27.

Közben részletesen meghánytuk-vetettük milyen úton-módon juthatnánk el Thaiföldre: A kézenfekvő megoldás a repülő volt, de az pontosan az összes pénzünket felemésztette volna.  A "B" terv, a vonat, persze jóval olcsóbb lett volna, de ennek azért több akadálya is volt. Az első mindjárt, hogy az 1979-es ún. "harmadik indokínai háború" óta a kínai-vietnámi határ le volt zárva. Ez volt egyébként a XX század egyik legérdekesebb háborúja, például különös módon két szocialista berendezkedésű ország között zajlott, s egy pársoros újságcikken kívül nem is méltatták a sajtóban. Ám igazság szerint a háború számai több, mint meglepőek: A mindössze 27 napig tartó háborúban a szembenálló felek vagy 600.000 harcoló (reguláris és milicista) katonát vetettek be, s bár a két fél veszteségadatai döbbenetesen eltérőek, a minimum 60.000 halott biztosra vehető. Az eseményt mindkét fél győzelemként könyvelte el, de miután a kínaiak inváziós csapatai a támadás megkezdése után nem egész egy hónappal visszafordultak, s felhagytak a támadással, valószínűbb, hogy inkább a vietnamiak győztek. 

A másik akadály a vonat útjában pedig Kambodzsa, de az még olyan messze volt, hogy akkor nem is foglalkoztunk vele többet. 

 A vietnami probléma viszont megoldódni látszott, mert az a hír járta, hogy a szeptemberben rendezendő XI. Asian World Games tiszteletére megnyitották a kínai-vietnami határt. Persze nem indult közvetlen vonat Kantonból Hanoiba, de Nanningon át Pingxiang-ba kétszeri átszállással találtunk 100 jüan környékén vonatjegyet. Arra gondoltunk, hogy Vietnamban sem lehet sokkal drágább a vonat, s ami fő, ott sincs vízumkényszer a magyaroknak. Ho Shi Minh-ig tehát el tudunk jutni, s onnan már csak egy macskaugrás Bangkok, (bár egy 800 km-es macskaugrás). 

 Volt egy "C" tervünk is. Egy reggel, égbekiáltó naivságunkban elhatároztuk, hogy elmegyünk a kantoni kikötőbe szerencsét próbálni, hátha hajóstoppal eljuthatunk Bangkokba, ugyanis olvastam fiatalokról, akik a 70-es években bámulatos szerencsével próbálkoztak ezzel. Akkoriban gyűjtöttem ezeket a stoppolással kapcsolatos különleges élményeket, melyek között szerepelt például Budapest-Athén egyetlen járművel, vagy lestoppolt rendőrautó, meg konflis. A legkülönlegesebb stoppom azonban egy halottszállító furgon volt. A hajó azonban még hiányzott a gyűjteményemből.

Természetesen a legnagyobb hőségben mentünk,

(mire elindultunk majdnem dél lett), biciklivel, és kalap nélkül. A kikötő (Huang Pu), melynek pontos helyét nem tudtuk, kb. 20 km-nyire fekszik Kanton központjától. Odafelé még nem volt annyira rossz, az még csak egy középtávú sivatagi kézenjáró-versennyel ért fel. Tikkasztó szomjúságunknak még használt valamit az üdítő és a jégkrém. Hosszas, fárasztó tekerés után, mivel úgy véltük már, hogy jócskán túl vagyunk azon a húsz km-en, a főútról a folyó felé fordultunk egy alkalmasnak vélt úton, mely akár a kikötőhöz is vezethetett. Hamarosan megérkeztünk – és hatalmasat csalódtunk. A kikötőnek vélt helyen ugyanis három rozzant bárkánál nem állt több, ami nemhogy Bangkokig nem húzná ki vízen, de még a folyó torkolatáig sem. Este újdonsült kínai barátunk felvilágosított minket, hogy a kantoni teherkikötő meglehetősen nagy és egy kicsit odébb, azaz távolabb van, mint ameddig mi mentünk. Balszerencsénk tartósnak látszott.

Útközben találkoztunk némi látnivalóval is: bivalyokkal, melyek az út menti csatornácska zavaros vizében hűsöltek boldogan, s egy különös kis városrésszel. Egy kis komor vizű tónak, melynek a tükre oly mozdulatlan és fekete volt, mintha kőolaj lenne, annyira szorosan a partjára épültek a házak, hogy szinte a víz színén úsztak. A víztükör még látványában sem szolgált semmiféle hűsítő érzéssel, sőt inkább nyomasztó volt a rekkenő hőségben.

Csalódásunk, no meg az a hihetetlen fizikai igénybevétel, aminek állóképességünket kitettük, nem kedvezett kitartásunknak a kikötő keresését illetően, ígyhát hamarosan hazafelé vettük az irányt.  

A hazafele út aztán, minden eddigit felülmúlva a leglidércesebb álmainkat idézte. Több órán át tekerés a 45°C-os tűző napon – árnyék szinte semmi. Ami engem illet, úgy érzem, elég közel jártam valamiféle csúfos véghez. A levegőben olyan sűrű volt a forróság, hogy ha vittem volna kalapot, fölakaszthattam volna rá, de sajnos a hotelban felejtettem. Itt nem a pekingi párás hőség, hanem kifejezetten kemenceforróság volt. A kemény biciklizés persze mit sem használt amúgy is magas testhőmérsékletünknek, Éva hátán tojást lehetett volna sütni. Üdítőitalokat is hiába ittunk már, a nyirokkeringésem kezdte fölmondani a szolgálatot. A folyadékot már nem az egész bőrfelületen párologtatta, hanem, mint akinek már minden mindegy, csak egy kis részén. A kétdecis üdítőital (valamiféle narancsnak elnevezett borzalmas kátrányszármazék) elfogyasztása után szinte azonnal, maradéktalanul kigyöngyözött az alkarom felső részén, a bőröm egyéb részei szárazon maradtak. Már minden árnyékban megálltam egy kicsit, amit csak az út szélén találtam, percenként ittam, de hiába, fejem forró volt és száraz, mint egy tüzes platni. Ekkor hirtelen fázni kezdtem, és ez szörnyen megrémített, mert megértettem, hogy mit jelent. Bár a víz errefelé nagyon drága volt, most nem volt itt az ideje a spórolásnak, sürgősen vízhez kellett jutnunk. A legelső árusnál megálltunk vízért, ekkor már bent jártunk Kantonban. Jelentett egy kis problémát, míg megfelelően tudtam hangsúlyozni a „víz” szót, többször elmondatta velem az árus, valószínűleg nem sejtette, hogy a hőguta széléről beszélgetek vele. Aztán a fél liter jéghideg vizet igazságosan elosztva mind a fejünkre öntöttük. Nem emlékszem rá, de lehet hogy nagy sistergéssel gőzfelhőbe borultunk. Újjászületve tekertünk hazáig.

Este vendéget vártunk, egy kínai srác személyében, akivel Éva ismerkedett meg valahol a Řen-min Road-on amikor előző nap magányos kujtorgásra adta a fejét. Tongnak hívták, nagyon kedvesnek és barátságosnak bizonyult. Örültünk, hogy Kantonban is leltünk egy barátot. Meghívtuk a szálló „bár”-jába egy-két sörre, s a csevegés közben megbeszéltük, hogy másnap felkeressük az üzletben, ahol eladó volt, s majd megpróbál segíteni nekünk a vonatjegyek megszerzésében. Nem maradt sokáig, s mi is hamar ágybazuhantunk a megerőltető nap után.  Másnap azonban nem mentünk el Tong barátunkhoz, mert a sors közbeszólt, s befejezte, amit az első nap a csalókkal elkezdett.

14.

Már említettük, hogy a Da Bei Hotelt egy kicsit borsosnak találtuk, úgy döntöttünk tehát, hogy megpróbáljuk a Ricsiék által javasolt Qiao Yuan Hotelt, a (diákszállót), s ezzel 40¥-t spórolunk naponta.

      Ha valaki ki akar igazodni az árakban, megjegyzendő, hogy 1$-ért 4.5¥ jár. És itt térnék rá a sajátos kínai pénzrendszer furcsaságaira.

50 FEC jüan

       Mint több szocialista berendezkedésű országban, így Kínában is kétféle pénzeszköz van forgalomban, egy belső használatra szánt, egy pedig a külföldieknek. A külföldiek számára szolgáló fizetőeszköz neve a Foreign Exchange Certificate rövidítéséből „FEC” (tulajdonképpen „FEC yuan”, kiejtve: „efiszi jüan”), váltópénze pedig a „fen”. A saját használatra szánt pénzt „RMB”-nek jelölik, ami a řen-min bi kínai szó pinyin átírásának rövidítése, ami annyit tesz, hogy „népi pénz”. Különös módon ennek két váltópénze van. 1 RMB 10 „csiaót” (közszájon „maó”-t) és 100 „fent” ér, (természetesen 1 maó pedig 10 fent). A ¥-ban írt árak nálam mindig řen-min bi-t jelentenek. Namármost eredetileg úgy tervezhették, hogy a kínaiak csak řen-min bi-vel, a külföldiek pedig csak FEC-vel fizethetnek, ami szörnyen ostoba dolog, hiszen egyetlen vásárlás során megdől az egész. Ha egy külföldi bemegy egy kínai boltba, nyilván FEC-vel fizet és máris a kínai kezébe is került FEC. Ugyanakkor visszaadni már řen-min bi-ben fog, miáltal a külföldi řen-min bi-hez jutott, és máris felborult a rendszer.

50 RMB jüan

      Eredetileg az FEC és a řen-min bi teljesen egyenértékű, amint ezt az FEC hátoldalán kínai és angol nyelven világosan deklarálják is, de mára ebből csak annyi maradt meg, hogy egy közönséges boltban řen-min bi-ben kiírt árat FEC-ben is ki lehet fizetni, persze ugyanabban az összegben. Ám ha valahol FEC-ben van kiírva ár (szállodákban, Friendship Store-okban, szóval külföldieknek szóló helyeken), ott řen-min bi-t elfogadnak ugyan, de csak 20%-kal többet. Hiába háborodik fel az ember, jogorvoslatra nincs lehetőség, mert ilyen helyeken řen-min bi-t elfogadni jogszerűtlen, azaz még örülhetünk is neki, hogy megteszik. A megoldás tehát a fekete váltás, vagyis hivatalos nyelven a valutaüzérkedés.

Évának elege van a pekingi közlekedésből

      Kínában, csakúgy mint a többi konvertibilis fizetőeszközzel nem rendelkező országban, az állampolgárok állandó valutaéhségben szenvednek, és ez megteremti a piacot. Egy dollárért feketén 5.7-6.0 řen-min bi-t adnak, bár egy-egy területen általában egységesítik az árakat.

      Szerencsénk volt ezzel az új hotellel, mert itt nemcsak hogy minden megvolt, mint a Da Beiben (csak valamivel alacsonyabb színvonalon), de egy üzletsor is húzódott végig a hozzá vezető úton, ahol az égvilágon mindenfajta kereskedelemmel foglalkoztak, így valutaüzérkedéssel is.

      Tehát hétfőn elhatároztuk, hogy átköltözünk, ami végül nem bizonyult olyan egyszerű dolognak, mert vagy öt órát vett igénybe. Tempósan összepakoltunk, nem siettünk, mert azt hittük, hogy egyszerűen, egyetlen átszállással odajutunk, csakhogy nem számoltunk a kínai kartográfia és a pekingi tömegközlekedés ellenünk irányuló összeesküvésével, így sok kacskaringót, átkozódást és pihenőt, no meg gyaloglást jelentett ez az átszállás, s mindezt a 20 kilós motyónkkal.

      Mielőtt még valaki puhánysággal vádolna bennünket, egy kicsit el kell térülnöm a pekingi éghajlat irányába.

      Peking az északi szélesség körülbelül azon pontján fekszik, mint Szaloniki, de éghajlata szerint inkább Kamerunhoz áll közelebb. Már az is bőséggel elég lett volna, hogy 40 fok körül járt a hőmérő, de sajnos ez még valami égbekiáltó méretű páratartalommal is párosult. Szabályosan gőzfürdőben éreztük magunkat, (illetve csak én, mert Éva még nem járt ott sosem), amint kiléptünk a légkondicionált szobánkból, rögtön az az érzésünk támadt, mintha egy nagyon súlyos valaki a mellkasunkra ült volna, mindemellett ruháink rögtön lucskosak lettek, mi magunkat pedig állandóan koszosnak éreztük. Az izzadás ezen az éghajlaton mit sem segít, mert a magas páratartalom miatt sokkal lassúbb a párolgás, komoly feladat elé állítva ezzel a szervezet hőháztartását. 

Ez a kimerítő éghajlat azonban láthatóan nem csak a mi kedélyünkre hatott nyomasztólag, hiszen úton-útfélen láttunk testileg-lelkileg megviselt kínait is, férfit, nőt egyaránt, akik az egyébként sem felemelő napi munkájuk nyűgét félretéve ott engedtek az álom jótékony csábításának, ahol éppen voltak, utcán, piacon, járművön. Hiába árultak jégbehűtött üdítőitalokat majd minden sarkon, mert az ember csak néhány másodperc megkönnyebbüléshez juthatott általuk, ám a teljességgel mesterséges italok teljességgel mesterséges íze bent maradt az ember szájában, hogy még kellemetlenebbé tegye a közérzetét.

      Könnyen lehet, hogy ez a meleg és pára nem mindennapos errefelé, és csak a mi tiszteletünkre jelentkezett. Ezt látszott megerősíteni az a tény, hogy a kínaiak is nehezen bírták, bár az sem lehetetlen, hogy ezt a klímát egyszerűen képtelenség megszokni.

      Ez a mértéket nem ismerő páratartalom természetesen kihatott a kimosott ruhák száradási időtartamára is. A Da Beiben két nap alatt sem száradtak meg a ruháink, még a légkondicionált szobában sem. Így hát új otthonunkba érve első dolgunk volt a kipakolás és a teregetés. Ezek után nekiindultunk felderíteni a környéket, és egy vendéglő teraszán össze is futottunk a spanyolokkal, akikkel egész jól összebarátkoztunk a vonaton, lévén, hogy a szomszédaink voltak. Megbeszéltük, hogy másnap este kirúgunk együtt a hámból. Később találtunk egy bicajkölcsönzőt, így biciklire pattantunk és vízumszerzés reményében nekieredtünk az Ausztrál Követségnek. Még itthon Magyarországon, a tervezgetés időszakában elhatároztuk, hogy a végső úticélunk Ausztrália lesz, s ennek megfelelően összegyűjtöttük egy halom ismerős és ismerős ismerősének a címét Sydneyben, de a vízumszerzésről már idő hiányában lemaradtunk.

      Órákig tekertünk, azaz tekeregtünk, mert az Ausztrál Követséget jól eldugták. Végül ráakadtunk egy szupermodern húszemeletes épületre, tizenvalahányadik emeletén (mint később kiderült) egy titkos ausztrál bázissal, amit teljesen véletlenül fedeztünk fel. Ha már idetévedtünk, egy nagyon kedves ausztrál nő pontosan eligazított minket, bár kicsit olyan modorban, mintha hülyékhez beszélne. Valóban lehetett abban valami furcsa, hogy egy nyilvános intézmény helyett, egy gondosan titkoltat találunk. Ám a hölgy segítsége is kárba veszett, úgy tűnt, el vagyunk átkozva, egyszerűen képtelenek voltunk megtalálni a követség hollétét.

      Az történt ugyanis, hogy egy negyedórás tekerés után egy magas épület elé érve – mely mint napokkal később kiderült, az Ausztrál Követségnek is otthont adott – jónak láttuk újfent érdeklődni a követség hollétéről, és az épületből kilépő kedves finn turisták megfelelő határozottsággal el is irányítottak minket a búsba. De ez csak az első csapás volt. Amint teljesen megzavarodva kerekezgettünk Peking utcácskáin, akkora trópusi eső zúdult a nyakunkba a hatórai találkozónkhoz immár elég közel, hogy pillanatok alatt csontig eláztunk. Mi siralmasan festhettünk, ám a kicsi kínaiak nem jöttek zavarba egy kis esőtől. Mintegy varázsütésre előkerültek az egyenesőkabátok, melyet ki tudja hol rejtegettek eddig, és máris csupa kis nejlonemberke taposta a pedált, mivel az esőköpenyük nemcsak őket borította be tetőtől-talpig, hanem a kerékpárt is majdnem.