9.

Csangcsun állomása.
A háttérben látható gőzmozdony egyáltalán nem kiállítási tárgy.

A Bajkál-tó után útirányunk az eddigi tartós keleti irányból délkeletire változott, egészen Harbin állomásig.
Harbin a nyugati hosszúság 127°-án fekszik, úgy Szöullal egy vonalban. Harbin Kína 10. legnagyobb, meglehetősen új városa, (akkoriban még száz éves sem volt), a vasútvonal orosz építői alapították. A forradalom után az orosz emigránsok nagy számban telepedtek le Harbinban, s ezzel a világ Oroszországon kívüli legnépesebb orosz települése.

Harbin után újra fordult a vonat, most délnyugatra, és nagyjából Peking irányába. Ez a „kis” kitérő kelet felé azért szükségeltetett, hogy kikerüljük Mongóliát, mivel a legtöbb nyugatinak vízumra lett volna szüksége az ottani átutazáshoz. Nekünk ugyan nem kellett vízum, de az oroszok szemében ebből a szempontból nyugatinak minősültünk, s nem adtak el jegyet a mongóliai vonalra. A klímaváltozás is nagyon jól érzékelhető volt, ahogy mentünk egyre délebbre, egyre párásabb, egyre elviselhetetlenebb lett a levegő.

A Liao-folyó, Liaonting tartomány legnagyobb folyója.
A vonat Csangcsun és Senyang között több km hosszan haladt mellette.

Augusztus 3-án délben, hosszas és türelmetlen várakozás után, mivel  a szovjet oldalon az általában ürességtől tátongó étkezőkocsi a határ után állandóan tele volt, kisebb vagyonkáért megkóstolhattuk a kínai konyha remekeit. Fokhagymarügyet, uborkát és speciálisan pirított csirkét ettünk, természetesen rizzsel. A pálcikaforgatás művészete ugyan még nem volt a vérünkben, de mindent megettünk egy szemig.

A vonatút végére nagyon összebarátkoztunk útitársainkkal, ami később némi viszontagsághoz is vezetett. Azt hiszem, a dolog úgy kezdődött, hogy első kínai ebédünk után vásároltunk egy kétliteres, szörnyűséges üdítőt Csangcsun állomáson, s éppen visszatértünk kicsiny otthonunkba, ahol elkezdtem számolni, mennyi pénzünk is maradt. A kínai asszony nézte, nézte, aztán minden átmenet nélkül kiáltozni és hadonászni kezdett, majd a szívbajt hozta ránk. Az üdítős üvegre mutogatott, meg a pénzre és engem meg elkezdett rángatni kifelé a fülkéből. Nagy sokára esett le nekünk, hogy ezzel a támadással azt akarta közölni, hogy minket átvertek, s egy üdítő nem kerül 30 jüanba. Aztán megmagyaráztuk neki, hogy ebből ebédeltünk is, de még akkor sem békélt meg, egyfolytában azt hajtogatta, hogy „cutojja, cutojja”. Nagyon szívére vette, hogy költekeztünk, úgyhogy nekiállt, és olcsó szálláshelyek címeit kezdte kibogarászni nekünk noteszéből, bizonygatva, hogy ezek csak 7 jüanba kerülnek naponta és fejenként. 

Éva, "Mami" és "Papi"

Azután címeket cseréltünk, ekkor derült ki, hogy ők nem is egy pár, és hogy az asszony férje az NSZK-ban (a betűszó két hónappal később jelentőségét veszti) dolgozik, s pont nála volt látogatóban. Addig magunk között csak "Maminak" és "Papinak" hívtuk őket, Yen anyáskodó természete miatt, s ez az elnevezés rajtuk is ragadt. Yennek nagyon tetszett sűrű szőrzetem, ugyanis akkoriban tisztességes méretű szakállam volt. Mármost köztudomású, hogy a mongoloid rasszhoz tartozóknak igen gyér szőrzetük van, és csak egy egész élet kemény munkájával tudnak valamiféle fátyolszerű szakállat nevelni. A szakáll tehát számukra a kor és a bölcsesség jele. Többször előfordult, hogy Kínában megjegyzéseket tettek a szakállamra, és mindig pozitív értelemben. Ám nemcsak arcszőrzetemmel vívtam ki Yen tetszését. Előfordult, hogy jelenlétében cseréltem pólót, minthogy ugye közös „hálószobánk” volt, s egy pólócsere miatt nem akaródzott kivándorolni a WC-re. Yen, amikor meglátta mellkasi szőrzetemet, valóságos gyönyörgörcsben fetrengett, s olyan boldog visongást csapott, ami egy majomcsapatnak is becsületére vált volna, amitől én persze borzasztó zavarba jöttem, s azután mellőztem a sztriptíz-bemutatókat.

Vonatunk végig becsületesen tartotta azt a kétórás késést, amivel elindult, ám a mi MÁV-hoz szokott lelkünknek ez is nagyon megható volt. Kora délelőtt befutottunk Pekingbe, s egy ideig bőven akadt tennivalónk a pakolással meg a csomagolással. Yen ragaszkodott hozzá, hogy gardírozzon minket, pedig mi igazából szívesebben mentünk volna a többiekkel a diákszállóba, de semmilyen jó kifogás nem jutott eszünkbe, megsérteni meg nem akartuk, végtére is nagyon kedves volt. Így hát Yen védőszárnyai alatt pillantottuk meg első kínai úticélunkat, Pekinget.