő is eszünkbe jutott egy percre, mint potenciális tolvaj, de hamarosan be kellett látnunk, hogy teljes képtelenség, hiszen szinte el sem mozdult az ajtóból, az én övtáskám pedig például az ágyon hevert, jó messze az ajtótól.

Mikor lementünk a szálló bárjába sörözni, nem vittünk övtáskát (soha nagyobb hibát nem követtünk még el), hanem csak egy tízjüanost gyűrtem zsebre (akkor még volt miből). Nyilván az alatt a fél-egy óra alatt dolgozott az enyveskezű barátunk, hiszen a sörözés és a bűntény fölfedezése között nem hagytuk el a szobát.

Volt azonban még egy furcsaság, mely már inkább hátborzongató. Eleinte beszélni sem akartam róla, mert annyira hülyeségnek tartottam, de végül csak kibukott belőlem.

Az éjszaka azt álmodtam, hogy arra ébredek, hogy valaki bejön a szobába, s én figyelem a sötétben, meg hallgatózom, hogy tényleg bent van-e, aztán, mivel csönd van, megnyugszom és újra elalszom, de valahogy mégis tudom, hogy bent van. No már most lehet, hogy nem álom volt? Az igazán kísérteties az volt a dologban, hogy miután Évának elmeséltem, kijelentette, hogy ő is valami hasonlót álmodott. Ez elég ijesztő volt, de racionálisan végiggondolva, elvetettük azt a gondolatot, hogy éjjel valaki beosont hozzánk, ez csak valamiféle metafizikus úton lett volna lehetséges. Egyrészt mindketten éber alvók vagyunk, a légkondi zajára is fölébredünk, amikor az némi recsegéssel bekapcsol, s az ajtónyitás feltétlenül zajjal járt volna, vagy ha másra nem, a folyosóról beszűrődő fényre biztos fölriadtunk volna. Másrészt pedig a tök sötétben honnan tudná bárki, hogy hol a pénzünk, a dollárok például jól el voltak dugva az övtáska nagyobb rekeszébe, az iratok közé, sötétben még én sem találtam volna meg. Szóval elvetettük ezt a lehetőséget, de azért ez a dolog az álmainkkal igazán elgondolkodtató.

Kanton a Shamiantól kelet felé

A recepción meglepően közönyösen fogadták a hírt, hogy kiraboltak minket, mentünk tehát a rendőrségre. Ekkor még bíztunk benne, hogy minden jóra fordul.

A kínai rendőrség nagy élmény volt számunkra, mindahányszor ott jártunk, és nemcsak azért, mert negyedszázadnyi életünk folyamán itt láthattuk a legtöbb rovart egy épületen belül (az állatkertet is beleértve). Először egy félmeztelen suhanc fogadott minket, aki a fogát piszkálta és szőrtelen mellét vakargatta, és persze nem beszélt angolul. A társa, akin szintén nem volt se ing, se póló, éppen éktelen zajjal szürcsölt valami azonosíthatatlan kínai eledelt, – meglepő módon kanállal. Valami zöldségleves féle lehetett, ugyanis időnként arra lettünk figyelmesek, hogy kb. fél méteres zöldségdarab lóg ki szájából, amit teljes odaadással és körültekintéssel araszonként csócsált be a szájába. Amíg a becsócsált araszt megrágta, addig a zöldség többi része elfeledten csüngött a szája sarkában, egészen addig míg egy újabb araszt nem csócsált be belőle. Körülnézve észrevettük, hogy még vagy egy féltucat nyámnyila tette lázasan a semmit, akik mind (mondjam?) félmeztelenek voltak. Mondanom sem kell, ezek után teljes bizalommal fordultunk hozzájuk. Mentségükre legyen mondva feltehetően ebédidőben érkeztünk, mert a szomszédos helyiségből is meghitt csámcsogás és böfögés szűrődött ki, a TV zajától kísérve. Miután egyik lábunkról a másikra álltunk és hirtelen nem tudtuk, melyik is a legbizalomgerjesztőbb közülük, a suhanc – hivatástudata magaslatán – félreérthetetlen jelekkel tudomásunkra hozta, hogy nyugodtan foglaljunk helyet a várakozók részére odaállított remek fapadon. Mi nyugodtan ücsörögtünk is, várva, hogy hatalmas ügybuzgalmuk ránk is kiterjedjen, amikor is az egyik a törvény őrei közül, szinte váratlanul – talán nagyon szerencsétlennek látszottunk, – egy szó magyarázat nélkül odalökött elénk egy üres papírlapot. Az univerzum egyensúlyra törekszik, ennekokán az üres papírlap betűért kiállt, így angoltudásunk legjavát adva, szabatosságra törekedve leírtuk, mi is történt velünk. A dologban csak egy hiba volt. Amint átvették, arcukra valamiféle tanácstalanság ült ki az európai jelek láttán. De ezt problémát hamarosan feldolgozták és ezután komolyabb feladat elé állítottak minket, egy hatalmas könyvet előhúzva. Hogy még egyszer le kellett írnunk ugyanazt, az egyáltalán nem lepett meg minket, ellenben a lap tetején különböző rubrikák is voltak, természetesen kínai jelekkel, amelyekre lelkesen mutogattak, hogy töltsük ki. Amikor kérdő tekintetet vetettünk rájuk, éles ésszel hárították el a nyelvi akadályokat. Visszalapoztak ugyanis egyéb szerencsétlenül járt európaiak hasonló természetű bejegyzéseihez, amiből kikövetkeztethettük, melyik rubrika mit is jelent. Ezzel betekintést is nyerhettünk a sziget bűnügyi történetébe, melyből megállapíthattuk, hogy a leggyakoribb bűneset a külföldiek pénzváltás alkalmával történő becsapása. Közben megjött a főnök is, aki magasabb rangját stílszerűen egy „atleta” trikóval jelezte, nem ereszkedve le a senkiházi félmeztelen bakák közé. Reményeink ellenére azonban angoltudása a bakák szintjén állott, egyetlen szóval sem magasabban, amit persze nem kell túlságosan csodálni, hiszen körzetükben, a Shamian-szigeten, jobbára külföldiek laktak. A könyv azonban hivatalosnak látszott, s mivel a bejegyzés megtörtént, úgy gondoltuk nem lehet tudomást nem venni róla, muszáj lépniük valamit.

És még valamit a rendőrségről. Az előzőekben leírtakból nemcsak az ott dolgozók, hanem az épület állapotát is sejteni lehet azt hiszem. Ám a málladozó vakolaton szaladgáló gekkókkal és a rozsdás csővázas székekkel teli betonpadlójú teremmel ellentétben, melynek egyetlen központi berendezése egy fekete-fehér televízió (az első, amit Kínában, a színes tévé hazájában láttunk), éles kontrasztot alkotott egy kis légkondicionált, üvegfalú helyiség, mely eltérően az épület egyéb részeitől tökéletesen ki volt világítva, és három IBM kompatibilis üzemelt benne egyéb más szerkezetek társaságában, melyek szerepe nem volt teljesen világos előttünk. Eszerint a nyilvántartásra nyilván komoly hangsúlyt helyeztek a fiúk, ha a bűnüldözésre nem is.

Miután túlestünk a hivatalos procedúrákon, abban a hiszemben voltunk, hogy ezzel végre beindul a bürokrácia gépezete, és segítenek rajtunk, esetleg ne adj’ isten nyomozni kezdenek. Nem tudtuk még, hogy a rendőrség utolsó ügyünkben tett cselekedete az volt, hogy becsukta nyilvántartó könyvet. Ezután a hosszú várakozások időszaka következett, melyet pókerpartikkal, makaócsatákkal és pasziánszviadalokkal próbáltunk meg elütni, meg azzal a türelemjátékkal, hogy kitaláljuk, mily módon tudnánk kapcsolatba lépni a követségünkkel. Pénzünk telefonálni nem volt, Kínában pedig teljességgel ismeretlen a reverse charge intézménye. (Magyarul „R” beszélgetés, amikor a hívást a hívott fél fizeti.) Megpróbáltunk tehát valakitől egy telefonálást kunyorálni, de mivel ez nem olcsó, (még nem kínai viszonylatban sem), ezért nem sikerült, pedig még az amerikai követségen is megpróbáltuk. Az igen tahó amerikai ügyintéző elég nagyképűen, s minden együttérzés nélkül kifejtette, hogy ez csak amerikai állampolgárok számára engedhető meg. Bár fel nem foghatom, hogy egy amerikai miért akarna a követségre telefonálni, ha már úgy is ott van.

Voltunk még a thai konzulátuson is, és ott a thai vízummal együtt visszakaptuk útleveleinket. Szerencse, hogy itt volt, mert talán azt is ellopták volna pénzünkkel együtt. Csodák csodájára még 4 ¥-t visszajárt a vízum díjából, mely jelenlegi helyzetünkben vagyonnak tűnt.

27.

Közben részletesen meghánytuk-vetettük milyen úton-módon juthatnánk el Thaiföldre: A kézenfekvő megoldás a repülő volt, de az pontosan az összes pénzünket felemésztette volna.  A "B" terv, a vonat, persze jóval olcsóbb lett volna, de ennek azért több akadálya is volt. Az első mindjárt, hogy az 1979-es ún. "harmadik indokínai háború" óta a kínai-vietnámi határ le volt zárva. Ez volt egyébként a XX század egyik legérdekesebb háborúja, például különös módon két szocialista berendezkedésű ország között zajlott, s egy pársoros újságcikken kívül nem is méltatták a sajtóban. Ám igazság szerint a háború számai több, mint meglepőek: A mindössze 27 napig tartó háborúban a szembenálló felek vagy 600.000 harcoló (reguláris és milicista) katonát vetettek be, s bár a két fél veszteségadatai döbbenetesen eltérőek, a minimum 60.000 halott biztosra vehető. Az eseményt mindkét fél győzelemként könyvelte el, de miután a kínaiak inváziós csapatai a támadás megkezdése után nem egész egy hónappal visszafordultak, s felhagytak a támadással, valószínűbb, hogy inkább a vietnamiak győztek. 

A másik akadály a vonat útjában pedig Kambodzsa, de az még olyan messze volt, hogy akkor nem is foglalkoztunk vele többet. 

 A vietnami probléma viszont megoldódni látszott, mert az a hír járta, hogy a szeptemberben rendezendő XI. Asian World Games tiszteletére megnyitották a kínai-vietnami határt. Persze nem indult közvetlen vonat Kantonból Hanoiba, de Nanningon át Pingxiang-ba kétszeri átszállással találtunk 100 jüan környékén vonatjegyet. Arra gondoltunk, hogy Vietnamban sem lehet sokkal drágább a vonat, s ami fő, ott sincs vízumkényszer a magyaroknak. Ho Shi Minh-ig tehát el tudunk jutni, s onnan már csak egy macskaugrás Bangkok, (bár egy 800 km-es macskaugrás). 

 Volt egy "C" tervünk is. Egy reggel, égbekiáltó naivságunkban elhatároztuk, hogy elmegyünk a kantoni kikötőbe szerencsét próbálni, hátha hajóstoppal eljuthatunk Bangkokba, ugyanis olvastam fiatalokról, akik a 70-es években bámulatos szerencsével próbálkoztak ezzel. Akkoriban gyűjtöttem ezeket a stoppolással kapcsolatos különleges élményeket, melyek között szerepelt például Budapest-Athén egyetlen járművel, vagy lestoppolt rendőrautó, meg konflis. A legkülönlegesebb stoppom azonban egy halottszállító furgon volt. A hajó azonban még hiányzott a gyűjteményemből.

Természetesen a legnagyobb hőségben mentünk,

(mire elindultunk majdnem dél lett), biciklivel, és kalap nélkül. A kikötő (Huang Pu), melynek pontos helyét nem tudtuk, kb. 20 km-nyire fekszik Kanton központjától. Odafelé még nem volt annyira rossz, az még csak egy középtávú sivatagi kézenjáró-versennyel ért fel. Tikkasztó szomjúságunknak még használt valamit az üdítő és a jégkrém. Hosszas, fárasztó tekerés után, mivel úgy véltük már, hogy jócskán túl vagyunk azon a húsz km-en, a főútról a folyó felé fordultunk egy alkalmasnak vélt úton, mely akár a kikötőhöz is vezethetett. Hamarosan megérkeztünk – és hatalmasat csalódtunk. A kikötőnek vélt helyen ugyanis három rozzant bárkánál nem állt több, ami nemhogy Bangkokig nem húzná ki vízen, de még a folyó torkolatáig sem. Este újdonsült kínai barátunk felvilágosított minket, hogy a kantoni teherkikötő meglehetősen nagy és egy kicsit odébb, azaz távolabb van, mint ameddig mi mentünk. Balszerencsénk tartósnak látszott.

Útközben találkoztunk némi látnivalóval is: bivalyokkal, melyek az út menti csatornácska zavaros vizében hűsöltek boldogan, s egy különös kis városrésszel. Egy kis komor vizű tónak, melynek a tükre oly mozdulatlan és fekete volt, mintha kőolaj lenne, annyira szorosan a partjára épültek a házak, hogy szinte a víz színén úsztak. A víztükör még látványában sem szolgált semmiféle hűsítő érzéssel, sőt inkább nyomasztó volt a rekkenő hőségben.

Csalódásunk, no meg az a hihetetlen fizikai igénybevétel, aminek állóképességünket kitettük, nem kedvezett kitartásunknak a kikötő keresését illetően, ígyhát hamarosan hazafelé vettük az irányt.  

A hazafele út aztán, minden eddigit felülmúlva a leglidércesebb álmainkat idézte. Több órán át tekerés a 45°C-os tűző napon – árnyék szinte semmi. Ami engem illet, úgy érzem, elég közel jártam valamiféle csúfos véghez. A levegőben olyan sűrű volt a forróság, hogy ha vittem volna kalapot, fölakaszthattam volna rá, de sajnos a hotelban felejtettem. Itt nem a pekingi párás hőség, hanem kifejezetten kemenceforróság volt. A kemény biciklizés persze mit sem használt amúgy is magas testhőmérsékletünknek, Éva hátán tojást lehetett volna sütni. Üdítőitalokat is hiába ittunk már, a nyirokkeringésem kezdte fölmondani a szolgálatot. A folyadékot már nem az egész bőrfelületen párologtatta, hanem, mint akinek már minden mindegy, csak egy kis részén. A kétdecis üdítőital (valamiféle narancsnak elnevezett borzalmas kátrányszármazék) elfogyasztása után szinte azonnal, maradéktalanul kigyöngyözött az alkarom felső részén, a bőröm egyéb részei szárazon maradtak. Már minden árnyékban megálltam egy kicsit, amit csak az út szélén találtam, percenként ittam, de hiába, fejem forró volt és száraz, mint egy tüzes platni. Ekkor hirtelen fázni kezdtem, és ez szörnyen megrémített, mert megértettem, hogy mit jelent. Bár a víz errefelé nagyon drága volt, most nem volt itt az ideje a spórolásnak, sürgősen vízhez kellett jutnunk. A legelső árusnál megálltunk vízért, ekkor már bent jártunk Kantonban. Jelentett egy kis problémát, míg megfelelően tudtam hangsúlyozni a „víz” szót, többször elmondatta velem az árus, valószínűleg nem sejtette, hogy a hőguta széléről beszélgetek vele. Aztán a fél liter jéghideg vizet igazságosan elosztva mind a fejünkre öntöttük. Nem emlékszem rá, de lehet hogy nagy sistergéssel gőzfelhőbe borultunk. Újjászületve tekertünk hazáig.

Este vendéget vártunk, egy kínai srác személyében, akivel Éva ismerkedett meg valahol a Řen-min Road-on amikor előző nap magányos kujtorgásra adta a fejét. Tongnak hívták, nagyon kedvesnek és barátságosnak bizonyult. Örültünk, hogy Kantonban is leltünk egy barátot. Meghívtuk a szálló „bár”-jába egy-két sörre, s a csevegés közben megbeszéltük, hogy másnap felkeressük az üzletben, ahol eladó volt, s majd megpróbál segíteni nekünk a vonatjegyek megszerzésében. Nem maradt sokáig, s mi is hamar ágybazuhantunk a megerőltető nap után.  Másnap azonban nem mentünk el Tong barátunkhoz, mert a sors közbeszólt, s befejezte, amit az első nap a csalókkal elkezdett.

26.

Egy kőhajításnyira sem értünk, mikor fészket vert bennem a gyanú azzal az egydollárossal kapcsolatban. Megszámoltam a dollárokat és két darab egyest találtam. Rögtön leesett a tantusz. A sunyiképű jól színészkedett, szándékosan keltette föl a gyanakvásomat, és most már az is világossá vált, hogy miért volt összehajtogatva a pénz. Azok a ragyaverte, csökkentértelmű jenkik, minden pénzüket egyforma nagyságúra és színűre csinálják, hogy fulladnának meg, így összehajtva nem lehet egymástól megkülönböztetni őket. Mínusz 49 $ volt az egyenleg. Lelkünk mélyéig megrázott minket ez a galádság, és komoran róttuk az utcákat. 

De ez még nem volt elég, most már mindenki gyanús volt, aki élt. További balsejtelmeim támadtak és elkértem Évától a váltott pénzt, hogy utánaszámoljak. Éva erősködött, hogy azzal semmi baj nem lehet, hiszen az orrunk előtt számolták meg, de nekem gyanúsan vékonynak tűnt a köteg. Hát persze, 310 ¥ volt. Éva olyan dühös lett, hogy tiszta erőből földhöz vágta kalapját, pedig az szegény semmiről sem tehetett. Nálam furcsamódon eltűnt az a nyugtalanság, idegesség, ami az első csalás kiderültével erőt vett rajtam. Végiggondoltam a dolgokat és azt, hogy most mihez fogjunk, közel 100 $ elvesztése elég súlyosan érintett minket. Céljaink elérése eddig is borotvaélen táncolt szűkös anyagi kereteink miatt, de ezzel a csapással már a lehetetlennel vetekedett.
Világos volt a második csel is, most már utólag. Amikor a fickó visszavette megszámolni a pénzt, a köteget a bal keze mutatóujja köré tekerte U alakban, jobb kezével számolta, és amikor kb. a feléhez ért, a bal kezének gyűrűs- és kisujját becsúsztatta a már megszámolt kötegrész fölé s ily módon megfelezte a köteget. Amikor pedig átadta a pénzt a keze feje eltakarta a tenyerébe szorított fél köteget. Ezt csak azzal lehet megcsinálni, aki pont szemben áll, ezért kellett a egyikünk figyelmét elterelni, mert ha ketten figyelik, az egyik biztosan észreveszi. 

Talán nem furcsa, hogy ekkor némi változás következett be nyitott és elfogadó hozzáállásunkban. Kezdtük több kritikával szemlélni a dolgokat, a népeket, az országot, a várost. És igazából szerettünk volna már Bangkokban lenni, egy másik országban és másik városban, még ha ennek reális lehetősége elég messzire is távolodott. Ennek ellenére optimista (vagy mondjuk, hogy bolond?) módon bíztunk a szerencsénkben, s az a néhány nap, amiről úgy gondoltuk, hogy még Kantonban kell töltenünk, örökkévalóságnak látszott számunkra. 

Kanton pedig úgy egyébként nem volt rossz város, szöges ellentéte volt Pekingnek. Az utcák itt keskenyek és zsúfoltak voltak, a sok modern és jellegtelen épülettel szemben pedig, itt régi, lerobbant, ám romantikus hangulatot árasztó, gyarmati stílusú épületek álltak.

Kantonban az emberek magánélete is nyitottabb, valahogy ez itt inkább Kína. Ebben az országban sehol sincs divatban a nagy lakás, de itt Kantonban néhol minden képzeletet felülmúl az egy főre jutó négyzetméterek száma, pedig ezek nem „nyomortanyák”.
Az utcán sétálva többször is bepillanthattunk a nyitott ajtókon az udvarokba, sőt lakásokba is, melyek legtöbbször egyetlen szobából állottak. A kínaiak az utcán élik a magánéletüket, ott nevelik a gyerekeket, ott esznek, ott játszanak. Többször láttunk például az utcán guszta kis műanyag lavórban fürdőző gyermeket. Amikor Pekingben azt a „nyomornegyedet” láttuk, akkor azt hittük, hogy az valamiféle kivétel, pedig az csak egy darabka régi Peking volt, és itt Kantonban egy egész város élt így. 

Esténként a nagy hőség miatt nem csukják be a lakások ajtajait, melyek gyakorta az egyedüli nyílásai az egyetlen helyiségnyi hajléknak, így aztán ezek az utcára nyíló helyiségek mindössze egy bordásfalra megtévesztésig hasonlító rácsozattal vannak elválasztva a külvilágtól.

A hatalmas zsúfoltság miatt azt gondolom, hogy a miénktől teljességgel eltérőek a kínaiak proxemikai jellegzetességei. Nyilván máshol vannak az énhatáraik, eltérő az élettérigényük. Sajnos behatóbb vizsgálatra nem volt lehetőségünk, pedig érdekes téma lett volna. Annyi bizonyosnak tetszik azonban, hogy – a japánokhoz hasonlóan – a magány-igényüket a körülmények kényszere miatt másképp elégítik ki, mint mi. 

Mivel egyetlen helyiségben laknak négyen-öten, nincs lehetőségük egy magányos szobába félrevonulni, hogy egy kicsit magukban legyenek, ezért saját magukban építenek falakat, ha be akarnak zárkózni. Ha a kínai magára akar maradni gondolataival, visszahúzódik a „Nyolcas Kerítés” mögé, s ilyenkor nem illik zavarni őket. A család együttélését egyébként sokkal több hagyomány szabályozza, mint mifelénk, ennek köszönhetően például a válás igen ritka errefelé.

25.

A Shamian Island

Remek szállást találtunk a Gyöngy-folyó partján, egy kis szigeten, a Shamian Island-en, melyet egy keskeny, elmocsarasodott kis csatorna választott le a szárazföldről. Ezen a szigeten régen európaiak lakta városrész volt. A XIX. században az angol és a francia kormány nagy költséggel töltette föl az iszapos kis szigetet, hogy állampolgáraik számára lakhelyül szolgáljon. Itt a város egyéb részeivel ellentétben a régi házak egy kicsit jobb állapotban vannak, jobban érezhető rajtuk az európai hatás. Ma sok közülük hotelként használatos. Autóval nem is lehet behajtani a szigetre, csak egy lezárt fölüljárón a White Swan hotel parkolójába. Szállodánk Youth Hostelnek neveztetett, de a pekingihez hasonlóan ennek sem volt semmi köze semmiféle Youth Hostelhez, egyszerűen csak így hívták. 5 ¥-nal drágább volt, mint a pekingi, de sokkal kellemesebb és érdekesebb. Hál’ istennek folyóra néző, emeleti szobát kaptunk, amihez eredetileg nem építettek vizes blokkot. De a kínai idegenforgalmi hivatalnál nem jöttek ettől zavarba, s a fürdőszobát és a WC-t meglepő módon az erkélyen helyezték el, úgyhogy zuhanyozás, illetve WC-n ücsörgés közben nagyszerűen lehetett nézelődni. A folyón rengeteg dzsunka, szampan és uszály nyüzsgött, mindig akadt látnivaló.

Kilátás nyugat felé a White Swan Hotelból

Kis hotelünkkel szemben magasodott a szuperelőkelő luxushotel, a White Swan, melyben hamar fölkerestük a thai konzulátust. A vízumra mindössze öt napot kellett várni, de ez is túl soknak bizonyult. Közben kerestük a módját, miként juthatnánk el Bangkokba, onnan meg a mesés Koh Phanganra, melyről még az egyik spanyol regélt nekünk először. Még Pekingben, a thai követségen szereztünk néhány prospektust róla, s ezek fölött álmodoztunk néha erről a paradicsomi szigetről. Ha van „Kék lagúna”, hát ez az.

Minthogy még legalább öt napot kellett Kantonban töltenünk, és řen-min bi készletünk erősen megfogyatkozott, megragadtuk a kínálkozó lehetőséget, hogy 100 $-t beváltsunk, amikor egy kissé rossz arcú kínai „cséndzsö mani” megszólítással fordult hozzánk. Pekingben sosem volt probléma ebből, már csak azért sem, mert ott kis üzletek tulajdonosai, illetve bérlői voltak a dollárvásárlók, és reklamáció esetén bármikor vissza lehetett menni. Azonban itt, ezzel a tettünkkel, utazásunk hatalmas fordulatot vett. Ez egy olyan cezúra volt, ami elválasztja a turistáskodást az életre szóló kalandtól. Az, hogy erre a két szóra hogyan reagáltunk, elindított sorsunk útjában egy lavinát, mely eleinte még megállíthatónak tűnt, de végül majdnem maga alá temetett minket.

Forgalom a Gyöngy-folyón

Kellemetlen külsejű üzletfelünkkel hosszas vita után megállapodtunk az árfolyamban, s talán ez hatott megnyugtatólag, hiszen miért vitatkozna, ha úgyis át akar verni minket. Először is elment megfelelő mennyiségű készpénzért, mivel ez vagy félévi átlagkeresete egy kínainak. Aztán kezünkbe adta az 580 ¥-nyi köteget, hogy számoljuk meg, és kérte a dollárt, átvizsgálás céljából. Adtam neki elővigyázatosságból egy 50 $-ost. Mikor a másikat is kérte, – közben Éva számolt, – gyanút fogtam, hogy el fog rohanni a pénzzel, ezért megtagadtam a kívánságát. Ezen a ponton hirtelen mindketten bizalmatlanok lettünk egymással szemben, és egyaránt az üzlet felmondásán gondolkoztunk. Minthogy tovább erősködött, meggondoltam magam, vissza adtam neki a jüan köteget, és kihúztam a kezéből az ötvenesemet, melyet – azt hittem valamilyen hamisítást kiszűrő vizsgálat céljából – elég furán összehajtogatott. Mindezek után emelt fővel távoztunk, arra gondolva, hogy ezt megúsztuk, ez biztos tervezett valamit, látszott a sunyi képén. Még nem értünk messzire, a kis szigetet kerítő csatorna hídján újra fölhangzott a „cséndzsö mani”. Ismét lépre mentünk, de ezek bizalomgerjesztőbbek voltak és barátságosak. Az föltűnhetett volna, hogy egyből elfogadták a 600 ¥-os ajánlatunkat, de nem fogtunk gyanút. Kezünkbe nyomtak egy nagy köteg 10 ¥-ost, hogy számoljuk meg, de hiányzott 30 ¥. Mikor ezt szóvá tettük, hitetlenkedve átvették a pénzt, és az orrunk előtt megszámolták, eközben – mivel többen voltak, – elkérték a dollárt, hogy megvizsgálják, így egyikünk a dollárvizsgálóval, másikunk a jüanszámolóval volt elfoglalva (mellesleg ez a módszer lényege). Ekkor kiderült, hogy tényleg jól számoltunk, és csak 570 ¥ volt a kötegben, így sajnálkozva hozzátettek még 30 ¥-t, az egészet összehajtva átnyújtották, és kérték a másik ötvenest. Zsebembe nyúltam, de hirtelenjében egy egydolláros bankó akadt a kezembe, ám mivel volt egy darab egydollárosunk is, hát nem sokat gondolkodtam rajta, hanem kerestem egy ötvenest és odaadtam nekik, és aztán elköszönve távoztunk az ellenkező irányba.

24.

A 34 órás vonatút különös élmény volt, még a hatnapos Transzszibéria Expresszhez képest is. Maga a vonat is soselátott meglepetésekkel szolgált. Fülkék nem voltak, az egész kocsi egyetlen tér volt. Az egyik oldalon húzódott egy folyosó, melyből sok kis oldalfolyosó nyílt, melyet menyezeti érő falak választottak el egymástól, s ezen oldalfolyosókról jobb és bal kéz felé egyaránt, három szintben nyíltak a fekvőalkalmatosságok, mivel ágyaknak igazán nem nevezhetem őket. Így, ha az ember lefeküdt, kilógathatta a fejét vagy a lábát a hosszanti folyosóra. Éva legfelülre, én meg alá kerültem kettővel, a legalsó ágyra. Ez volt a híres „hard sleeper”, azaz a helyi másodosztály. Ablakok néhol hiányoztak, de szúnyogháló mindenhol volt, ha kissé foltozott is. Mindazonáltal jóakaratú útitársaink óvtak bennünket attól, hogy az ablak közelébe értékes tárgyakat helyezzünk, mert vannak az állomásokon olyanok, akik képesek egy pillanat alatt fölhasítani a szúnyoghálót és elillanni a zsákmánnyal. Csomagtartó, az mindössze egyetlen egy húzódott végig a hosszanti folyosó teteje közelében (és nem Yen volt az egyetlen kínai, aki szeretett sok csomaggal utazni), így a mi motyónk – lévén hogy kevésbé voltunk erőszakosak – csak a folyosón kaphatott helyet, neki is mentek jó néhányszor. S ezt a fölöttébb szűkre szabott csomagtartót is megkurtították jó másfél méterrel az elején meg a végén, hogy elhelyezhessenek a vasúti kocsiban kettő darab színes TV-t, amiből pedig szerintem egy is több volt a kelleténél, azonkívül rádiót építettek minden „oldalfolyosó” mennyezetébe, méghozzá oly módon, hogy sem kikapcsolni, sem lehalkítani nem lehetett őket, így hát korán reggel kitűnő kínai munkásmozgalmi indulókra ébredtünk. Este az ágyválasztásnál ez a szempont tudatlanságunk okán nem merült fel, úgyhogy én viszonylag jól jártam az alsó fekhellyel, de Éva szegény igencsak hamar lemászott a felső ágyról.

Döglesztő volt a meleg, és ahogy mentünk délebbre, annál inkább. Még az odavalósiakon is látszott, hogy mennyire nehezen viselik. Ha már nagyon nem bírtuk, átmentünk a szomszéd kocsiba, ahol kis északi sark fogadott minket, bár a kifüggesztett hőmérő 26 fokot mutatott. Ez egy teljesen új, német gyártmányú kocsi volt, hasonló felépítésű, mint a mi Transzszibéria kocsink, – azaz fülkénként négy ágy két szintben, – csak tisztább. (Mellesleg ezt hívták „soft sleeper”-nek, ami itt az első osztályt takarta), de ezenkívül a vagonon kívül egyik kocsinak sem járt ki a légkondi, még a többi „soft sleeper”-nek sem, ezért ez nyilván valamilyen VIP-vagon lehetett, talán a „nagy menetelésben” megfáradt öreg kínai kommunisták utaztak benne. Mindenesetre sok időt nem tölthettünk ebben a hűtőszekrényben, mert a kalauz rendszerint barátságtalan pillantásokkal méregetett minket, így nem akarván kihúzni a gyufát, mentünk vissza a szaunánkba. Sokat játszottunk és bucira aludtuk a fejünket. 

Kanton Kína hatodik legnagyobb városa és ötödik legnagyobb kikötője, bár a 15. században az első volt. Kínaiul Guang-zhou (Guang-csou) a neve, mert a Kanton szó egy tévedésből származik. Amikor a potugál hajósok 1517-ben partra szálltak itt, – s ezzel Marco Polo után az első európaiak voltak az országban, – megkérdezték hogy hol a fenében is vannak, a helyi lakosok a tartomány nevét mondták, hogy Guangdong, s ezt értették a potugálok Kantonnak, s így nevezték később is a várost. A portugál hajósok, aztán Kína számára is hasznos kereskedelmi tevékenységük végzésére megkapták Aomen városát, mely most a Macau nevet viseli. Kanton a Gyöngy-folyó torkolatvidékének szájánál fekszik, úgy 100 km-re a tengertől, de a tölcsértorkolaton tengeri hajók is képesek közlekedni Kanton városáig A híres Gyöngy-folyó, mely az Ópiumháborúkban oly nagy szerepet játszott, (s a második legbővizűbb folyó Kínában), tölcsértorkolatoknál szokatlan módon több ágra szakadva vágja három felé a várost, számos szigetet alkotva.