7.

Az irkutszki pályaudvar

Reggel háromnegyed nyolc tájban (Moszkva után három és fél nappal) vonatunk befutott Irkutszba. Ezek szerint valamivel kevesebb idő kellett nekünk, mint Verne Sztrogoff Mihályának.
1661-ben a kozákok cölöpvárat építettek az Angarszk folyó partján, az Irkut folyó torkolatában, az Orosz Birodalom érdekeltségeinek védelmére. 23 évvel később már városi rangot kap, innentől nevezik Irkutszknak, s 100 évvel később pedig az északi selyemút legfontosabb csomópontja. 

Irkutszk, vörös csillagos lámpaoszlopok

Az Európa felé irányuló kereskedelmi tevékenységen kívül volt a városnak még egy - igaz, retrográd irányú - jelentősége: a Birodalom száműzötteinek fontos elosztó központjaként is működött.

Egy negyed órát csellengtünk a pályaudvar környékén, de csak egy szokványos szovjet várost láttunk, amit talán magyaráz valamelyest, hogy a 19. század végén a város egy hatalmas tűzvészben leégett. Vásároltunk hát némi élelmet, s irány vissza guruló otthonunkba.

Nem sokkal Irkutszk után megláttuk a Bajkál-tavat. A vonatból persze nem volt akkora élmény, bár mindenki az ablakokban csüngött. Talán azért is, mivel valamennyien eltikkadtunk, és ha már nem szállhattunk ki egy fürdőzésre, legalább a víz bámulása hasson frissítőleg. Annyi azonban bizonyos, hogy a földgolyó édesvízkészletének egyötöde nem mindennapi látvány, már ha valaki ezzel a tudattal nézi.

Természetesen az összes fényképezőgép előkerült. Mivel mi abban a szerencsétlen helyzetben voltunk, hogy az egész vonaton a mi kocsink volt az egyetlen, melynek nyíltak a homályos ablakai, (ugyanis egyedül nálunk nem volt légkondícionálás), ennek következtében az egész szerelvény a mi kocsinkban nyomorgott, fényképezett és nézelődött, márpedig tartott vagy fél délelőtt míg a Bajkál-tó mellett haladtunk. Mindazonáltal nagy hősiesen jómagamnak is sikerült egypár képet készítenem. 

A Transzszibériai vasútvonal a Bajkál-tó partján

A tó neve nagy valószínűséggel a türk nyelvcsalád kipcsak ágába tartózó kazah-kirgiz nyelv baj (gazdag) gol (tó) szavából származik, mivel a tó különösen gazdag egy ritka és értékes lazac fajban. Ám ez az etimológia bizonytalan, mert mongolul a "baigal" természetet jelent, ám én a magam részéről mégis inkább az előbbi verziót tartom valószínűnek. (Erre utal például az ősi névadás azon szokása, hogy az elnevezés az elnevezendő hely valamely tulajdonságát jeleníti meg.) A Bajkál-tó vízminősége rendkívül jó, 40 méter mélységig átlátszó, magas az oxigén, s  alacsony az ásványi anyag tartalma, talán ez indította a szovjet vezetést arra, hogy a partjára papírgyárat telepítsen, hogy ne legyen már olyan tiszta az a víz. A szovjet természet-védelem amúgy is legendás: a szembe futó vágányon már napok óta szinte csak rönkfákat szállító vonatokat láttunk.

Elzárva a primőrtől. Középen Éva a magyar csapattal.

Aztán Ulan-udénál egy különös élményben volt részünk: Ahogy tapasztalt vonatutazókhoz illik, megállás után haladéktalanul összeszedelőzködtünk, és leszálltunk a vonatról. Már a leszállással is volt egy kis baj, mert a gyizsurnaja mindenáron a másik oldalon akart minket leterelni, egy két vágány közötti üres peron felé, mi viszont az üzletek, s a friss gyümölcsöt áruló mámuskák felé szerettünk volna inkább leszállni. Sebaj, kifogtunk a gyizsurnaján, átmentünk a szomszéd kocsiba, és ott szálltunk le. Elkezdtük szokásos kis bevásárlásunkat, mikor egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy sorban, nagy csapódással zárulnak be az vonatajtók. Egyetlen egy volt még nyitva, de már ott is bezárta egy öreg kalauz a lépcsőt és ott állt az ajtóban, hogy megakadályozza a felszállást. (A szovjet vonatoknál a lépcsőt és az ajtót külön kell bezárni, mert egyes állomásokon a vonat „fedélzetével” azonos magasságú rámpa van, és ott nincs szükség lépcsőre.) Vagy 10-15 ember az állomásról kihúzó vonat rémképétől űzve, pánikszerűen rohant oda, fel akarván szállni, de az öreg gyizsurníj, mintha észre sem vette volna, komótos buzgalommal és egyetlen szó nélkül igyekezett bezárni az ajtót is. Sorban másztak fel az emberek, az öreg pedig Horatius Coclesként egyenként próbálta útjukat állni, nem törődve azzal, hogy a felszállók kénytelenek fellökni, hogy elférjenek mellette. Aztán – mivel az öreg kalauz tényleg öreg volt már és gyenge – mindenki szerencsésen feljutott, két német kivételével, akik kénytelenek voltak a kerekek között átbújni. Ezután a vonat még vagy 10 percet állt, a másik oldalon nyitott ajtókkal, és mind a mai napig senki nem érti, miért történt az egész. Utólag visszagondolva, talán a helyi őstermelő közösség elmulasztotta leadni a sápot a vasút dolgozóinak, ezért azok a tőlük telhető legnagyobb buzgalommal próbálták megakadályozni a vásárlást.

---