Szibéria
lenyűgözött minket. Amit nálunk hallani róla, abból nehéz képet alkotni, és
kicsit másképp képzeltük,
sokkal sivárabbnak, sokkal egyhangúbbnak. Utazásunk alatt naplót írtunk, és bejegyzéseimben állandóan visszatértem a látványra, amivel nem tudtam betelni. Сибирь (Szibir), a név „nyugodt föld”-et jelent mongolul, s a terület, mely a nevet viseli, a Földgolyó összes szárazföldjének 12%-át teszi ki. Népsűrűsége elég alacsony, kb 3 fő/km², s a lakosság döntő többsége a Transzszibériai vasútvonal mentén él, főleg városokban.
Egy naplóbejegyzésem:
Egy naplóbejegyzésem:
„A táj fantasztikus! Ez a híres,
nevezetes ligetes sztyeppe. A kövér, élénkzöld, teljesen sima fűtakarót
nyírfaligetek élénkítik, melyekben a fák egy része levéltelenül szomorkodik. Más kidőlt nyírfák pedig úgy feküsznek még élő
társaik tövében, mint őskori szörnyek fosszíliái. Kiszáradt ágaikkal
integetnek a távolból, és – Éva megállapításával – úgy fehérlenek mint holmi
lakótelep. A felhők is teljesen különlegesek errefelé, a cumulusok sosem látott variációi váltják egymást.”
Egy másik, egy nappal későbbről:„Sehol egy fa, csak a sínek mellé telepítettek néhol
bokrokat, kisebb fákat, de a távolban, ameddig a szem ellát, csak fű és mezei
virág. A dombok lágy hajlatokban váltakoznak, s ezt az egészet megkoronázzák a
felhők, melyek fantasztikus színűek és változatosságúak, s e felhők árnyéka is
ugyanazzal a különös változatossággal vetül a dombokra, s festi át őket
különböző színűekre. A virágos rét színei és a felhőkéi, a két őselem, a föld
és a levegő páratlan harmóniáját teremti meg.”
Ahogy egyre keletebbre mentünk, úgy sötétedett egyre korábban.
Moszkvában még 21.30-kor is világos volt, Novoszibirszk felé meg már 19-kor
sötétedni kezdett. Soha nem tapasztaltam még ennyire kézzelfoghatóan az
időzónák létét, itt is talán csak azért, mert a vonatok Szovjetunió-szerte
moszkvai idő szerint közlekednek, és furcsa, ha nyáron már délután sötétedni
kezd. A pekingi egyébként +8 órával tolódik el az európai időzónától, úgyhogy amikor határt léptünk, hirtelen nagyot ugrott előre az óra mutatója.
Egyszer miközben a felső ágyon heverve a naplóba róttam soraimat Szibériáról, egy érdekes jelenetre lettem figyelmes:
Útitársainknak vendége érkezett, egy pici, idősebb kínai személyében, akinek ruházatán döbbenetes kontrasztot alkotott
a sötétkék kirojtosodott melegítőnadrág és a pecsétes világoskék nejloning a csillogó fekete papucscipővel, meg a vadiúj szürke konfekció zakóval.
Szabályos vendégfogadás, udvariaskodással, hajlongással, őszintétlen mosolyokkal. Már eddig is felcsigáztak az események, de csak mint ártatlan szemlélőt, s megpróbáltam nem túl nyilvánvalóan bámulni a kínai kultúra szerves részét, a társas érintkezés e gyöngyszemét. Ám ekkor váratlanul, szereplőként csöppentünk bele a történetbe. A kicsi vendég hirtelen hozzánk fordult, és megkért minket (százszavas angol szókinccsel), hogy vigyünk át a határon egy kis, 5 kg-os csomagot. Nemigen tudtuk mire vélni, bővebb magyarázatot hiába kértünk a nyelvi akadályok miatt, mert amit válaszul kaptunk, az kínaiul volt. Azt gondoltuk, kábítószernek túl sok az az 5 kg, meg aztán nem is úgy
volt az emberünk öltözve, így hát (főleg kalandvágyból) beleegyeztünk, bár azért fúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hogy
mi is lehet benne. Nem is igazán volt érkezésünk tovább törni a fejünket, mert az események érdekes fordulatot vettek odalent: Yen párja nem is szelíd erőszakkal a
vendég zsebébe próbált beletömködni egy ismeretlen címletű dolláros bankjegyet, míg
az, minden erejével megpróbálta megakadályozni. Már-már attól féltem valaki megsérül a dulakodásban.
Minden elutasítás egy egyre erőteljesebb akciót eredményezett, s az egy még vehemensebb védekezést. De még mielőtt vér folyt volna, a vendég ellenállása megtört, a pénz a zakó fölső zsebébe került, s az indulatok lecsillapodtak, mint amikor a háborgó hullámokra olajat öntenek. S máris mindketten mosolyogtak és hajlongtak, mintha nem is ők birkóztak volna pár másodperccel azelőtt. Nyilván nem volt tétje, se alternatív kimenetele az eseményeknek, a miértekre pedig sajnos sosem jöttünk rá, de annak nagyon örültem, hogy végre élőben is láthattam azt, amiről már sokat olvastam: a kötelező udvarias visszautasítást.
Tényleg érdekes ez a táj. Nem lehet rossz ilyen ritkás, kicsi népsűrűségű vidéken vándorolni.
VálaszTörlésA folytatásból kiderül vajon, hogy a határon elkapnak-e titeket csempészésért?
Hát persze, ha nem is a következőből, de kiderül. Nem hagyok elvarratlan szálat!
VálaszTörlésBocs, hogy belekötekedem,de a 6. részben már SZibériában járunk, én részletesebben is szívesen olvasnám... persze ha kész írást raksz fel gondolom nem fogod csak miattam kibővíteni. Amúgy tetszik.
VálaszTörlésKedves Jazzjazz!
TörlésKöszönöm a visszajelzést, jól esik, hogy részletesebben is hallanád (olvasnád) a történetet. Az írás valóban kész van már, bár ahhoz, hogy így részekben adjam közre, némi átdolgozás azért szükségeltetik, így hát azért mindig belenyúlok valamelyest. Arról azért megnyugtatlak, hogy a történetekből nem maradt ki eddig sem semmi, s Kínába megérkezve majd sűrűsödnek az események. Ha pedig adatokat, érdekességeket olvasnál szívesen, akkor megpróbálom nem visszafogni magam, (mert ezeket én is nagyon szeretem kinyomozni és megosztani egyaránt).