7.

Az irkutszki pályaudvar

Reggel háromnegyed nyolc tájban (Moszkva után három és fél nappal) vonatunk befutott Irkutszba. Ezek szerint valamivel kevesebb idő kellett nekünk, mint Verne Sztrogoff Mihályának.
1661-ben a kozákok cölöpvárat építettek az Angarszk folyó partján, az Irkut folyó torkolatában, az Orosz Birodalom érdekeltségeinek védelmére. 23 évvel később már városi rangot kap, innentől nevezik Irkutszknak, s 100 évvel később pedig az északi selyemút legfontosabb csomópontja. 

Irkutszk, vörös csillagos lámpaoszlopok

Az Európa felé irányuló kereskedelmi tevékenységen kívül volt a városnak még egy - igaz, retrográd irányú - jelentősége: a Birodalom száműzötteinek fontos elosztó központjaként is működött.

Egy negyed órát csellengtünk a pályaudvar környékén, de csak egy szokványos szovjet várost láttunk, amit talán magyaráz valamelyest, hogy a 19. század végén a város egy hatalmas tűzvészben leégett. Vásároltunk hát némi élelmet, s irány vissza guruló otthonunkba.

Nem sokkal Irkutszk után megláttuk a Bajkál-tavat. A vonatból persze nem volt akkora élmény, bár mindenki az ablakokban csüngött. Talán azért is, mivel valamennyien eltikkadtunk, és ha már nem szállhattunk ki egy fürdőzésre, legalább a víz bámulása hasson frissítőleg. Annyi azonban bizonyos, hogy a földgolyó édesvízkészletének egyötöde nem mindennapi látvány, már ha valaki ezzel a tudattal nézi.

Természetesen az összes fényképezőgép előkerült. Mivel mi abban a szerencsétlen helyzetben voltunk, hogy az egész vonaton a mi kocsink volt az egyetlen, melynek nyíltak a homályos ablakai, (ugyanis egyedül nálunk nem volt légkondícionálás), ennek következtében az egész szerelvény a mi kocsinkban nyomorgott, fényképezett és nézelődött, márpedig tartott vagy fél délelőtt míg a Bajkál-tó mellett haladtunk. Mindazonáltal nagy hősiesen jómagamnak is sikerült egypár képet készítenem. 

A Transzszibériai vasútvonal a Bajkál-tó partján

A tó neve nagy valószínűséggel a türk nyelvcsalád kipcsak ágába tartózó kazah-kirgiz nyelv baj (gazdag) gol (tó) szavából származik, mivel a tó különösen gazdag egy ritka és értékes lazac fajban. Ám ez az etimológia bizonytalan, mert mongolul a "baigal" természetet jelent, ám én a magam részéről mégis inkább az előbbi verziót tartom valószínűnek. (Erre utal például az ősi névadás azon szokása, hogy az elnevezés az elnevezendő hely valamely tulajdonságát jeleníti meg.) A Bajkál-tó vízminősége rendkívül jó, 40 méter mélységig átlátszó, magas az oxigén, s  alacsony az ásványi anyag tartalma, talán ez indította a szovjet vezetést arra, hogy a partjára papírgyárat telepítsen, hogy ne legyen már olyan tiszta az a víz. A szovjet természet-védelem amúgy is legendás: a szembe futó vágányon már napok óta szinte csak rönkfákat szállító vonatokat láttunk.

Elzárva a primőrtől. Középen Éva a magyar csapattal.

Aztán Ulan-udénál egy különös élményben volt részünk: Ahogy tapasztalt vonatutazókhoz illik, megállás után haladéktalanul összeszedelőzködtünk, és leszálltunk a vonatról. Már a leszállással is volt egy kis baj, mert a gyizsurnaja mindenáron a másik oldalon akart minket leterelni, egy két vágány közötti üres peron felé, mi viszont az üzletek, s a friss gyümölcsöt áruló mámuskák felé szerettünk volna inkább leszállni. Sebaj, kifogtunk a gyizsurnaján, átmentünk a szomszéd kocsiba, és ott szálltunk le. Elkezdtük szokásos kis bevásárlásunkat, mikor egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy sorban, nagy csapódással zárulnak be az vonatajtók. Egyetlen egy volt még nyitva, de már ott is bezárta egy öreg kalauz a lépcsőt és ott állt az ajtóban, hogy megakadályozza a felszállást. (A szovjet vonatoknál a lépcsőt és az ajtót külön kell bezárni, mert egyes állomásokon a vonat „fedélzetével” azonos magasságú rámpa van, és ott nincs szükség lépcsőre.) Vagy 10-15 ember az állomásról kihúzó vonat rémképétől űzve, pánikszerűen rohant oda, fel akarván szállni, de az öreg gyizsurníj, mintha észre sem vette volna, komótos buzgalommal és egyetlen szó nélkül igyekezett bezárni az ajtót is. Sorban másztak fel az emberek, az öreg pedig Horatius Coclesként egyenként próbálta útjukat állni, nem törődve azzal, hogy a felszállók kénytelenek fellökni, hogy elférjenek mellette. Aztán – mivel az öreg kalauz tényleg öreg volt már és gyenge – mindenki szerencsésen feljutott, két német kivételével, akik kénytelenek voltak a kerekek között átbújni. Ezután a vonat még vagy 10 percet állt, a másik oldalon nyitott ajtókkal, és mind a mai napig senki nem érti, miért történt az egész. Utólag visszagondolva, talán a helyi őstermelő közösség elmulasztotta leadni a sápot a vasút dolgozóinak, ezért azok a tőlük telhető legnagyobb buzgalommal próbálták megakadályozni a vásárlást.

---

6.

Szibéria lenyűgözött minket. Amit nálunk hallani róla, abból nehéz képet alkotni, és kicsit másképp képzeltük, sokkal sivárabbnak, sokkal egyhangúbbnak. Utazásunk alatt naplót írtunk, és bejegyzéseimben állandóan visszatértem a látványra, amivel nem tudtam betelni. Сибирь (Szibir), a név  „nyugodt föld”-et jelent mongolul, s a terület, mely a nevet viseli, a Földgolyó összes szárazföldjének 12%-át teszi ki. Népsűrűsége elég alacsony, kb 3 fő/km², s a lakosság döntő többsége a Transzszibériai vasútvonal mentén él, főleg városokban.

Egy naplóbejegyzésem:

„A táj fantasztikus! Ez a híres, nevezetes ligetes sztyeppe. A kövér, élénkzöld, teljesen sima fűtakarót nyírfaligetek élénkítik, melyekben a fák egy része levéltelenül szomorkodik. Más kidőlt nyírfák pedig úgy feküsznek még élő társaik tövében, mint őskori szörnyek fosszíliái. Kiszáradt ágaikkal integetnek a távolból, és – Éva megállapításával – úgy fehérlenek mint holmi lakótelep. A felhők is teljesen különlegesek errefelé, a cumulusok sosem látott variációi váltják egymást.”

Egy másik, egy nappal későbbről:„Sehol egy fa, csak a sínek mellé telepítettek néhol bokrokat, kisebb fákat, de a távolban, ameddig a szem ellát, csak fű és mezei virág. A dombok lágy hajlatokban váltakoznak, s ezt az egészet megkoronázzák a felhők, melyek fantasztikus színűek és változatosságúak, s e felhők árnyéka is ugyanazzal a különös változatossággal vetül a dombokra, s festi át őket különböző színűekre. A virágos rét színei és a felhőkéi, a két őselem, a föld és a levegő páratlan harmóniáját teremti meg.” 

       

Ahogy egyre keletebbre mentünk, úgy sötétedett egyre korábban. Moszkvában még 21.30-kor is világos volt, Novoszibirszk felé meg már 19-kor sötétedni kezdett. Soha nem tapasztaltam még ennyire kézzelfoghatóan az időzónák létét, itt is talán csak azért, mert a vonatok Szovjetunió-szerte moszkvai idő szerint közlekednek, és furcsa, ha nyáron már délután sötétedni kezd. A pekingi egyébként +8 órával tolódik el az európai időzónától, úgyhogy amikor határt léptünk, hirtelen nagyot ugrott előre az óra mutatója.

Egyszer miközben a felső ágyon heverve a naplóba róttam  soraimat Szibériáról, egy érdekes jelenetre lettem figyelmes:

Útitársainknak vendége érkezett, egy pici, idősebb kínai személyében, akinek ruházatán döbbenetes kontrasztot alkotott a sötétkék kirojtosodott melegítőnadrág és a pecsétes világoskék nejloning a csillogó fekete papucscipővel, meg a vadiúj szürke konfekció zakóval.

Szabályos vendégfogadás, udvariaskodással, hajlongással, őszintétlen mosolyokkal. Már eddig is felcsigáztak az események, de csak mint ártatlan szemlélőt, s megpróbáltam nem túl nyilvánvalóan bámulni a kínai kultúra szerves részét, a társas érintkezés e gyöngyszemét. Ám ekkor váratlanul, szereplőként csöppentünk bele a történetbe. A kicsi vendég hirtelen hozzánk fordult, és megkért minket (százszavas angol szókinccsel), hogy vigyünk át a határon egy kis, 5 kg-os csomagot. Nemigen tudtuk mire vélni, bővebb magyarázatot hiába kértünk a nyelvi akadályok miatt, mert amit válaszul kaptunk, az kínaiul volt. Azt gondoltuk, kábítószernek túl sok az az 5 kg, meg aztán nem is úgy volt az emberünk öltözve, így hát (főleg kalandvágyból) beleegyeztünk, bár azért fúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hogy mi is lehet benne. Nem is igazán volt érkezésünk tovább törni a fejünket, mert az események érdekes fordulatot vettek odalent: Yen párja nem is szelíd erőszakkal a vendég zsebébe próbált beletömködni egy ismeretlen címletű dolláros bankjegyet, míg az, minden erejével megpróbálta megakadályozni. Már-már attól féltem valaki megsérül a dulakodásban. Minden elutasítás egy egyre erőteljesebb akciót eredményezett, s az egy még vehemensebb védekezést. De még mielőtt vér folyt volna, a vendég ellenállása megtört, a pénz a zakó fölső zsebébe került, s az indulatok lecsillapodtak, mint amikor a háborgó hullámokra olajat öntenek. S máris mindketten mosolyogtak és hajlongtak, mintha nem is ők birkóztak volna pár másodperccel azelőtt. Nyilván nem volt tétje, se alternatív kimenetele az eseményeknek, a miértekre pedig sajnos sosem jöttünk rá, de annak nagyon örültem, hogy végre élőben is láthattam azt, amiről már sokat olvastam: a kötelező udvarias visszautasítást.