26.

Egy kőhajításnyira sem értünk, mikor fészket vert bennem a gyanú azzal az egydollárossal kapcsolatban. Megszámoltam a dollárokat és két darab egyest találtam. Rögtön leesett a tantusz. A sunyiképű jól színészkedett, szándékosan keltette föl a gyanakvásomat, és most már az is világossá vált, hogy miért volt összehajtogatva a pénz. Azok a ragyaverte, csökkentértelmű jenkik, minden pénzüket egyforma nagyságúra és színűre csinálják, hogy fulladnának meg, így összehajtva nem lehet egymástól megkülönböztetni őket. Mínusz 49 $ volt az egyenleg. Lelkünk mélyéig megrázott minket ez a galádság, és komoran róttuk az utcákat. 

De ez még nem volt elég, most már mindenki gyanús volt, aki élt. További balsejtelmeim támadtak és elkértem Évától a váltott pénzt, hogy utánaszámoljak. Éva erősködött, hogy azzal semmi baj nem lehet, hiszen az orrunk előtt számolták meg, de nekem gyanúsan vékonynak tűnt a köteg. Hát persze, 310 ¥ volt. Éva olyan dühös lett, hogy tiszta erőből földhöz vágta kalapját, pedig az szegény semmiről sem tehetett. Nálam furcsamódon eltűnt az a nyugtalanság, idegesség, ami az első csalás kiderültével erőt vett rajtam. Végiggondoltam a dolgokat és azt, hogy most mihez fogjunk, közel 100 $ elvesztése elég súlyosan érintett minket. Céljaink elérése eddig is borotvaélen táncolt szűkös anyagi kereteink miatt, de ezzel a csapással már a lehetetlennel vetekedett.
Világos volt a második csel is, most már utólag. Amikor a fickó visszavette megszámolni a pénzt, a köteget a bal keze mutatóujja köré tekerte U alakban, jobb kezével számolta, és amikor kb. a feléhez ért, a bal kezének gyűrűs- és kisujját becsúsztatta a már megszámolt kötegrész fölé s ily módon megfelezte a köteget. Amikor pedig átadta a pénzt a keze feje eltakarta a tenyerébe szorított fél köteget. Ezt csak azzal lehet megcsinálni, aki pont szemben áll, ezért kellett a egyikünk figyelmét elterelni, mert ha ketten figyelik, az egyik biztosan észreveszi. 

Talán nem furcsa, hogy ekkor némi változás következett be nyitott és elfogadó hozzáállásunkban. Kezdtük több kritikával szemlélni a dolgokat, a népeket, az országot, a várost. És igazából szerettünk volna már Bangkokban lenni, egy másik országban és másik városban, még ha ennek reális lehetősége elég messzire is távolodott. Ennek ellenére optimista (vagy mondjuk, hogy bolond?) módon bíztunk a szerencsénkben, s az a néhány nap, amiről úgy gondoltuk, hogy még Kantonban kell töltenünk, örökkévalóságnak látszott számunkra. 

Kanton pedig úgy egyébként nem volt rossz város, szöges ellentéte volt Pekingnek. Az utcák itt keskenyek és zsúfoltak voltak, a sok modern és jellegtelen épülettel szemben pedig, itt régi, lerobbant, ám romantikus hangulatot árasztó, gyarmati stílusú épületek álltak.

Kantonban az emberek magánélete is nyitottabb, valahogy ez itt inkább Kína. Ebben az országban sehol sincs divatban a nagy lakás, de itt Kantonban néhol minden képzeletet felülmúl az egy főre jutó négyzetméterek száma, pedig ezek nem „nyomortanyák”.
Az utcán sétálva többször is bepillanthattunk a nyitott ajtókon az udvarokba, sőt lakásokba is, melyek legtöbbször egyetlen szobából állottak. A kínaiak az utcán élik a magánéletüket, ott nevelik a gyerekeket, ott esznek, ott játszanak. Többször láttunk például az utcán guszta kis műanyag lavórban fürdőző gyermeket. Amikor Pekingben azt a „nyomornegyedet” láttuk, akkor azt hittük, hogy az valamiféle kivétel, pedig az csak egy darabka régi Peking volt, és itt Kantonban egy egész város élt így. 

Esténként a nagy hőség miatt nem csukják be a lakások ajtajait, melyek gyakorta az egyedüli nyílásai az egyetlen helyiségnyi hajléknak, így aztán ezek az utcára nyíló helyiségek mindössze egy bordásfalra megtévesztésig hasonlító rácsozattal vannak elválasztva a külvilágtól.

A hatalmas zsúfoltság miatt azt gondolom, hogy a miénktől teljességgel eltérőek a kínaiak proxemikai jellegzetességei. Nyilván máshol vannak az énhatáraik, eltérő az élettérigényük. Sajnos behatóbb vizsgálatra nem volt lehetőségünk, pedig érdekes téma lett volna. Annyi bizonyosnak tetszik azonban, hogy – a japánokhoz hasonlóan – a magány-igényüket a körülmények kényszere miatt másképp elégítik ki, mint mi. 

Mivel egyetlen helyiségben laknak négyen-öten, nincs lehetőségük egy magányos szobába félrevonulni, hogy egy kicsit magukban legyenek, ezért saját magukban építenek falakat, ha be akarnak zárkózni. Ha a kínai magára akar maradni gondolataival, visszahúzódik a „Nyolcas Kerítés” mögé, s ilyenkor nem illik zavarni őket. A család együttélését egyébként sokkal több hagyomány szabályozza, mint mifelénk, ennek köszönhetően például a válás igen ritka errefelé.