2.

Budapest-Kanton, 9 napos vonatút

1990. július 26-ának késő éjjele a Keleti Pályaudvar peronján talált minket két csővázas hátizsák meghitt társaságában, amint a Ganz gyártmányútól jócskán eltérő szovjet vonatot kerestük. Csabi és Marcsi, egy baráti házaspár eljött integetni, s Marcsi hozott nekünk egy csomó saját maga által hímzett miniatűr terítőcskét, hogy üveggyöngy helyett osztogassuk szerte a világban.

Megmagyarázhatatlan érzés volt úgy állni a vonatablakban, s kinézni a csarnok késői forgalmára, hogy mindent elhagyok (a párom kivételével), ami eddig valamit jelentett nekem, rosszat vagy jót, de mindenesetre ismerős, megszokott dolgokat, egy olyan életet, ahol többé-kevésbé helyem volt, ahol eligazodtam, ami pedig rám vár, az ismeretlen, veszélyes és bizonytalan.

A szovjet vonatokon még a másodosztály is elég kényelmes, négy ágy van egy fülkében, két alsó és két felső, ami azt jelenti, hogy napközben is lehet heverészni, ellentétben a „kusett” nevű találmánnyal, ahol az ágyakat csak éjjel lehet használni. Körülbelül Rákosrendezőnél aludtunk el, majd arra riadtunk, hogy valaki föltépi az ajtót, s azt morrantja bele a fülke légterébe: „Jó estét kívánok, útleveleket kérem!” Később még jött egy „dobrij vécser”, meg némi vámvizsgálat, de ezekre már nem pattantunk föl ijedten, csak álmosan átnyújtottuk a kék könyvecskét, a kerékátszerelési cécót pedig átaludtuk.

Szovjet krampácsolók

Másnap reggeli után Éva visszafeküdt, én pedig felderítő útra indultam, s rá is akadtam egy magyar turistacsoportra, akik szintén Kínába készültek. Szépen össze is barátkoztunk, így az egész nap kellemes szomszédolással, sörözgetéssel, étkezőkocsi-látogatással telt, valamint az első este is igen jókedvűre sikeredett, mert az úti előkészületek során volt gondunk egy üveg vodka beszerzésére. (Úgy általában nem szeretjük a vodkát, de stílszerűek akartunk lenni.) Álltunk a vonatablakban, néztük a telihold fényében a vonat árnyékát, és az alatta elsuhanó orosz tájat. S hogy tényleg megéreztünk valamit a nagy orosz néplélekből, mi sem bizonyítja jobban, minthogy amikor dalra fakadtunk, főleg orosz dalokat énekeltünk, legyen hála az éveken át tartó orosz-tanításnak. Orosz útitársaink persze nem a nótázásunkat vették rossz néven, hanem hogy eközben lengyel vodkával öblögetünk, és nem orosszal.
Az orosz tradíciókhoz a tea is kikerülhetetlenül hozzátartozik, s ezt a szovjet vonatokon a minden vagonhoz szervesen járó дeжурная-k (gyezsurnaja) biztosítják. Mi is buzgó teafogyasztók voltunk, s közben azon mulattunk, hogy a mi ravasz hálókocsi-kísérőnk miféle kifinomult módszerekkel próbál minden egyes teánál 5 kopejkával becsapni. Csodáltuk ezt a nagyívű szélhámost, aki kimagasló leleményességével akár napi 3 Ft-nak megfelelő összeget is összecsalhatott. Tudom, hogy bűnösök között cinkos, aki néma, de be kell valljam, tétlenül hagytuk, hadd űzze üzelmeit.
A következő délelőtt nagyon gyorsan eltelt. Elindultunk az étkezőkocsiba némi villásreggelire, ahol összefutván az előző nap megismert magyar csapattal, élénk és kitartó társasági életet éltünk, így már Moszkva elővárosának váltórendszerein csattogott a szerelvény, mire feleszméltünk.