27.

Közben részletesen meghánytuk-vetettük milyen úton-módon juthatnánk el Thaiföldre: A kézenfekvő megoldás a repülő volt, de az pontosan az összes pénzünket felemésztette volna.  A "B" terv, a vonat, persze jóval olcsóbb lett volna, de ennek azért több akadálya is volt. Az első mindjárt, hogy az 1979-es ún. "harmadik indokínai háború" óta a kínai-vietnámi határ le volt zárva. Ez volt egyébként a XX század egyik legérdekesebb háborúja, például különös módon két szocialista berendezkedésű ország között zajlott, s egy pársoros újságcikken kívül nem is méltatták a sajtóban. Ám igazság szerint a háború számai több, mint meglepőek: A mindössze 27 napig tartó háborúban a szembenálló felek vagy 600.000 harcoló (reguláris és milicista) katonát vetettek be, s bár a két fél veszteségadatai döbbenetesen eltérőek, a minimum 60.000 halott biztosra vehető. Az eseményt mindkét fél győzelemként könyvelte el, de miután a kínaiak inváziós csapatai a támadás megkezdése után nem egész egy hónappal visszafordultak, s felhagytak a támadással, valószínűbb, hogy inkább a vietnamiak győztek. 

A másik akadály a vonat útjában pedig Kambodzsa, de az még olyan messze volt, hogy akkor nem is foglalkoztunk vele többet. 

 A vietnami probléma viszont megoldódni látszott, mert az a hír járta, hogy a szeptemberben rendezendő XI. Asian World Games tiszteletére megnyitották a kínai-vietnami határt. Persze nem indult közvetlen vonat Kantonból Hanoiba, de Nanningon át Pingxiang-ba kétszeri átszállással találtunk 100 jüan környékén vonatjegyet. Arra gondoltunk, hogy Vietnamban sem lehet sokkal drágább a vonat, s ami fő, ott sincs vízumkényszer a magyaroknak. Ho Shi Minh-ig tehát el tudunk jutni, s onnan már csak egy macskaugrás Bangkok, (bár egy 800 km-es macskaugrás). 

 Volt egy "C" tervünk is. Egy reggel, égbekiáltó naivságunkban elhatároztuk, hogy elmegyünk a kantoni kikötőbe szerencsét próbálni, hátha hajóstoppal eljuthatunk Bangkokba, ugyanis olvastam fiatalokról, akik a 70-es években bámulatos szerencsével próbálkoztak ezzel. Akkoriban gyűjtöttem ezeket a stoppolással kapcsolatos különleges élményeket, melyek között szerepelt például Budapest-Athén egyetlen járművel, vagy lestoppolt rendőrautó, meg konflis. A legkülönlegesebb stoppom azonban egy halottszállító furgon volt. A hajó azonban még hiányzott a gyűjteményemből.

Természetesen a legnagyobb hőségben mentünk,

(mire elindultunk majdnem dél lett), biciklivel, és kalap nélkül. A kikötő (Huang Pu), melynek pontos helyét nem tudtuk, kb. 20 km-nyire fekszik Kanton központjától. Odafelé még nem volt annyira rossz, az még csak egy középtávú sivatagi kézenjáró-versennyel ért fel. Tikkasztó szomjúságunknak még használt valamit az üdítő és a jégkrém. Hosszas, fárasztó tekerés után, mivel úgy véltük már, hogy jócskán túl vagyunk azon a húsz km-en, a főútról a folyó felé fordultunk egy alkalmasnak vélt úton, mely akár a kikötőhöz is vezethetett. Hamarosan megérkeztünk – és hatalmasat csalódtunk. A kikötőnek vélt helyen ugyanis három rozzant bárkánál nem állt több, ami nemhogy Bangkokig nem húzná ki vízen, de még a folyó torkolatáig sem. Este újdonsült kínai barátunk felvilágosított minket, hogy a kantoni teherkikötő meglehetősen nagy és egy kicsit odébb, azaz távolabb van, mint ameddig mi mentünk. Balszerencsénk tartósnak látszott.

Útközben találkoztunk némi látnivalóval is: bivalyokkal, melyek az út menti csatornácska zavaros vizében hűsöltek boldogan, s egy különös kis városrésszel. Egy kis komor vizű tónak, melynek a tükre oly mozdulatlan és fekete volt, mintha kőolaj lenne, annyira szorosan a partjára épültek a házak, hogy szinte a víz színén úsztak. A víztükör még látványában sem szolgált semmiféle hűsítő érzéssel, sőt inkább nyomasztó volt a rekkenő hőségben.

Csalódásunk, no meg az a hihetetlen fizikai igénybevétel, aminek állóképességünket kitettük, nem kedvezett kitartásunknak a kikötő keresését illetően, ígyhát hamarosan hazafelé vettük az irányt.  

A hazafele út aztán, minden eddigit felülmúlva a leglidércesebb álmainkat idézte. Több órán át tekerés a 45°C-os tűző napon – árnyék szinte semmi. Ami engem illet, úgy érzem, elég közel jártam valamiféle csúfos véghez. A levegőben olyan sűrű volt a forróság, hogy ha vittem volna kalapot, fölakaszthattam volna rá, de sajnos a hotelban felejtettem. Itt nem a pekingi párás hőség, hanem kifejezetten kemenceforróság volt. A kemény biciklizés persze mit sem használt amúgy is magas testhőmérsékletünknek, Éva hátán tojást lehetett volna sütni. Üdítőitalokat is hiába ittunk már, a nyirokkeringésem kezdte fölmondani a szolgálatot. A folyadékot már nem az egész bőrfelületen párologtatta, hanem, mint akinek már minden mindegy, csak egy kis részén. A kétdecis üdítőital (valamiféle narancsnak elnevezett borzalmas kátrányszármazék) elfogyasztása után szinte azonnal, maradéktalanul kigyöngyözött az alkarom felső részén, a bőröm egyéb részei szárazon maradtak. Már minden árnyékban megálltam egy kicsit, amit csak az út szélén találtam, percenként ittam, de hiába, fejem forró volt és száraz, mint egy tüzes platni. Ekkor hirtelen fázni kezdtem, és ez szörnyen megrémített, mert megértettem, hogy mit jelent. Bár a víz errefelé nagyon drága volt, most nem volt itt az ideje a spórolásnak, sürgősen vízhez kellett jutnunk. A legelső árusnál megálltunk vízért, ekkor már bent jártunk Kantonban. Jelentett egy kis problémát, míg megfelelően tudtam hangsúlyozni a „víz” szót, többször elmondatta velem az árus, valószínűleg nem sejtette, hogy a hőguta széléről beszélgetek vele. Aztán a fél liter jéghideg vizet igazságosan elosztva mind a fejünkre öntöttük. Nem emlékszem rá, de lehet hogy nagy sistergéssel gőzfelhőbe borultunk. Újjászületve tekertünk hazáig.

Este vendéget vártunk, egy kínai srác személyében, akivel Éva ismerkedett meg valahol a Řen-min Road-on amikor előző nap magányos kujtorgásra adta a fejét. Tongnak hívták, nagyon kedvesnek és barátságosnak bizonyult. Örültünk, hogy Kantonban is leltünk egy barátot. Meghívtuk a szálló „bár”-jába egy-két sörre, s a csevegés közben megbeszéltük, hogy másnap felkeressük az üzletben, ahol eladó volt, s majd megpróbál segíteni nekünk a vonatjegyek megszerzésében. Nem maradt sokáig, s mi is hamar ágybazuhantunk a megerőltető nap után.  Másnap azonban nem mentünk el Tong barátunkhoz, mert a sors közbeszólt, s befejezte, amit az első nap a csalókkal elkezdett.

22.

Bicikliparkoló

Nem tartom lehetetlennek, hogy a kínaiak a buszközlekedés katasztrofális volta miatt szoktak rá a biciklire, de bárhogy történt is, a bicikli akár Kína szimbóluma is lehetne.

Élőhal-szállítás

Fájront a gyárban

Mivel itt a kerékpár a legfontosabb közlekedési eszköz, nemcsak a személyforgalom, hanem a helyi teherforgalom tekintetében is, azonkívül rend a lelke mindennek, így itt a világon egyedülálló módon, rendszámmal látják el a bicikliket is. 

A hentes

A kerékpárnak köszönhetően Peking levegője mentes mindenféle szmogtól, az állampolgárok edzettek, a közlekedési balesetek száma minimális, (már csak azért is, mert az utcákon mindenhol jó széles biciklisávot választottak le, az egyébként is igen ritka gépjárműforgalomtól), és nincs semmiféle egészségtelen verseny az emberek között, amelyet nálunk a „az én autóm sokkal menőbb” címen játszanak. 

Azonkívül egy bicikliparkoló sokkal kevesebbe kerül, és sokkal többet lehet azonos területen kialakítani. A kínai gyerekek szerintem előbb tanulnak meg biciklizni, mint járni. Nem hiszem hogy lenne kínai, akinek nincs kerékpárja. Ám a kínaiak biciklizés közben sem tudnak kibújni a bőrükből, ezen a téren sem engednek meg maguknak semmi egyénieskedést, még a lábukat is ugyanúgy húzzák fel, ha tócsán hajtanak keresztül.

Mi persze, tán mondanom sem kell, szerfölött élveztük a közlekedés ezen formáját, s ahova csak lehetett biciklivel mentünk. 

Randi kínai módra

Éva kerékpáron

A múltkori bejegyzéssel kapcsolatban visszatérték még egy kicsit a kulturális szokásokra, s ezt egy idézettel, egy  dühös kifakadásommal  vezetném be a naplóból:

Jómagam bicajon

„Bátran állíthatom, hogy a több (egyes vélemények szerint hat) ezer éves kínai kultúra mára eltűnt. Ami esetleg nem tűnt volna el nyomtalanul, az meg egyenesen kár, hogy nem tűnt el, értem ez alatt a köpködést, böfögést, szellentést, körömnövesztést, fül- és orrtúrást, és nem utolsó sorban az idegenek kizsákmányolását. Ez – mármint az évezredes kultúra eltűnése – meglátszik a kínain első ránézésre. Hol van itt a híres keleti békesség? Ahol a könyök a legfőbb közlekedési eszköz? Bár el kell hogy mondjam, nem dühből csinálják és sztoikusan tűrik is a másik könyökét. Mintha egyetlen szabály lenne, az ököljog. Az erősebb, ügyesebb megy. Egy biciklisnek sosincs elsőbbsége egy autóssal szemben, egy gyalogosnak egy bicajossal szemben, az elsőbbség kérdése az erő hierarchiáján alapszik.”

Láttam egyszer egy érdekes jelenetet, ami a buszon játszódott. Egy megürült ülőhelyre ketten startoltak rá, de aki közelebb volt hozzá, az nem vette észre a másikat. Nyilván megnyugodva, hogy nem lát vetélytársat, a szokásosnál kissé lassabban tevékenykedett, mire a másik, gyorsabb lévén levágódott a székre, így a komótosabbik már csak a másik ölébe ülhetett. Aki azt hiszi, hogy felháborodott, amiért pofátlanul leültek az orra (pontosabban a feneke) előtt, az nagyot téved, mert még ő kért bocsánatot. A kínai szabályok szerint ő volt az ügyetlen, és ott szemesnek áll a világ.

A böfögést és szellentést, mint kulturális elemet, bár nem élveztük, de megmagyarázhatónak tartottuk, legalábbis egészségügyi okokból. Sok kultúrában vannak az egészség fenntartását célzó tabuk vagy kötelességek. Ám a körömnövesztés oka egy ideig homályos volt előttünk. Azt figyeltük meg ugyanis, hogy (főleg a huszonéves fiatalok) a kisujjuk körmét több centiméteresre hagyják megnőni. Eleinte praktikus okokra gyanakodtunk, hogy szerszámként milyen előnyös, fültúrásra vagy fogpiszkálásra például, de ezirányú érdeklődésünkre (ugyanis az unokaöcsi is szépen megnövesztette a körmét) egyszerűen nem kaptunk választ, csak vállvonogatást. Mindenesetre, azt hiszem, sikerült megfejtenem a körömnövesztés okát, és kulturális gyökereit. A középkori Kínában a mandarinok, meg magas rangú hivatalnokok növesztették meg vagy tízcentisre a körmüket (ők mondjuk mind a tízet) hogy ezzel demonstrálják, hogy semmi közük semmiféle kétkezi munkához. Az a gyanúm, hogy az újkori Kínában, figyelembe véve a körömnövesztők életkorát, a diákok, egyetemisták hódolnak leginkább e szokásnak, nyilván, hogy ezzel demonstrálják egy magasabb társadalmi osztályhoz való tartozásukat.

A kínaiak mentségére is föl kell azonban hoznom valamit. Mielőtt úgy eltelnénk saját civilizáltságunk nagyszerűségével, ezek az európaiak számára kissé megbotránkoztató szokások azért nem voltak teljesen idegenek a mi kultúránktól (vagyis jobban mondva a nyugat-európai kultúrától) úgy pár száz évvel ezelőtt. Egyszer, sajnos már nem emlékszem a forrásra, de olvastam szemelvényeket egy középkori, ha jól emlékszem francia illemtankönyvből. A szabályokból kikövetkeztethető az általános szokásrend. Például: „Nem illik keresztülköpni az asztalon.” Eszerint melléköpni illett. Vagy: „Nem illik az út mellett szükségét végzőre ráköszönni.” Eszerint sűrűn lehetett látni ilyesmit.

Nemigen láttam elégedett kínait, igaz különösebben nem is elégedetlenek az emberek, csak úgy „elvannak”, mintha várnának valamire. Talán csak az öregeken látszik valamiféle lelki béke. Egyiptomban az arabok sokkal nagyobb nyomorúság között is elégedettebbnek, boldogabbnak tűntek, mint a kínaiak, pedig ez Lao-cë és Csuang-cë hazája.

Az elégedetlenség és a barátságtalanság foka eltérő, attól függően, hogy mennyire vannak kapcsolatban idegenekkel. Egy szállodában, vagy külföldiek által sűrűn látogatott boltban, a kínaiak (főleg nők), feltűnően kedvetlenek, elégedetlenek, unottak, és barátságtalanok. Ez persze lehet, hogy a turisták miatt van, hogy ebben mi is hibásak vagyunk. De az is lehet hogy az elégedetlenség és barátságtalanság mértékét nem a külföldiekkel való kapcsolat, hanem földi javaktól való távolság határozza meg. Ezt alátámasztja, hogy a legtöbb barátságos kínaival Peking szegénynegyedben találkoztam, bár az is igaz, hogy ott nyilván ritka a turista, mint a fehér holló.

Sok halogatás után vasárnap végre összejött a pekingi kacsa ebédünk. Mike útikönyve leginkább a Beijing Duck éttermet ajánlotta, minthogy – a neve is mutatja – ennek az étteremnek legfőképpen ez a specialitása. Az a körülmény is e mellett az étterem mellett szólt, hogy hatalmas nagy (többszáz férőhelyes), és ezidáig Pekingben csak kicsike éttermeket láttunk. De sajnos zárva volt és nekünk nem volt időnk megvárni, hogy kinyisson. Ígyhát elmentünk a könyv által javasolt második helyre, a Lu-lu étterembe. Namármost furcsa módon az éttermek színvonalbeli különbsége árban korántsem tükröződik annyira, mint például nálunk. A Lu-lu nem volt számottevően drágább étterem, pedig „jobb” étteremnek számított, hiszen légkondicionált volt, az eddigi műanyag vagy fém helyett itt fényesre polírozott fa asztalok voltak, s az egész berendezésen, csészéken, pálcikákon látszott, hogy ez magasabb színvonalú vendéglő. 

Az átlagos étterem-méret

A pálcika igazi fokmérője a vendéglátó-ipari egység osztályfokozatának. Az egyszerűbb helyeken egyszer használatos, „steril” nyárfából készült pálcikák vannak, melyek „össze vannak nőve”, ugyanis a két pálcika között csak 9/10-ig van bevágva, s úgy kell szétrepeszteni őket, s így az ember két négyzetprofilú, nyers, fapálcikát kap, amit használat után eldobnak. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy szám jobb oldala azért sokkal érzékenyebb, mintha kifújta volna a szél, mert a durva pálcikák kidörzsölték. Ezentúl mindig magamnál hordtam egy pár saját bambuszpálcikát.

Ebben az étteremben azonban festett, lakkozott pálcikákat kaptunk, azonkívül más is elárulta, hogy egy előkelőbb étteremben járunk. Amikor beléptünk azonnal figyelmesek lettünk egy furcsaságra, nevezetesen, hogy a padló korántsem tiszta, sőt kifejezetten ételmaradékokkal teli, csúszkáltunk a sok mócsingon. Ennek az a magyarázata, hogy mint már említettem volt, a vendégek az asztalra köpik, ami nem tetszik nekik. Namármost a vendéglős ezeket az asztal letakarításakor nem a törlőruhába söpri, hanem le a padlóra, mégpedig jól felfogott üzleti érdekből, ugyanis a sok köpés a padlón nagy látogatottságot jelent, s mint ilyen, vonzza a vendéget. Tehát Kínában köpés = reklám.

21.

Másnap elmentünk az Állatkertbe. Barátunk, az unokaöcsi is velünk jött, és ott összefutottunk Mike-kal is, így négyesben tekintettük meg Peking eme csodáját, melyre nem lehet túl büszke. Egy szó, mint száz, szörnyen nyomasztó volt. Nemcsak, hogy szegényes volt, hanem valahogy rettenetesen igénytelen, már ahhoz képest is, ahogy parkjaikat rendben tartják és gondozzák. A hírhedt veszprémi állatkert szinte a San Diego-inak tűnt ehhez képest. A barnamedvét szeméttel dobálták, de kapott belőle a jeges medve is, ami csak valami különös csoda folytán bírhatta ki ezt az éghajlatot. A híres-nevezetes panda külön épületben van üveg mögött, (biztos azért, hogy nehogy őt is szeméttel dobálják). Nagyon sajnálatraméltónak nézett ki teljesen ingerszegény környezetében. Az jutott eszünkbe, hogy a kínaiaknál az állattartás igazából ismeretlen lehet, hiszen számukra minden állat haszonállat, ugyanis mindent megesznek.

Ezek után mi, a három idegen, talán a látottaktól megdöbbenve, meg azért mert igen érdekelt minket, faggatni kezdtük a barátunkat, hogy a tradícionális kínai kultúrából vajon mi maradt meg, de nem sokra jutottunk. Aztán az került szóba, hogy ugyan buddhista kolostort már láttunk, de mi van a konfucianizmussal meg a híres taoizmussal, hol találunk taoista templomot, és egyáltalán vannak-e még ma taoisták Kínában. Csak hogy szegény barátunk angoltudása ilyesmire nem terjedt ki, hiába ismételgettük neki Lao-cë nevét, meg a „tao” szót, mert nem értette. Gondoltuk persze, hogy mibennünk van a hiba, nem jól hangsúlyozunk, de hiába próbáltuk többféleképpen is mondani. Szegény Mike – ő egyébként Japánban tanított angolt – még azt is mondogatta, hogy „busido”, hátha a szomszéd ország történelmét ismeri, de hiába. Végre aztán valamelyikünk valami különös szerencse folytán jól hangsúlyozta a „tao” szót, így az unokaöcsinek végre beugrott, hogy mit is akarunk. De persze nem tudott semmit mondani a taoizmusról, vagy talán nem akart, de az kiderült, hogy miért nem értette Lao-cë nevét. Ugyanis az „ë” betűvel általam jelölt hang egyfajta gutturális magánhangzó, olyasmi mintha az ember jó mélyről nyögne egyet, a „c” pedig inkább palatális, mintsem alveoláris hang. Az is kiderült, hogy a „cë” szó bölcset jelent, ezért van minden nagy filozófus neve után (ld. Csuan-cë, Kung-cë). Ezt Éva jól megjegyezte, és attól fogva ha valamit nagy garral magyaráztam, csak annyit mondott: „Jól van Peti-cë!”

Hogy teljesen érthetővé váljék az iménti történet, ejtenék néhány szót a kínai nyelv egy igen furcsa sajátosságáról, a hangsúlyokról, jobban mondva a hanglejtésről.

A kínai, azon kevés nyelvek közé tartozik, ahol a hanglejtésnek tartalmi szerepe van. A kínai köznyelvben négy „zenei hangsúly”, magyar nyelvtani fogalmak szerint hanglejtés van, (A magyar nyelvben hangsúlynak azt az erőt nevezik, amellyel egy szóban lévő magánhangzót kiejtünk. A nagyobb hangerővel ejtett szótag lesz hangsúlyos. Ez a hangsúly a magyar nyelvben kötött, mindig a szó első szótagjára esik. A hanglejtés ellenben az illető hangok, szavak hangmagasságát, vagy annak változását jelenti, a hanglejtést tehát szerencsésebb kifejezésnek tartom a kínai nyelvvel kapcsolatban.) Ezek: egy ereszkedő rövid , egy emelkedő rövid, egy, a normál hangmagasságnál kissé magasabban kitartott hosszú, és egy ereszkedő, majd emelkedő hosszú. Ezek tartalmi szempontból tökéletes befolyással bírnak a szó hangalakjának jelentésére. Álljon itt egy példa a „pao” szó kapcsán.: 

  Tehát egy szó hangalakja csak a hanglejtéssel együtt adja meg egy szó jelentését. Sőt még így sem egyértelmű, hiszen a „së” szó hangalakja például a négy „zenei hangsúllyal” 75 jelentést takar, melyet természetesen 75 különböző írásjellel kell leírni, de hangalakja csak egy van. A kínaiak emiatt általában több szóval, szókapcsolattal fejeznek ki egy fogalmat. Például só-jin-csi (venni-hangot-gép) = rádió, vagy láj-váng (jönni-menni) = kapcsolat.

Egy külföldinek igen nehéz eltalálni egy hanglejtést, mert hiszen az európai nyelvekben az érzelmi tónust fejezik ki a hanglejtéssel, és ráadásul mondathanglejtéssel és nem szóhanglejtéssel. A mi fülünk számára sokszor nem is ismerhetők fel a „zenei hangsúlyok”. Egyszer például valamit vásárolni akartam, s mondtam kínaiul az árucikk nevét, de az eladó nem értette. Többféle hanglejtéssel ismételgettem, s ő pedig gépiesen utánam mondta, mint aki beszélni tanul, de a megértés legcsekélyebb jele nélkül. És ekkor egyszer csak váratlanul, a felismerés örömétől ragyogó arccal megismételte a szót ugyanúgy, mint én, legalább is az én fülem nem hallott különbséget. Kicsit olyan érzésem volt, mint aki elmebeteggel társalog, pedig csak én voltam süket.

Bár már korábban is tapasztaltuk, ilyetén élményeink az Állatkerti utunk során megerősödtek, álljon itt tehát egy passzus a pekingi tömegközlekedésről. Mint talán már utaltam rá, Peking irtózatos nagy, de a forgalom elég gyér, már ha a géperejű járműveket tekintem. Ennek az az oka, hogy ha hihetek a híreszteléseknek, hogy Pekingben nem lehet gépkocsi magánkézen, bár állítólag nagyon könnyű szolgálati autóhoz jutni. Mindenesetre bátran állíthatom, hogy a közlekedés – jelentős része biciklikkel és autóbuszokkal történik – nem tekinthető megoldottnak. Annyi még talán a javára írható, hogy elég sűrű a buszhálózat, a buszok forgalmáról azonban ez már nem mondható el. Sokszor félórát is kell várni egy buszra. Ha minden olyan közel lenne, mint Pesten, akkor az ember hülye lenne ennyit várni, de itt 30 km-eket is lehet utazni egyetlen busszal. Mindezek tetejébe az Ikarusz-féle „HiTech”, még nem tört be Kínába, a buszoknak fából van a padlója(!), a műszerfal egy bádoglemez, a kuplung kézi, és csak egy szemernyivel gyorsabbak az átlag kínai bicajosnál. Ezerszer is visszasírtuk az otthon ezerszer elátkozott BKV-t, míg életünk a megállókban, vagy végeérhetetlen buszutakon folydogált. Pekingi tartózkodásunk jelentős részét buszon vagy megállóban töltöttük.

És ha ez még valakinek nem lenne elég, akkor itt van a kínai közlekedési kultúra. Az embereket figyelve az a gyanúm támadt, hogy itt a buszközlekedés mikéntje törvényi szabályozás alá esik. Viselkedésükből rekonstruáltam a szabályokat. Íme:
1.§. Az utasnak felszálláskor kötelessége megakadályozni, hogy egyetlen leszálló is elhagyhassa a járművet.

2.§. Az utas felszálláskor köteles, akár testi épséget veszélyeztető módon is, minél több másik utas felszállását megakadályozni, vagy ha ez nem sikerül, legalább elsőként a buszra felérni.

3.§. Az utasnak kötelessége akár az élete árán is ülőhelyet szerezni, különös tekintettel az idősebbek és a terhes anyák rovására.

4.§. Az utasnak kötelessége leszállni. (Ez az 1.§ ismeretében nem is olyan könnyű feladat.)

Biztos vagyok benne, hogy egy kínai kisgyerek csakis nekem köszönheti az életét. Azt hiszem épp az ausztrál követségre mentünk, s a buszra való felszállás, akarom mondani feltolakodás alkalmával, miközben hátul meghúzódva figyeltük a küzdő feleket, arra lettem figyelmes, hogy egy idősebb kínai és egy három év körüli gyermekét a hátán fuvarozó anya tusakodik egymással az ajtóban. A férfinek egy jókora tömött hullámpapírdoboz volt a hátán, akkurátusan át meg átkötve vastag szigetelt huzallal, látszott rajta, hogy jó nehéz. A két bajnokjelölt körülbelül fej-fej mellett hadakozott a feljutásért, s mivel mindkettőnek jó esélye volt a győzelemre, hát apait-anyait beleadtak. A hátukon levő dolgoknak viszont, úgy mint doboz meg gyerek, nemigen tett jót a csata. Arra lettem figyelmes, hogy a gyerek feje szépen beragad a buszajtó és a doboz közé, melyek, mint valami gigászi satu, szépen kezdik összepréselni. Nem nézhettem hát tétlenül tovább a dolgot, bármennyire is a kínaiak magánügye ez a tolakodósdi, nem vettem volna a lelkemre, hogy egy gyerek feje a szemem láttára loccsan szét, így a dobozt átkötő huzalok közül megragadtam egy jó erőset, s kicsit visszahúzva megtartottam, míg az anya felszállt. Ezt a kínai úriember persze nem hagyta annyiban. Nyilván azt gondolhatta, hogy beakadt valamibe, így egyre erőteljesebb rántásokkal igyekezett terhét kiszabadítani, már-már kétségbeesetten, hiszen vetélytársa szinte győzni látszott, így nem volt könnyű pórázon tartani. Azonban erősen fogtam, így szívós kitartásával nem sokra ment. Mikor a közvetlen életveszély elhárult, elengedtem a dobozt, s emberünk nagy boldogan felzúdult a buszra. Szerintem mind a mai napig azt hiszi, hogy valami szerencsétlen véletlen akadályozta meg biztosnak látszó győzelmét, és meg kell jegyeznem, hogy a buszon aztán sikerült neki ülőhelyet „szereznie”.

           

---