4.

Úgy határoztunk, hogy a járkálás fáradalmait kipihenve, a maradék időt a vonat indulásáig egy ресторан-ban (resztorán) töltjük. Ezen a ponton azonban komoly ellenállásba ütköztünk, valami különös orosz, vagy inkább posztszovjet szokás személyében, így hát étterem-keresgélés alatt csaknem reánk-esteledett. Jó sok étterem-szerű intézmény szembejött, de vagy zárva voltak, vagy tele. A zárva lévő éttermeken persze nem azt kell érteni, hogy nem üzemelt, hanem, hogy nem lehetett bemenni. Az ajtó zárva volt, bentről meg mulatozás zajai szűrődtek ki. Más helyeken pedig, mielőtt még a küszöbhöz érintettük volna a lábunk, hirtelen ott termett egy jókora ember, s bizalmasan fölénk hajolva közölt valamit. Hogy pontosan mit is, azt egyrészt nem értettük, másrészt állandóan változott, ám mindig szerepelt benne egy szám és a dollár szó. Hogy ez vajon a belépődíj vagy már a kaja is benne van, azt teljesen lényegtelennek találtuk, hiszen egyetlen cent elköltéséről sem lehetett szó, úgyhogy mindig megfutamodtunk. Találtunk ugyan egy-két столовая-t (sztalovaja), de ennek az étkezdeféleségnek már a nevéből is látszott, hogy nem nekünk találták ki, hiszen a „sztáty”=állni igéből keletkezett. Bár ezek a talponállók nagyon olcsóak voltak, s már korábbi Szovjetunió-beli tartózkodásom alatt megtapasztaltam, hogy mennyire az orosz kultúra szerves részei, ám most szükségünk volt egy kis pihenőre is. Úgy látszott a kiskocsma fogalma teljesen ismeretlen errefelé. 

Eléggé tanácstalanul szeltük az utcákat, s végül megakadt a szemünk a mi Централний ресторан-unkon (Nemes egyszerűséggel és végtelen fantáziával Központi Étterem, ejtsd: Centrálníj Resztorán). Az ajtó tárva-nyitva állt, s ez felbátorított bennünket. Az gyanús lehetett volna, hogy itt is két „nemtudomkicsoda” őrizte az ajtót és mindenféle kérdéseket tett fel, ám a dollár szó nem hangzott el. Egy kicsit már fel voltunk paprikázva, éhesek és fáradtak voltunk, úgyhogy fura kérdéseikkel, akadékoskodásukkal nem tudtak elbátortalanítani. Nem teljesen értettük, mi a baj azzal, ha meg akarunk tisztességgel vacsorázni: ők eladni akarnak, mi venni, hol itt a probléma? Persze ők is bizonytalankodtak, s végül előjöttek azzal, hogy itt egy vacsora körülbelül 120 rubelt kóstál. Most már azt sem bántuk, ha az összes rubelünk rámegy, s álltuk a sarat. (Csak úgy viszonyításul, az akkori havi átlagfizetés, úgy 100 rubel volt.)

Miután már az utolsó töltényüket is ellőtték, muszáj volt beengedniük, de az előcsarnokban újabb fickókba botlottunk, akik újfent megállítottak, s ránk parancsoltak, hogy ott várjunk, majd eltűntek. Nem tudtuk, hogy miért, de ácsorogtunk, mint szamár a hegyen, kissé kínosan érezve magunkat, de azért fesztelenséget mímelve. Mikor már éppen azzal kezdtünk foglalkozni, hogy megszegjük a parancsot és bemegyünk, megjelent egy hölgy, akinek az volt a tiszte, hogy az asztalhoz kísérje a vendéget, mert itt nem ám úgy ment, mint valami csehóban, hogy mindenki odaül, ahová neki tetszik.

Kis, kétszemélyes asztalunk nagyjából egy pályaudvari váróteremnek is beillő csarnokszerű helyiség közepén állt, s a félhomályban körbepillantva lassan kezdtünk rájönni, hogy ez nem egy olyan hely, mint nálunk egy vendéglő, ahová jót enni jön be az elvtárs. Nemsokára megjött a pincérnő is, aki nem túl barátságosan mindenféle italokat kínált fel nekünk – de mi nem kértünk, mert az orosz borhoz volt már szerencsém, a vodka pedig nem igazán a kedvencem, és előző este övé volt a főszerep. (Nagy bánatomra sör nem volt.) Hanem beértük az asztalon kancsóban álló сок (szok) nevű üdítőitallal, ami szörnyű hibának bizonyult. Aztán hosszas, talányokkal teli várakozás következett, mivel ételről vagy étlapról szó sem esett. A személyzet barátságtalansága, a figyelő szempárok, a helyzet, s a viszonyok átláthatatlansága zavaróan hatott ránk.

Közben volt időnk figyelni az úri közönséget is, akik az éppen akkor felcsendülő remek orosz tánczenére azonnal ropni is kezdték. Felfedeztük a zenekart is, akik nyilván szünetet tartottak megérkezésünkkor. Szerencsére elég messze voltak. A parkettre sereglő fiatalok riasztóan kiöltöztek, s látszott, hogy a hiánygazdaság szürke konfekcióöltönyében rendkívül elegánsnak és ellenállhatatlannak érzik magukat. Ez hirtelen rádöbbentett minket, hogy felettébb egyedi öltözékünkben – melyben sok kalandot megélt, saját készítésű bőrmellényem vezetett – egy kissé kilógunk a díszes társaságból, s talán ennek volt betudható a személyzet viszolygásának egy része is. Ám jótékony félhomály uralkodott, s a mulatozó orosz hazafiak többet törődtek a vodkás pohárral, mint velünk.

Azután meglepetés meglepetés hátán következett. A pincérnő megjelent egy hatalmas zsúrkocsival – anélkül, hogy valamit is rendeltünk volna, – és pikírten elkezdte telepakolni az asztalunkat. Volt ott kaviár, vaj, kenyér, péksütemény, orosz hússaláta, sózott hal, füstölt hal, lazac, gombával töltött hideg sült, sajtmártás, palacsinta és még sok egyéb.

Nekiláttunk hát, de Éva okosabb volt, s míg én szokásos tempómban tömtem a hasam, neki eszébe jutott, hogy ez valószínűleg csak az előétel.

Miután az előétellel végeztünk, újabb talányokkal teli várakozás következett, s egy jó félóra múlva a pincérnő letett elénk egy icipici tálkában egy olyan gombás szószt, amit mifelénk a gombás melegszendvicsre kennek. Halvány lila gőzünk nem volt róla, hogyan kell enni, úgy magában, vagy kenyérre kenni, vagy a valamit hozzá enni, vagy megint máshogy. Nem akarván még az orosz étkezési szokások ellen is súlyos vétséget elkövetni, elhatároztuk, hogy várunk vele egy kicsit. Ekkor vettem észre, hogy a velem szembe lévő asztalhoz is épp akkor vitték ki azt a bizonyos szószt, úgyhogy úgy döntöttünk, megvárjuk, míg elkezdik és akkor majd én instruálom Évát, ő meg eszik. Ennek okán részletesen megfigyelhettem, hogy mulat a muszka. A másik társaság olyan vígan volt egyébként, hogy eszükbe sem jutott a gombaszósz. Ők is a vacsora közepén tarthattak, bár a szeszfokról látszott, hogy már sokkal korábban elkezdték. Mikor végre az egyik megfogta a kanalát és kevergetni kezdte, mivel én már amúgy is jóllaktam, nagy buzgalommal mesélni kezdtem a tennivalókat. Éva is szorgalmasan kevergetett. Reményeink attól függően nőttek, vagy csökkentek, hogy felvette vagy letette a kanalát az emberünk, mert a beszélgetés közbeni gesztikulálás minduntalan elvonta erőforrásait a gombaszósztól. Egyszer aztán úgy látszott, hogy befejeződött a kevergetés, s fogyasztásra kész állapotba került az "izé". Emberünk nekikészült az evésnek, de ekkor nyilván tósztot mondott valaki, mert a kanalat elengedve ismét a poharát kezdte szorongatni. Amúgy is jóval többet ittak, mint ettek. Szó szót követett, azt meg a vodkás pohár csengése, majd újabb vicc vagy anekdota, amit megint csak vodkával kellett leöblíteni. Többször is határán voltunk a megoldásnak, már ami a gombaszószt illeti, de az a fránya pohár mindig megtelt újra. Aztán Éva megunta a dolgot, bátran felvette a kanalát és akkurátusan kikanalazta a dolgot úgy magában.
Néha egy-egy vastagabb zsebű társaságnál pezsgő is pukkant. Úgy látszott, hogy itt egy ilyen vacsora fél napos, permanens eszem-iszom, vagyis inkább csak "iszom", mert az "eszem" a legjobb esetben is csak harmadlagos tevékenység volt. A vodka szónak van egy sajátos (egyébként teljesen hibás) népszerű etimológiája errefelé: Egyszer egy muzsik fölment Szentpétervárra Nagy Péter cárhoz csak azért, hogy vigyen a cáratyuskának ajándékba egy korsó frissen főzött kvaszt. Nagy Pétert meghatotta a muzsik önzetlensége, s rögtön egy embereset húzott a korsóból. Megtörülte a száját, s a következőket akarta mondani: "Вот какой крепкий квас!" (Vot kakoj krepkíj kvasz! azaz: Ime, milyen erős kvasz!), de csak a következőket tudta kimondani: "Vot ka...", mert az erős italtól elszorult a torka. És erre az italt elnevezték vodkának.

Aztán újra megjelent a pincérnő és végre választhattunk is, mit fog elénk rakni. Persze étlap nem volt, az ételválasztó diskurzus szóban folyt, amihez a pincérnő konstruktivitása híján minden orosztudásunkat össze kellett szedni. De azért nem volt olyan vészes a helyzet, hiszen az étterem repertoárja egy lepukkant menzáéval vetekedett. Csirke, disznó és hal volt a lenyűgöző kínálat. Éva csirkét választott, én meg, mivel nekem úgy is mindegy volt már, szintén azt.

Erre az időre kiszolgáltatottságunk és bizonytalanságunk lassan elpárolgott, sejtettük, hol a vacsora vége, kezdtük átlátni a dolgokat, úgyhogy volt alkalmunk megfigyelni az orosz udvarlás sarkalatos példáit. A mulatozókon kívül volt még egy embertípus, aki ilyen helyekre járt, ez pedig az udvarló. Éva a teljesség igénye nélkül megállapította, hogy az orosz fiúk a lány székének ki- és betologatásával remélnek sikereket elérni. Így hát 90 rubeles számlánk kifizetése után én is kihúztam alóla a széket. Hiába győzködött, hogy táncolnunk is kellett volna, ha már ilyen szépen asszimilálódtam, nevemhez méltón szilárd maradtam, mint a kő.

Étterembeli kalandunk rávilágított arra az általunk egyébként jól ismert tényre, melyet talán távoli és egzotikus úticélunk felejtetett el velünk, hogy hiába vagyunk még Európában, keresztény kultúrkörben, a nemrég még bennünket is „internacionálni” igyekvő szocializmus fészkében, ez egy teljesen más kultúra, melyhez itt nekünk illik alkalmazkodni. A pincérnő lenéző viselkedése, az ajtónállók bizalmatlansága tehát, így utólag, egyrészt jogosnak tűnt, másrészt pedig érthetőnek, hiszen mi akartunk mindenáron "magyar"-módra vacsorázni. Leszűrtük tehát a tanulságot, miszerint az orosz gasztronómiai kultúra két választást kínál csak: „zabálj állva és fuss”, vagy „mulass és vedelj végkimerülésig”.

Az egyébként minden elemében kifogástalan vacsora után persze szükségünk volt némi mozgásra, így nekivágtunk a híres moszkvai sétálóutcának, az Aрбат-nak, (Arbat) mely annyival nagyobb a Váci utcánál, amennyivel Moszkva nagyobb Budapestnél. A kihalt utcán egyszer csak gitár hangja ütötte meg a fülünket. Egy fiú gitározott egy sarkon, körülötte emberek, főleg fiatalok hallgatták csendben, de pénzes tálkát hiába kerestem. No persze, akkor itt még nem tartottak annyira Európa felé, az emberek még élvezték a muzsikálás örömét.

Mi is beléptünk a spontán szerveződött, de ugyanakkor valamiféle összetartozás érzésével átszőtt hallgatók körébe. A dalokat nem ismertük, de eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti március tizenötödike, amikor még mi is messzebb voltunk Európától, s teljesen idegenekkel Bródy-dalokat, meg népdalokat énekeltünk, csak úgy.

A vonatindulás réme azonban nem engedett sok élvezetet, kiragadott minket a gitár bűvöletéből, s a pályaudvar felé hajtott. Siettünk is rendesen, mert egy vonatlekésés beláthatatlan következményekkel járt volna.