26.

Egy kőhajításnyira sem értünk, mikor fészket vert bennem a gyanú azzal az egydollárossal kapcsolatban. Megszámoltam a dollárokat és két darab egyest találtam. Rögtön leesett a tantusz. A sunyiképű jól színészkedett, szándékosan keltette föl a gyanakvásomat, és most már az is világossá vált, hogy miért volt összehajtogatva a pénz. Azok a ragyaverte, csökkentértelmű jenkik, minden pénzüket egyforma nagyságúra és színűre csinálják, hogy fulladnának meg, így összehajtva nem lehet egymástól megkülönböztetni őket. Mínusz 49 $ volt az egyenleg. Lelkünk mélyéig megrázott minket ez a galádság, és komoran róttuk az utcákat. 

De ez még nem volt elég, most már mindenki gyanús volt, aki élt. További balsejtelmeim támadtak és elkértem Évától a váltott pénzt, hogy utánaszámoljak. Éva erősködött, hogy azzal semmi baj nem lehet, hiszen az orrunk előtt számolták meg, de nekem gyanúsan vékonynak tűnt a köteg. Hát persze, 310 ¥ volt. Éva olyan dühös lett, hogy tiszta erőből földhöz vágta kalapját, pedig az szegény semmiről sem tehetett. Nálam furcsamódon eltűnt az a nyugtalanság, idegesség, ami az első csalás kiderültével erőt vett rajtam. Végiggondoltam a dolgokat és azt, hogy most mihez fogjunk, közel 100 $ elvesztése elég súlyosan érintett minket. Céljaink elérése eddig is borotvaélen táncolt szűkös anyagi kereteink miatt, de ezzel a csapással már a lehetetlennel vetekedett.
Világos volt a második csel is, most már utólag. Amikor a fickó visszavette megszámolni a pénzt, a köteget a bal keze mutatóujja köré tekerte U alakban, jobb kezével számolta, és amikor kb. a feléhez ért, a bal kezének gyűrűs- és kisujját becsúsztatta a már megszámolt kötegrész fölé s ily módon megfelezte a köteget. Amikor pedig átadta a pénzt a keze feje eltakarta a tenyerébe szorított fél köteget. Ezt csak azzal lehet megcsinálni, aki pont szemben áll, ezért kellett a egyikünk figyelmét elterelni, mert ha ketten figyelik, az egyik biztosan észreveszi. 

Talán nem furcsa, hogy ekkor némi változás következett be nyitott és elfogadó hozzáállásunkban. Kezdtük több kritikával szemlélni a dolgokat, a népeket, az országot, a várost. És igazából szerettünk volna már Bangkokban lenni, egy másik országban és másik városban, még ha ennek reális lehetősége elég messzire is távolodott. Ennek ellenére optimista (vagy mondjuk, hogy bolond?) módon bíztunk a szerencsénkben, s az a néhány nap, amiről úgy gondoltuk, hogy még Kantonban kell töltenünk, örökkévalóságnak látszott számunkra. 

Kanton pedig úgy egyébként nem volt rossz város, szöges ellentéte volt Pekingnek. Az utcák itt keskenyek és zsúfoltak voltak, a sok modern és jellegtelen épülettel szemben pedig, itt régi, lerobbant, ám romantikus hangulatot árasztó, gyarmati stílusú épületek álltak.

Kantonban az emberek magánélete is nyitottabb, valahogy ez itt inkább Kína. Ebben az országban sehol sincs divatban a nagy lakás, de itt Kantonban néhol minden képzeletet felülmúl az egy főre jutó négyzetméterek száma, pedig ezek nem „nyomortanyák”.
Az utcán sétálva többször is bepillanthattunk a nyitott ajtókon az udvarokba, sőt lakásokba is, melyek legtöbbször egyetlen szobából állottak. A kínaiak az utcán élik a magánéletüket, ott nevelik a gyerekeket, ott esznek, ott játszanak. Többször láttunk például az utcán guszta kis műanyag lavórban fürdőző gyermeket. Amikor Pekingben azt a „nyomornegyedet” láttuk, akkor azt hittük, hogy az valamiféle kivétel, pedig az csak egy darabka régi Peking volt, és itt Kantonban egy egész város élt így. 

Esténként a nagy hőség miatt nem csukják be a lakások ajtajait, melyek gyakorta az egyedüli nyílásai az egyetlen helyiségnyi hajléknak, így aztán ezek az utcára nyíló helyiségek mindössze egy bordásfalra megtévesztésig hasonlító rácsozattal vannak elválasztva a külvilágtól.

A hatalmas zsúfoltság miatt azt gondolom, hogy a miénktől teljességgel eltérőek a kínaiak proxemikai jellegzetességei. Nyilván máshol vannak az énhatáraik, eltérő az élettérigényük. Sajnos behatóbb vizsgálatra nem volt lehetőségünk, pedig érdekes téma lett volna. Annyi bizonyosnak tetszik azonban, hogy – a japánokhoz hasonlóan – a magány-igényüket a körülmények kényszere miatt másképp elégítik ki, mint mi. 

Mivel egyetlen helyiségben laknak négyen-öten, nincs lehetőségük egy magányos szobába félrevonulni, hogy egy kicsit magukban legyenek, ezért saját magukban építenek falakat, ha be akarnak zárkózni. Ha a kínai magára akar maradni gondolataival, visszahúzódik a „Nyolcas Kerítés” mögé, s ilyenkor nem illik zavarni őket. A család együttélését egyébként sokkal több hagyomány szabályozza, mint mifelénk, ennek köszönhetően például a válás igen ritka errefelé.

25.

A Shamian Island

Remek szállást találtunk a Gyöngy-folyó partján, egy kis szigeten, a Shamian Island-en, melyet egy keskeny, elmocsarasodott kis csatorna választott le a szárazföldről. Ezen a szigeten régen európaiak lakta városrész volt. A XIX. században az angol és a francia kormány nagy költséggel töltette föl az iszapos kis szigetet, hogy állampolgáraik számára lakhelyül szolgáljon. Itt a város egyéb részeivel ellentétben a régi házak egy kicsit jobb állapotban vannak, jobban érezhető rajtuk az európai hatás. Ma sok közülük hotelként használatos. Autóval nem is lehet behajtani a szigetre, csak egy lezárt fölüljárón a White Swan hotel parkolójába. Szállodánk Youth Hostelnek neveztetett, de a pekingihez hasonlóan ennek sem volt semmi köze semmiféle Youth Hostelhez, egyszerűen csak így hívták. 5 ¥-nal drágább volt, mint a pekingi, de sokkal kellemesebb és érdekesebb. Hál’ istennek folyóra néző, emeleti szobát kaptunk, amihez eredetileg nem építettek vizes blokkot. De a kínai idegenforgalmi hivatalnál nem jöttek ettől zavarba, s a fürdőszobát és a WC-t meglepő módon az erkélyen helyezték el, úgyhogy zuhanyozás, illetve WC-n ücsörgés közben nagyszerűen lehetett nézelődni. A folyón rengeteg dzsunka, szampan és uszály nyüzsgött, mindig akadt látnivaló.

Kilátás nyugat felé a White Swan Hotelból

Kis hotelünkkel szemben magasodott a szuperelőkelő luxushotel, a White Swan, melyben hamar fölkerestük a thai konzulátust. A vízumra mindössze öt napot kellett várni, de ez is túl soknak bizonyult. Közben kerestük a módját, miként juthatnánk el Bangkokba, onnan meg a mesés Koh Phanganra, melyről még az egyik spanyol regélt nekünk először. Még Pekingben, a thai követségen szereztünk néhány prospektust róla, s ezek fölött álmodoztunk néha erről a paradicsomi szigetről. Ha van „Kék lagúna”, hát ez az.

Minthogy még legalább öt napot kellett Kantonban töltenünk, és řen-min bi készletünk erősen megfogyatkozott, megragadtuk a kínálkozó lehetőséget, hogy 100 $-t beváltsunk, amikor egy kissé rossz arcú kínai „cséndzsö mani” megszólítással fordult hozzánk. Pekingben sosem volt probléma ebből, már csak azért sem, mert ott kis üzletek tulajdonosai, illetve bérlői voltak a dollárvásárlók, és reklamáció esetén bármikor vissza lehetett menni. Azonban itt, ezzel a tettünkkel, utazásunk hatalmas fordulatot vett. Ez egy olyan cezúra volt, ami elválasztja a turistáskodást az életre szóló kalandtól. Az, hogy erre a két szóra hogyan reagáltunk, elindított sorsunk útjában egy lavinát, mely eleinte még megállíthatónak tűnt, de végül majdnem maga alá temetett minket.

Forgalom a Gyöngy-folyón

Kellemetlen külsejű üzletfelünkkel hosszas vita után megállapodtunk az árfolyamban, s talán ez hatott megnyugtatólag, hiszen miért vitatkozna, ha úgyis át akar verni minket. Először is elment megfelelő mennyiségű készpénzért, mivel ez vagy félévi átlagkeresete egy kínainak. Aztán kezünkbe adta az 580 ¥-nyi köteget, hogy számoljuk meg, és kérte a dollárt, átvizsgálás céljából. Adtam neki elővigyázatosságból egy 50 $-ost. Mikor a másikat is kérte, – közben Éva számolt, – gyanút fogtam, hogy el fog rohanni a pénzzel, ezért megtagadtam a kívánságát. Ezen a ponton hirtelen mindketten bizalmatlanok lettünk egymással szemben, és egyaránt az üzlet felmondásán gondolkoztunk. Minthogy tovább erősködött, meggondoltam magam, vissza adtam neki a jüan köteget, és kihúztam a kezéből az ötvenesemet, melyet – azt hittem valamilyen hamisítást kiszűrő vizsgálat céljából – elég furán összehajtogatott. Mindezek után emelt fővel távoztunk, arra gondolva, hogy ezt megúsztuk, ez biztos tervezett valamit, látszott a sunyi képén. Még nem értünk messzire, a kis szigetet kerítő csatorna hídján újra fölhangzott a „cséndzsö mani”. Ismét lépre mentünk, de ezek bizalomgerjesztőbbek voltak és barátságosak. Az föltűnhetett volna, hogy egyből elfogadták a 600 ¥-os ajánlatunkat, de nem fogtunk gyanút. Kezünkbe nyomtak egy nagy köteg 10 ¥-ost, hogy számoljuk meg, de hiányzott 30 ¥. Mikor ezt szóvá tettük, hitetlenkedve átvették a pénzt, és az orrunk előtt megszámolták, eközben – mivel többen voltak, – elkérték a dollárt, hogy megvizsgálják, így egyikünk a dollárvizsgálóval, másikunk a jüanszámolóval volt elfoglalva (mellesleg ez a módszer lényege). Ekkor kiderült, hogy tényleg jól számoltunk, és csak 570 ¥ volt a kötegben, így sajnálkozva hozzátettek még 30 ¥-t, az egészet összehajtva átnyújtották, és kérték a másik ötvenest. Zsebembe nyúltam, de hirtelenjében egy egydolláros bankó akadt a kezembe, ám mivel volt egy darab egydollárosunk is, hát nem sokat gondolkodtam rajta, hanem kerestem egy ötvenest és odaadtam nekik, és aztán elköszönve távoztunk az ellenkező irányba.