23.

Hétfő délelőtt elmentünk a pekingi Ausztrál Követségre, ahol visszaadták az útleveleinket, egy olyan udvarias levél kíséretében, hogy először nem is ismertük fel benne vízumkérelmünk elutasítását. Ez némi csapást jelentett távolabbi terveinkre, de némi tűnődés után azt sütöttük ki, hogy valamilyen úton-módon megpróbálunk eljutni Thaiföldre, és így kárpótoljuk magunkat Ausztráliáért. Ebben része volt annak is, hogy még a vonaton a spanyolok olyan lelkendezve meséltek Koh Pangan szigetéről, hogy összefutott az ember szájában a nyál. 

Az a probléma viszont fölmerült, hogy Sziámban is vízumkényszer van, mi pedig aznap elutazunk. Elmentünk a thai követségre, hátha... Éppen nem volt félfogadás, és ebédidő lévén senki sem tartózkodott bent csak az őrök, de kitartóan megvártunk valakit, aki felvilágosítással szolgálhatott. A valaki aztán elmondta, hogy ha akarná sem tudná ma megcsinálni senki a vízumunkat, mert nincs hivatali óra, csak holnap lesz. De mondott egy jó hírt is, Kantonban van egy thai konzulátus a White Swan hotelban, ott megkaphatjuk a vízumot.    

Szívesen ellátogattunk volna Tibetbe is, de kósza próbálkozásunk hamar kudarcba fulladt, ugyanis kiderült, hogy semmiféle közlekedési eszköz nem jár arra csak turistabuszok és teherautók. A turistabuszt kizártuk, egyrészt mert 300 amerikai dollárba került volna (kicsit sok a mi pénztárcánknak), azonkívül ezen a túrán nagyon vigyáztak az emberre, hogy mit néz meg, és mit nem. Tibet kínai annektálása valahogy tabutémának számított a világpolitikában, s ezen e kínaiak nem szándékoztak változtatni, mondjuk egy megrendítő képriporttal, amit egy turistaként beosont újságíró készít. A turistabusz elsődleges feladata a szemét, ultraelnyomó, feudális Tibet összehasonlítása lett volna a modern, boldog, sinaizált Tibettel. Hát ebből mi nem kértünk.

A másik lehetőség, a magánúton való eljutás, szintén kizártnak látszott, mert csakis különleges engedéllyel lehet Tibetet felkeresni, s a több útellenőrzés és a belső határ pontosan az engedély nélküliek kiszűrésére szolgál. Ha tehát mondjuk sikerülne lestoppolni egy teherautót, nemcsak mi kerülnénk bajba valamelyik ellenőrző ponton, hanem szerencsétlen sofőrünk is. Thaiföld tehát valószínűbbnek látszott Tibetnél.

Hazaérve szállodánkba összepakoltunk nagy nehezen, ügyet sem vetve a check out time-ra, mert igazából módfelett haragudtunk a hotelre. Néhány napja ugyanis éjszaka, (éppen nem a legjobbkor,) egyszerre csak felgyulladt a villany. Először azt hittük, hogy valaki kint szórakozik, ugyanis kint, az ajtó előtt is volt egy kapcsoló. De nem. Egyszerűen nem lehetett lekapcsolni a villanyt. Másnap reggel, mivel a korábbi tapasztalatok megtanítottak rá, hogy nem érdemes gyors segítséget várni a személyzettől, elkezdtem villanyt szerelni, mert azt hittem a kapcsoló a bűnös. Szétszedtem, a két vezeték láthatóan nem ért egymáshoz, a villany pedig égett. Ez igen meglepett engem, de hát ez Kína, itt bármi megtörténhet, s annak ellenkezője is. Még azt megtehettem volna, hogy kicsavarom az izzót, de akkor meg felkapcsolni nem lehetett volna, Kénytelenek voltunk tehát szólni, hogy csinálják meg. Na ezt többször is meg kellett ismételni, és csak akkor küldték a villanyszerelőt, mikor már fenyegetőzni, meg kiabálni kezdtünk. Addig is több napon keresztül egész éjjel égett a lámpa, ami roppant kellemetlen volt, lévén földszinti szoba, ahová bárki beláthatott. Aztán végre megjött a villanyszerelő, aki teljes technikai tudását összeszedve, pontosan azt csinálta, amit én, vagyis szétszedte a kapcsolót, és ugyanúgy meghökkent, mikor ez hiábavalónak bizonyult. Ám a kínai szakmunkásképzés eme büszkesége tovább is ment. Középre húzta az asztalt, felrakott rá két széket, egymás tetejére, Évára ráparancsolt (jelekkel), hogy az asztalt fogja, rám pedig, hogy az asztalon a székeket fogjam, ő pedig felmászott a bútorhalom tetejébe és ismét minden technikai tudását összeszedve kicsavarta az égőt. Még büszke is volt magára, hogy ilyen jól megoldotta a problémát, mi meg arra gondoltunk, hogy ezért aztán tényleg kár volt annyit veszekedni. Ezután, ha besötétedett, csak annyi világosság volt a szobában, amennyi a fürdőszobából beszűrődött, s ez nem volt valami sok.

Szóval ezért és sok más apró bosszúságért, amit okoztak nekünk, (a piszkos anyagiakról nem is szólva), elhatároztuk, hogy bliccelni fogunk. Persze nem olyan nagyon, csak másfél napot. Többet nem is lehetett volna, hiszen általában előre fizetettek, aztán pedig naponta. Ígyhát nyolc óra tájban csomagostul, mindenestől, kislisszoltunk a hotelból. Nem volt nagy veszélye a lebukásnak, mert hatalmas volt a jövés-menés, temérdek hátizsákos tartózkodott mindig az előcsarnokban, mert ez a szálló, – talán az egyetlen ilyen Pekingben – szinte gyűjtötte az utazókat és a vándorokat, a turisták más hotelbe mentek.

Még utoljára beültünk a Pink House-ba egy búcsúvacsorára. (Jű-szan-řó-szë, mogyorós csirke, dumpling.) Ricsiék és a „Tanár úrék” is velünk tartottak. (A „Tanár úr” a volt főiskolámon tanított [bár engem nem], és szintén vonatismeretség volt.) Ezen a helyen van angol nyelvű étlap is, hiszen leginkább a szálló vendégeiből él, de így az ételek kínai nevét nem tudjuk. Jól belaktunk, jól besöröztünk és az utazás tudatától felspannolódva indultunk a pályaudvarra.

Utolsó pekingi élményeink nem voltak híjával némi bosszúságnak. A 21. bejegyzésben már írtam a közlekedésről, és hogy mélyen lenéztük a tolakodást, amit nagyon egyszerűen ki lehetett védeni. Az ember megvárta, míg minden affér elrendeződik a buszajtóban, aztán utolsóként kényelmesen felszállt maga is.

A pekingi pályaudvar homlokzata

A pályaudvarra menet a buszra a végállomáson kellett fölszállni, tehát egy töküres busz jött. Szerencsétlenségemre pontosan az orrom előtt nyitotta ki ajtaját, és én a tömérdek cumóval nem tudtam elég gyorsan mozogni. Legszívesebben most is hagytam volna a tömeget föltolakodni, de hát pontosan az útjában voltam, így jobb belátásra jutva (vagy rosszabbra), elhatároztam, hogy inkább fölszállok. Igen ám, csakhogy – amint ez várható volt, – nem ment ez olyan simán, mivel a kicsi kínaiak is egyszerre (vagy előbb) szerettek volna fölszállni, mint jómagam, aminek az lett a következménye, hogy vagy huszadmagammal beragadtam a buszajtóba és se le, se fel. Egy darabig, a nagy forgatagban csak arra vigyáztam, hogy senkiben ne okozzak kárt, próbáltam hátrálni is, de hiába, mert a mögöttem levők nyomtak, és nem voltam valami mozgékony a kb. bruttó mázsás súlyommal. Ám ekkor, a nagy dulakodásban megreccsent a féltve őrzött kínai halászkalapom, és többet nem ismertem se istent, se embert. Két kezemet oldalt kinyújtva, vízszintesen hátrafelé tettem egy erőteljes mozdulatot, miáltal a kicsi kínaiak sora megdőlt, s potyogtak, mint a vadgesztenye ősszel. Az így támadt vákuumban aztán kényelmesen fölszálltam. Fent a buszon aztán tisztelettel tekintettek rám, a nagy fehér varázslóra, mintha valami hőstettet vittem volna véghez.

     

22.

Bicikliparkoló

Nem tartom lehetetlennek, hogy a kínaiak a buszközlekedés katasztrofális volta miatt szoktak rá a biciklire, de bárhogy történt is, a bicikli akár Kína szimbóluma is lehetne.

Élőhal-szállítás

Fájront a gyárban

Mivel itt a kerékpár a legfontosabb közlekedési eszköz, nemcsak a személyforgalom, hanem a helyi teherforgalom tekintetében is, azonkívül rend a lelke mindennek, így itt a világon egyedülálló módon, rendszámmal látják el a bicikliket is. 

A hentes

A kerékpárnak köszönhetően Peking levegője mentes mindenféle szmogtól, az állampolgárok edzettek, a közlekedési balesetek száma minimális, (már csak azért is, mert az utcákon mindenhol jó széles biciklisávot választottak le, az egyébként is igen ritka gépjárműforgalomtól), és nincs semmiféle egészségtelen verseny az emberek között, amelyet nálunk a „az én autóm sokkal menőbb” címen játszanak. 

Azonkívül egy bicikliparkoló sokkal kevesebbe kerül, és sokkal többet lehet azonos területen kialakítani. A kínai gyerekek szerintem előbb tanulnak meg biciklizni, mint járni. Nem hiszem hogy lenne kínai, akinek nincs kerékpárja. Ám a kínaiak biciklizés közben sem tudnak kibújni a bőrükből, ezen a téren sem engednek meg maguknak semmi egyénieskedést, még a lábukat is ugyanúgy húzzák fel, ha tócsán hajtanak keresztül.

Mi persze, tán mondanom sem kell, szerfölött élveztük a közlekedés ezen formáját, s ahova csak lehetett biciklivel mentünk. 

Randi kínai módra

Éva kerékpáron

A múltkori bejegyzéssel kapcsolatban visszatérték még egy kicsit a kulturális szokásokra, s ezt egy idézettel, egy  dühös kifakadásommal  vezetném be a naplóból:

Jómagam bicajon

„Bátran állíthatom, hogy a több (egyes vélemények szerint hat) ezer éves kínai kultúra mára eltűnt. Ami esetleg nem tűnt volna el nyomtalanul, az meg egyenesen kár, hogy nem tűnt el, értem ez alatt a köpködést, böfögést, szellentést, körömnövesztést, fül- és orrtúrást, és nem utolsó sorban az idegenek kizsákmányolását. Ez – mármint az évezredes kultúra eltűnése – meglátszik a kínain első ránézésre. Hol van itt a híres keleti békesség? Ahol a könyök a legfőbb közlekedési eszköz? Bár el kell hogy mondjam, nem dühből csinálják és sztoikusan tűrik is a másik könyökét. Mintha egyetlen szabály lenne, az ököljog. Az erősebb, ügyesebb megy. Egy biciklisnek sosincs elsőbbsége egy autóssal szemben, egy gyalogosnak egy bicajossal szemben, az elsőbbség kérdése az erő hierarchiáján alapszik.”

Láttam egyszer egy érdekes jelenetet, ami a buszon játszódott. Egy megürült ülőhelyre ketten startoltak rá, de aki közelebb volt hozzá, az nem vette észre a másikat. Nyilván megnyugodva, hogy nem lát vetélytársat, a szokásosnál kissé lassabban tevékenykedett, mire a másik, gyorsabb lévén levágódott a székre, így a komótosabbik már csak a másik ölébe ülhetett. Aki azt hiszi, hogy felháborodott, amiért pofátlanul leültek az orra (pontosabban a feneke) előtt, az nagyot téved, mert még ő kért bocsánatot. A kínai szabályok szerint ő volt az ügyetlen, és ott szemesnek áll a világ.

A böfögést és szellentést, mint kulturális elemet, bár nem élveztük, de megmagyarázhatónak tartottuk, legalábbis egészségügyi okokból. Sok kultúrában vannak az egészség fenntartását célzó tabuk vagy kötelességek. Ám a körömnövesztés oka egy ideig homályos volt előttünk. Azt figyeltük meg ugyanis, hogy (főleg a huszonéves fiatalok) a kisujjuk körmét több centiméteresre hagyják megnőni. Eleinte praktikus okokra gyanakodtunk, hogy szerszámként milyen előnyös, fültúrásra vagy fogpiszkálásra például, de ezirányú érdeklődésünkre (ugyanis az unokaöcsi is szépen megnövesztette a körmét) egyszerűen nem kaptunk választ, csak vállvonogatást. Mindenesetre, azt hiszem, sikerült megfejtenem a körömnövesztés okát, és kulturális gyökereit. A középkori Kínában a mandarinok, meg magas rangú hivatalnokok növesztették meg vagy tízcentisre a körmüket (ők mondjuk mind a tízet) hogy ezzel demonstrálják, hogy semmi közük semmiféle kétkezi munkához. Az a gyanúm, hogy az újkori Kínában, figyelembe véve a körömnövesztők életkorát, a diákok, egyetemisták hódolnak leginkább e szokásnak, nyilván, hogy ezzel demonstrálják egy magasabb társadalmi osztályhoz való tartozásukat.

A kínaiak mentségére is föl kell azonban hoznom valamit. Mielőtt úgy eltelnénk saját civilizáltságunk nagyszerűségével, ezek az európaiak számára kissé megbotránkoztató szokások azért nem voltak teljesen idegenek a mi kultúránktól (vagyis jobban mondva a nyugat-európai kultúrától) úgy pár száz évvel ezelőtt. Egyszer, sajnos már nem emlékszem a forrásra, de olvastam szemelvényeket egy középkori, ha jól emlékszem francia illemtankönyvből. A szabályokból kikövetkeztethető az általános szokásrend. Például: „Nem illik keresztülköpni az asztalon.” Eszerint melléköpni illett. Vagy: „Nem illik az út mellett szükségét végzőre ráköszönni.” Eszerint sűrűn lehetett látni ilyesmit.

Nemigen láttam elégedett kínait, igaz különösebben nem is elégedetlenek az emberek, csak úgy „elvannak”, mintha várnának valamire. Talán csak az öregeken látszik valamiféle lelki béke. Egyiptomban az arabok sokkal nagyobb nyomorúság között is elégedettebbnek, boldogabbnak tűntek, mint a kínaiak, pedig ez Lao-cë és Csuang-cë hazája.

Az elégedetlenség és a barátságtalanság foka eltérő, attól függően, hogy mennyire vannak kapcsolatban idegenekkel. Egy szállodában, vagy külföldiek által sűrűn látogatott boltban, a kínaiak (főleg nők), feltűnően kedvetlenek, elégedetlenek, unottak, és barátságtalanok. Ez persze lehet, hogy a turisták miatt van, hogy ebben mi is hibásak vagyunk. De az is lehet hogy az elégedetlenség és barátságtalanság mértékét nem a külföldiekkel való kapcsolat, hanem földi javaktól való távolság határozza meg. Ezt alátámasztja, hogy a legtöbb barátságos kínaival Peking szegénynegyedben találkoztam, bár az is igaz, hogy ott nyilván ritka a turista, mint a fehér holló.

Sok halogatás után vasárnap végre összejött a pekingi kacsa ebédünk. Mike útikönyve leginkább a Beijing Duck éttermet ajánlotta, minthogy – a neve is mutatja – ennek az étteremnek legfőképpen ez a specialitása. Az a körülmény is e mellett az étterem mellett szólt, hogy hatalmas nagy (többszáz férőhelyes), és ezidáig Pekingben csak kicsike éttermeket láttunk. De sajnos zárva volt és nekünk nem volt időnk megvárni, hogy kinyisson. Ígyhát elmentünk a könyv által javasolt második helyre, a Lu-lu étterembe. Namármost furcsa módon az éttermek színvonalbeli különbsége árban korántsem tükröződik annyira, mint például nálunk. A Lu-lu nem volt számottevően drágább étterem, pedig „jobb” étteremnek számított, hiszen légkondicionált volt, az eddigi műanyag vagy fém helyett itt fényesre polírozott fa asztalok voltak, s az egész berendezésen, csészéken, pálcikákon látszott, hogy ez magasabb színvonalú vendéglő. 

Az átlagos étterem-méret

A pálcika igazi fokmérője a vendéglátó-ipari egység osztályfokozatának. Az egyszerűbb helyeken egyszer használatos, „steril” nyárfából készült pálcikák vannak, melyek „össze vannak nőve”, ugyanis a két pálcika között csak 9/10-ig van bevágva, s úgy kell szétrepeszteni őket, s így az ember két négyzetprofilú, nyers, fapálcikát kap, amit használat után eldobnak. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy szám jobb oldala azért sokkal érzékenyebb, mintha kifújta volna a szél, mert a durva pálcikák kidörzsölték. Ezentúl mindig magamnál hordtam egy pár saját bambuszpálcikát.

Ebben az étteremben azonban festett, lakkozott pálcikákat kaptunk, azonkívül más is elárulta, hogy egy előkelőbb étteremben járunk. Amikor beléptünk azonnal figyelmesek lettünk egy furcsaságra, nevezetesen, hogy a padló korántsem tiszta, sőt kifejezetten ételmaradékokkal teli, csúszkáltunk a sok mócsingon. Ennek az a magyarázata, hogy mint már említettem volt, a vendégek az asztalra köpik, ami nem tetszik nekik. Namármost a vendéglős ezeket az asztal letakarításakor nem a törlőruhába söpri, hanem le a padlóra, mégpedig jól felfogott üzleti érdekből, ugyanis a sok köpés a padlón nagy látogatottságot jelent, s mint ilyen, vonzza a vendéget. Tehát Kínában köpés = reklám.

21.

Másnap elmentünk az Állatkertbe. Barátunk, az unokaöcsi is velünk jött, és ott összefutottunk Mike-kal is, így négyesben tekintettük meg Peking eme csodáját, melyre nem lehet túl büszke. Egy szó, mint száz, szörnyen nyomasztó volt. Nemcsak, hogy szegényes volt, hanem valahogy rettenetesen igénytelen, már ahhoz képest is, ahogy parkjaikat rendben tartják és gondozzák. A hírhedt veszprémi állatkert szinte a San Diego-inak tűnt ehhez képest. A barnamedvét szeméttel dobálták, de kapott belőle a jeges medve is, ami csak valami különös csoda folytán bírhatta ki ezt az éghajlatot. A híres-nevezetes panda külön épületben van üveg mögött, (biztos azért, hogy nehogy őt is szeméttel dobálják). Nagyon sajnálatraméltónak nézett ki teljesen ingerszegény környezetében. Az jutott eszünkbe, hogy a kínaiaknál az állattartás igazából ismeretlen lehet, hiszen számukra minden állat haszonállat, ugyanis mindent megesznek.

Ezek után mi, a három idegen, talán a látottaktól megdöbbenve, meg azért mert igen érdekelt minket, faggatni kezdtük a barátunkat, hogy a tradícionális kínai kultúrából vajon mi maradt meg, de nem sokra jutottunk. Aztán az került szóba, hogy ugyan buddhista kolostort már láttunk, de mi van a konfucianizmussal meg a híres taoizmussal, hol találunk taoista templomot, és egyáltalán vannak-e még ma taoisták Kínában. Csak hogy szegény barátunk angoltudása ilyesmire nem terjedt ki, hiába ismételgettük neki Lao-cë nevét, meg a „tao” szót, mert nem értette. Gondoltuk persze, hogy mibennünk van a hiba, nem jól hangsúlyozunk, de hiába próbáltuk többféleképpen is mondani. Szegény Mike – ő egyébként Japánban tanított angolt – még azt is mondogatta, hogy „busido”, hátha a szomszéd ország történelmét ismeri, de hiába. Végre aztán valamelyikünk valami különös szerencse folytán jól hangsúlyozta a „tao” szót, így az unokaöcsinek végre beugrott, hogy mit is akarunk. De persze nem tudott semmit mondani a taoizmusról, vagy talán nem akart, de az kiderült, hogy miért nem értette Lao-cë nevét. Ugyanis az „ë” betűvel általam jelölt hang egyfajta gutturális magánhangzó, olyasmi mintha az ember jó mélyről nyögne egyet, a „c” pedig inkább palatális, mintsem alveoláris hang. Az is kiderült, hogy a „cë” szó bölcset jelent, ezért van minden nagy filozófus neve után (ld. Csuan-cë, Kung-cë). Ezt Éva jól megjegyezte, és attól fogva ha valamit nagy garral magyaráztam, csak annyit mondott: „Jól van Peti-cë!”

Hogy teljesen érthetővé váljék az iménti történet, ejtenék néhány szót a kínai nyelv egy igen furcsa sajátosságáról, a hangsúlyokról, jobban mondva a hanglejtésről.

A kínai, azon kevés nyelvek közé tartozik, ahol a hanglejtésnek tartalmi szerepe van. A kínai köznyelvben négy „zenei hangsúly”, magyar nyelvtani fogalmak szerint hanglejtés van, (A magyar nyelvben hangsúlynak azt az erőt nevezik, amellyel egy szóban lévő magánhangzót kiejtünk. A nagyobb hangerővel ejtett szótag lesz hangsúlyos. Ez a hangsúly a magyar nyelvben kötött, mindig a szó első szótagjára esik. A hanglejtés ellenben az illető hangok, szavak hangmagasságát, vagy annak változását jelenti, a hanglejtést tehát szerencsésebb kifejezésnek tartom a kínai nyelvvel kapcsolatban.) Ezek: egy ereszkedő rövid , egy emelkedő rövid, egy, a normál hangmagasságnál kissé magasabban kitartott hosszú, és egy ereszkedő, majd emelkedő hosszú. Ezek tartalmi szempontból tökéletes befolyással bírnak a szó hangalakjának jelentésére. Álljon itt egy példa a „pao” szó kapcsán.: 

  Tehát egy szó hangalakja csak a hanglejtéssel együtt adja meg egy szó jelentését. Sőt még így sem egyértelmű, hiszen a „së” szó hangalakja például a négy „zenei hangsúllyal” 75 jelentést takar, melyet természetesen 75 különböző írásjellel kell leírni, de hangalakja csak egy van. A kínaiak emiatt általában több szóval, szókapcsolattal fejeznek ki egy fogalmat. Például só-jin-csi (venni-hangot-gép) = rádió, vagy láj-váng (jönni-menni) = kapcsolat.

Egy külföldinek igen nehéz eltalálni egy hanglejtést, mert hiszen az európai nyelvekben az érzelmi tónust fejezik ki a hanglejtéssel, és ráadásul mondathanglejtéssel és nem szóhanglejtéssel. A mi fülünk számára sokszor nem is ismerhetők fel a „zenei hangsúlyok”. Egyszer például valamit vásárolni akartam, s mondtam kínaiul az árucikk nevét, de az eladó nem értette. Többféle hanglejtéssel ismételgettem, s ő pedig gépiesen utánam mondta, mint aki beszélni tanul, de a megértés legcsekélyebb jele nélkül. És ekkor egyszer csak váratlanul, a felismerés örömétől ragyogó arccal megismételte a szót ugyanúgy, mint én, legalább is az én fülem nem hallott különbséget. Kicsit olyan érzésem volt, mint aki elmebeteggel társalog, pedig csak én voltam süket.

Bár már korábban is tapasztaltuk, ilyetén élményeink az Állatkerti utunk során megerősödtek, álljon itt tehát egy passzus a pekingi tömegközlekedésről. Mint talán már utaltam rá, Peking irtózatos nagy, de a forgalom elég gyér, már ha a géperejű járműveket tekintem. Ennek az az oka, hogy ha hihetek a híreszteléseknek, hogy Pekingben nem lehet gépkocsi magánkézen, bár állítólag nagyon könnyű szolgálati autóhoz jutni. Mindenesetre bátran állíthatom, hogy a közlekedés – jelentős része biciklikkel és autóbuszokkal történik – nem tekinthető megoldottnak. Annyi még talán a javára írható, hogy elég sűrű a buszhálózat, a buszok forgalmáról azonban ez már nem mondható el. Sokszor félórát is kell várni egy buszra. Ha minden olyan közel lenne, mint Pesten, akkor az ember hülye lenne ennyit várni, de itt 30 km-eket is lehet utazni egyetlen busszal. Mindezek tetejébe az Ikarusz-féle „HiTech”, még nem tört be Kínába, a buszoknak fából van a padlója(!), a műszerfal egy bádoglemez, a kuplung kézi, és csak egy szemernyivel gyorsabbak az átlag kínai bicajosnál. Ezerszer is visszasírtuk az otthon ezerszer elátkozott BKV-t, míg életünk a megállókban, vagy végeérhetetlen buszutakon folydogált. Pekingi tartózkodásunk jelentős részét buszon vagy megállóban töltöttük.

És ha ez még valakinek nem lenne elég, akkor itt van a kínai közlekedési kultúra. Az embereket figyelve az a gyanúm támadt, hogy itt a buszközlekedés mikéntje törvényi szabályozás alá esik. Viselkedésükből rekonstruáltam a szabályokat. Íme:
1.§. Az utasnak felszálláskor kötelessége megakadályozni, hogy egyetlen leszálló is elhagyhassa a járművet.

2.§. Az utas felszálláskor köteles, akár testi épséget veszélyeztető módon is, minél több másik utas felszállását megakadályozni, vagy ha ez nem sikerül, legalább elsőként a buszra felérni.

3.§. Az utasnak kötelessége akár az élete árán is ülőhelyet szerezni, különös tekintettel az idősebbek és a terhes anyák rovására.

4.§. Az utasnak kötelessége leszállni. (Ez az 1.§ ismeretében nem is olyan könnyű feladat.)

Biztos vagyok benne, hogy egy kínai kisgyerek csakis nekem köszönheti az életét. Azt hiszem épp az ausztrál követségre mentünk, s a buszra való felszállás, akarom mondani feltolakodás alkalmával, miközben hátul meghúzódva figyeltük a küzdő feleket, arra lettem figyelmes, hogy egy idősebb kínai és egy három év körüli gyermekét a hátán fuvarozó anya tusakodik egymással az ajtóban. A férfinek egy jókora tömött hullámpapírdoboz volt a hátán, akkurátusan át meg átkötve vastag szigetelt huzallal, látszott rajta, hogy jó nehéz. A két bajnokjelölt körülbelül fej-fej mellett hadakozott a feljutásért, s mivel mindkettőnek jó esélye volt a győzelemre, hát apait-anyait beleadtak. A hátukon levő dolgoknak viszont, úgy mint doboz meg gyerek, nemigen tett jót a csata. Arra lettem figyelmes, hogy a gyerek feje szépen beragad a buszajtó és a doboz közé, melyek, mint valami gigászi satu, szépen kezdik összepréselni. Nem nézhettem hát tétlenül tovább a dolgot, bármennyire is a kínaiak magánügye ez a tolakodósdi, nem vettem volna a lelkemre, hogy egy gyerek feje a szemem láttára loccsan szét, így a dobozt átkötő huzalok közül megragadtam egy jó erőset, s kicsit visszahúzva megtartottam, míg az anya felszállt. Ezt a kínai úriember persze nem hagyta annyiban. Nyilván azt gondolhatta, hogy beakadt valamibe, így egyre erőteljesebb rántásokkal igyekezett terhét kiszabadítani, már-már kétségbeesetten, hiszen vetélytársa szinte győzni látszott, így nem volt könnyű pórázon tartani. Azonban erősen fogtam, így szívós kitartásával nem sokra ment. Mikor a közvetlen életveszély elhárult, elengedtem a dobozt, s emberünk nagy boldogan felzúdult a buszra. Szerintem mind a mai napig azt hiszi, hogy valami szerencsétlen véletlen akadályozta meg biztosnak látszó győzelmét, és meg kell jegyeznem, hogy a buszon aztán sikerült neki ülőhelyet „szereznie”.

           

---

 

20.

Péntek reggel (aug.10.) újra voltunk az ausztrál követségen, de persze a vízumunk még nem volt kész, helyette mindenféle kellemetlen kérdést tettek fel: Mennyi pénzünk van? Hol a repülőjegyünk? Meddig akarunk Ausztráliában maradni? A kínai nő, aki faggatott minket, nagyon kedves és barátságos volt, segítőkészsége őszintének tűnt, de persze az igazat nem mondhattuk el, hiszen arra készültünk, hogy Ausztráliában fekete munkával tartjuk fönn magunkat. Így aztán egy hihetőnek vélt történettel próbáltuk megpuhítani, hogy miért is kell nekünk mindenáron Ausztráliába jutni. Azt mondta, hogy nagyon izgalmas, amit tervezünk, és mindent megpróbál, hogy vízumot kapjunk.

Aztán ismét pályaudvar, és csodák csodája, meglett a vonatjegyünk is Kantonba, hétfőn este 22.30-ra. Hosszas sorban állás, vitatkozás és bosszúság után, sikerült elfogadtatni a magyar vonatjegyet, kínai barátunk (és egy kis csúszópénz) hathatós közreműködésével.

Azután elindultunk a Láma templomba (Jung Ho Kung), ami az egyik legnagyobb és legjelentősebb tibeti buddhista monostor a világon. Ez Peking egy lakótelep övezetében van, mint ilyen, igazán nem ide illő. A nagy kommunista Kínába odacseppentett tradicionális Kína. Itt tényleg az a hangulat uralkodik, amit az ember Európában az ősi Kínáról elképzel. Talán mert nem kizárólag turistalátványosság, hanem eredeti funkciója is él. Eredeti, hamisítatlan boncok sorjáznak elő a pavilonokból, vigyáznak a rendre, borotvált fejük megvillan az árnyas lugasokban. Az egész templomban füstölőszag érzik, hiszen ez az illat hívja elő a szellemeket, hogy a halandók sorsába beleavatkozzanak. Itt a kínai, hacsak nem törölte ki belőle az ilyetén igénynek még a nyomát is a több évtizedes butítás és a kulturális forradalom, nyugodtan imádkozhat. S ezt meglepően sokan meg is teszik, öregek, fiatalok egyaránt.

Tudnivaló, hogy a buddhista templom funkciójában, megközelítésében merőben különbözik a keresztény templomtól. Míg a templom a mi fogalmaink szerint szigorúan egy épület, mely monumentalitásával, hideg köveivel, kongó visszhangjával, félelemmel vegyes áhítatot kíván kiváltani a látogatóból, hogy rémüljön meg a felsőbb hatalom erejétől, hogy megilletődve, kisfiúként álljon a mindenható isten oltára és színe előtt, addig a buddhista templom több, vidám színekkel díszített pavilon, melyeket udvarok választanak el egymástól, a pavilonok között gondosan kikövezett járdák vezetnek a lugasok, fák, bokrok között. 

Ide pihenni jönnek az emberek, csendesen beszélgetni, elmélkedni, vagy akár nevetni is, ha jókedvük van. A buddhista templomokból nem a méltóság és a megközelíthetetlenség, a hierarchia, a mindenhol jelenlevő felsőbb hatalom mindent számonkérő volta sugárzik, hanem a béke, és az emberközpontúság. Itt az ember leülhet egy padra egy árnyat adó fa alá, és hallgathatja a kabócákat, és a madarak énekét, és nyugodtan meditálhat. Itt a természet nincs kirekesztve a templomból, hanem szerves része annak.

A Láma-templom eredetileg hercegi palotának épült 1694-ben, de a császárrá lett hercegek palotáját akkoriban templommá illett átalakítani, ám a templomoknál szokatlan sárga majolika (mely szín a császárnak volt fönntartva), még mindig őrzi eredeti funkciójának emlékét.

A templomegyüttesen belül öt udvar van, számos teremmel, melyekben a lámaizmus szent ereklyéi láthatók. A lámaizmus a buddhizmus XIV. században, Congkapa által alapított, elsősorban tibetiek és mongolok körében elterjedt ága. Végigsétáltunk hát. Az első udvar mögötti teremben Maitreja, az Eljövendő Buddha szobra volt látható, mögötte pedig Vel Tuo, a törvény őre.

A harmadik udvar utáni teremben három aranyozott szantálfa Buddha szobor állt, a következő teremben pedig Congkapa tizenöt méteres csillogó, réz ülőszobrával találkoztunk. Még elgondolni is rémes, hogy mennyi munkába kerülhet a suvickolása. Ahogy haladtunk befelé, az ötödik udvar felé, egyre nagyobb, monumentálisabb szobrok tárultak elénk, s a negyedik udvar Congkapa szobra már überelhetetlennek látszott, mikor is megérkeztünk az utolsó pavilonba (Van Fu Ge, azaz Tízezer Áldás Temploma), mely kívülről háromszintesnek látszott. Ám belépve megdöbbenve láttuk, hogy egyetlen csarnok az egész, s a tetőt majd’ kiütve egy huszonhat méter magas egyetlen szantáltörzsből kifaragott Buddha szobor nézett le ránk.

A híres szeretkező szobrokat ugyan nem láttuk, de a Láma-templom így is mély benyomást gyakorolt ránk.

A Láma-templom a „kulturális forradalmat” csak nagy szerencsével kerülte el. A pekingi Vörösgárdisták üvöltő hordái már a kapukat ostromolták, hogy a földdel tegyék egyenlővé a feudalizmus eme förtelmes fészkét, mikor is Csou En-laj miniszterelnök járt arra autójával, mint herceg a fehér paripán. Szép szóval lecsillapította a dühöngő diákokat, türelmesen elmagyarázva nekik, hogy a feudalizmusból, és a kapitalizmusból csak a rosszat kell elpusztítani, és azt a kevés szépet, ami onnan származik – így a műemlékeket is – pedig óvni kell. Az értelmes diákok meghajoltak a bölcs szavak előtt, és sarkon fordulva tovairamodtak, hogy folytassák a könyvégetést és a rombolást. Ígyhát a Láma templom a bölcs és türelmes Csou En-laj miniszterelnök közbelépésére menekedett meg. Mindazonáltal hosszas restaurálás után csak 1981-ben nyílt meg ismét.

Egy padon ücsörögve összeismerkedtünk egy kanadai sráccal, Mike-kal. Persze itt Pekingben az ismerkedés a külföldiek között nem nehéz. Úgy látszik a nagy sárga birodalom valamiféle nyomasztó elhagyatottságot kelt az emberekben, melytől szolidáris érzés fakad bennük, legalább is ez derült ki néhányuk szavaiból. Mindenesetre két külföldi itt nem megy el egymás mellett közömbösen, mint mondjuk Párizsban tenné, (persze sokat segít, hogy a külföldiek első pillantásra felismerik egymást), hanem szinte kötelezően megállnak egy pár szóra, kicserélik legfontosabb tapasztalataikat. Mike egy kicsit más volt, mert ő valóban magányos volt, egyedül utazott ugyanis, és felettébb jónéven vette, mikor a helyi szokásoknak megfelelően odaintettem neki. Rögtön odajött és beszélgetésbe elegyedtünk. Rövid eszmecsere után kiderült, hogy ő is a Qiao Yuanban lakik, így hát szomszédok vagyunk. Mike-nak volt egy kitűnő útikönyve a Lonely Planet sorozatból, (ő is nagyon kedvelte, úgy hívta: „my Bible”), melyben föl voltak sorolva (többek között) Peking legjobb "pekingi kacsa" éttermei. Miután megtárgyaltuk, hogy nem ettünk még igazi pekingi kacsát, így elhatároztuk, hogy másnap (azaz szombaton) hármasban nekivágunk.