6.

Szibéria lenyűgözött minket. Amit nálunk hallani róla, abból nehéz képet alkotni, és kicsit másképp képzeltük, sokkal sivárabbnak, sokkal egyhangúbbnak. Utazásunk alatt naplót írtunk, és bejegyzéseimben állandóan visszatértem a látványra, amivel nem tudtam betelni. Сибирь (Szibir), a név  „nyugodt föld”-et jelent mongolul, s a terület, mely a nevet viseli, a Földgolyó összes szárazföldjének 12%-át teszi ki. Népsűrűsége elég alacsony, kb 3 fő/km², s a lakosság döntő többsége a Transzszibériai vasútvonal mentén él, főleg városokban.

Egy naplóbejegyzésem:

„A táj fantasztikus! Ez a híres, nevezetes ligetes sztyeppe. A kövér, élénkzöld, teljesen sima fűtakarót nyírfaligetek élénkítik, melyekben a fák egy része levéltelenül szomorkodik. Más kidőlt nyírfák pedig úgy feküsznek még élő társaik tövében, mint őskori szörnyek fosszíliái. Kiszáradt ágaikkal integetnek a távolból, és – Éva megállapításával – úgy fehérlenek mint holmi lakótelep. A felhők is teljesen különlegesek errefelé, a cumulusok sosem látott variációi váltják egymást.”

Egy másik, egy nappal későbbről:„Sehol egy fa, csak a sínek mellé telepítettek néhol bokrokat, kisebb fákat, de a távolban, ameddig a szem ellát, csak fű és mezei virág. A dombok lágy hajlatokban váltakoznak, s ezt az egészet megkoronázzák a felhők, melyek fantasztikus színűek és változatosságúak, s e felhők árnyéka is ugyanazzal a különös változatossággal vetül a dombokra, s festi át őket különböző színűekre. A virágos rét színei és a felhőkéi, a két őselem, a föld és a levegő páratlan harmóniáját teremti meg.” 

       

Ahogy egyre keletebbre mentünk, úgy sötétedett egyre korábban. Moszkvában még 21.30-kor is világos volt, Novoszibirszk felé meg már 19-kor sötétedni kezdett. Soha nem tapasztaltam még ennyire kézzelfoghatóan az időzónák létét, itt is talán csak azért, mert a vonatok Szovjetunió-szerte moszkvai idő szerint közlekednek, és furcsa, ha nyáron már délután sötétedni kezd. A pekingi egyébként +8 órával tolódik el az európai időzónától, úgyhogy amikor határt léptünk, hirtelen nagyot ugrott előre az óra mutatója.

Egyszer miközben a felső ágyon heverve a naplóba róttam  soraimat Szibériáról, egy érdekes jelenetre lettem figyelmes:

Útitársainknak vendége érkezett, egy pici, idősebb kínai személyében, akinek ruházatán döbbenetes kontrasztot alkotott a sötétkék kirojtosodott melegítőnadrág és a pecsétes világoskék nejloning a csillogó fekete papucscipővel, meg a vadiúj szürke konfekció zakóval.

Szabályos vendégfogadás, udvariaskodással, hajlongással, őszintétlen mosolyokkal. Már eddig is felcsigáztak az események, de csak mint ártatlan szemlélőt, s megpróbáltam nem túl nyilvánvalóan bámulni a kínai kultúra szerves részét, a társas érintkezés e gyöngyszemét. Ám ekkor váratlanul, szereplőként csöppentünk bele a történetbe. A kicsi vendég hirtelen hozzánk fordult, és megkért minket (százszavas angol szókinccsel), hogy vigyünk át a határon egy kis, 5 kg-os csomagot. Nemigen tudtuk mire vélni, bővebb magyarázatot hiába kértünk a nyelvi akadályok miatt, mert amit válaszul kaptunk, az kínaiul volt. Azt gondoltuk, kábítószernek túl sok az az 5 kg, meg aztán nem is úgy volt az emberünk öltözve, így hát (főleg kalandvágyból) beleegyeztünk, bár azért fúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hogy mi is lehet benne. Nem is igazán volt érkezésünk tovább törni a fejünket, mert az események érdekes fordulatot vettek odalent: Yen párja nem is szelíd erőszakkal a vendég zsebébe próbált beletömködni egy ismeretlen címletű dolláros bankjegyet, míg az, minden erejével megpróbálta megakadályozni. Már-már attól féltem valaki megsérül a dulakodásban. Minden elutasítás egy egyre erőteljesebb akciót eredményezett, s az egy még vehemensebb védekezést. De még mielőtt vér folyt volna, a vendég ellenállása megtört, a pénz a zakó fölső zsebébe került, s az indulatok lecsillapodtak, mint amikor a háborgó hullámokra olajat öntenek. S máris mindketten mosolyogtak és hajlongtak, mintha nem is ők birkóztak volna pár másodperccel azelőtt. Nyilván nem volt tétje, se alternatív kimenetele az eseményeknek, a miértekre pedig sajnos sosem jöttünk rá, de annak nagyon örültem, hogy végre élőben is láthattam azt, amiről már sokat olvastam: a kötelező udvarias visszautasítást.