31.

Pár nap múlva, egy napsütéses reggelen a tolmács angol meglátogatott minket, érdeklődött hogyan mennek a dolgaink, s meghívott  reggelizni. Ő is szegény volt, mivel abból élt, hogy angolt tanított egy Fucsou nevű kikötővárosban, és bár sokszorosát kapta egy kínai fizetésének, az még így sem érte el a havi 100 $-t.

Maga a reggeli nem is igazán gasztronómiailag volt élmény, bár a főtt, kékeszöld csirkeláb azért említést érdemel, hanem inkább a hely hangulata volt érdekes.

Az étterem, annak ellenére, hogy több teremből, sőt kerthelyiségből állt, tömve volt, s ez a korai időpont miatt igencsak meglepett minket. Láthatóan családok foglalták el az asztalok többségét, kimosdatott csemetéikkel, jobb ruhába, talán ünneplőbe bújva, vidáman cseverészve. Rajtunk kívül európait keresve sem lehetett találni, és bár az angol kínai tudománya jócskán könnyített a helyzetünkön, én a magam részéről kissé elfogódottan forgattam a pálcikát. Valahogy úgy éreztem –, szinte először Kínában –, hogy betolakodó, oda nem illő vagyok, bár a kínaiak ügyet sem vetettek ránk. Szóval ez a hely valahogy merőben más volt, mint az eddig megismertek.

Tojásárus a piacon

A kínai konyháról már mindenki hallott, bár az emberek többségének csak homályos ismeretei vannak a kínai gasztronómiáról. Sokan úgy képzelik, ahogy van magyar, francia, görög konyha, úgy van kínai is. Nos ez nem egészen így van. Kínát a gasztronómia tekintetében is régiókra lehet osztani, s ezek étkezési szokásai annyira eltérhetnek egymástól, mint mondjuk a magyar és a francia. Vannak azért közös elemek, mint például az evőpálcika használata, valamint a rizs, mint fő gabona fogyasztása. Náluk a rizs szinte tökéletesen azt a szerepet tölti be, mint amit nálunk a kenyér.

Az étkezés, főleg ünnepélyesebb alkalmakkor, hidegtállal kezdődik: hideg húsok, savanyított zöldségek, és tojás. Nos, a tojás Kínában központi szerepet tölt be, a piacokon sokféle tojást árulnak, köztük a híres és elég gusztustalan „száznapos tojást” is, melynek receptje titkos, és elkészítése állítólag száz napot vesz igénybe, mialatt kocsonyássá érik. Be kell valljam, hogy ilyet mi nem ettünk.

A száznapos tojás (forrás: yaya's quest)

Amit még a kínai étkezésről tudni kell, hogy klasszikus esetben nyolcszemélyes, kerek, terítetlen asztalokon esznek, s a különböző tálakat, melyeket egymás után hordanak az asztalra, nem egy személy elé teszik, hanem – és ez a kerek asztal magyarázata – az asztal közepére helyezve mindenki ízlése szerint fogyaszthat bármely tányérról. Az egyetlen „individuális” edény a rizses csésze, melyet mindenki megkap az étkezés kezdetekor, s afölött fogyaszthatja, vagy a sótlanul elkészített rizsre merheti rá a különböző fogásokat.

A követségi ügyeletes ígérete szerint, a pekingi magyar konzul, Szabó Attila kicsit ugyan késve, de nemsokára felhívott minket, és nagyon kedves volt, ami fölöttébb jólesett nekünk. Nagy vonalakban vázoltuk neki nyomorúságunkat, ejtettünk még néhány röpke szót az utcai csencselésekről, a pekingi jegymaffiáról (erről lesz majd még szó bővebben), és a lopásokról, aztán megbeszéltük megmentésünk állomásait:

1. Pénzkunyorálás valakitől kölcsönbe a pekingi vonatjegyre.

2. Ott elmenni a követségre és megbeszélni a továbbiakat.

Pénzünk visszaszerzését illetően semmi jóval nem kecsegtetett, csakúgy, mint eddig mindenki.

Valahogyan egész eddig nem akartuk elhinni, hogy utunknak befellegzett, s jó ha hazajuthatunk. Végül is a követségnek nem az a dolga, hogy az állampolgárok utazgatását elősegítse, s nekünk ezzel szembe kellett volna nézni. De az égadta világon senki sem segített, még kósza ötlettel sem, kideríteni, hogy mi is történt tulajdonképpen. Bárki, akit megkérdeztünk, vagy valami köze volt ehhez a dologhoz, kész, megváltoztathatatlan tényként kezelte pénzünk eltűnését. Csak mi nem. Sőt mi még megpróbáltuk úgy szemlélni a dolgokat, hogyan lehetne a javunkra fordítani balszerencsénket. Volt valami paradox érzés bennünk, mely nem engedte, hogy hosszútávon utunk befejezését tudomásul vegyük, s csak pillanatnyi problémának láttuk az ügyet.

A mindennapokban kezdtük eléggé ügyesen kezelni a pénztelenség problémáját, csak éppen nem tudtunk túllépni ezen. Még mindig kalandokat tervezgettünk, s nem a legegyszerűbb módját a hazajutásnak. Mellesleg a mai napig biztos vagyok benne, hogy a rendőrség erélyes fellépésére megkerült volna a pénzünk, vagy legalább egy része.

30.

Két nap múlva Tong barátunk felkeresett minket este, amit felettébb rosszul tett. Mi nem mentünk el hozzá, mert nem akartuk a nyomorunkkal terhelni, nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy segíteni tudott volna, meg frissen szerzett barátságát sem akartuk ilyen erős próbának kitenni. Ám ő nyilván nem vette szívére, hogy nem jelentkeztünk, s elindult hozzánk, mint a hegy Mohamedhez. Alapesetben mi másnap elutaztunk volna, s valószínűleg ez bírhatta rá, hogy eljöjjön búcsút mondani, (szegény nem tudta, hogy immár nincs pénzünk elmenni innét). Amint Tong a portán felőlünk érdeklődött, hirtelen megjelent Charlie Chan, és rávetette magát szegény barátunk személyi kártyájára, és fontoskodva ide-oda rohangált a porta és a manager szobája között. És ez még mind nem volt elég, mert utána bevitte szegény barátunkat a rendőrőrsre és ott legalább három óráig faggatták azt az egyetlen kínait, aki önzetlen és barátságos volt velünk Kantonban és mindezt azok tették, akik a legnagyobb nyomorúságunk közepette is szartak ránk. Ám nehogy valaki azt higgye, hogy a mi pénzünkről folyt a faggatózás, Tong később elmondta, hogy családi viszonyairól kérdezték, meg hogy melyik oldalon harcolt a nagyapja a polgárháborúban, szóval ellenforradalmi összeesküvést sejdítettek.

Ami pedig bennünket illet, a barátunk három órás vallatása alatt tiltakozásunk jeléül ülősztrájkba kezdtünk a rendőrség bejárati kőlépcsőjén, de csakhamar feladtuk, ugyanis különböző rendőrségi alkalmazásban levő rovarok támadtak ránk. Többek között egy általam „repülő csótánynak” titulált élőlény rohamozott kitartóan. Ez az 5 cm körüli hosszúkás, szénfekete bogár szédületes gyorsasággal tudja szedni az ízeltlábait, ám ezzel még nem merül ki helyváltoztató tudománya. Mikor vészes gyorsasággal felénk közeledett, és nekünk egy villámgyors ugrással sikerült kitérni az attak elől, bemutatta egyéb képességeit, s egyfajta hármasugrással folytatta a sturmírozást: egy méter helikopterhangú repülés úgy 10-15 cm-nyire a földtől, landolás, majd újra elrugaszkodás. Nem fogadtuk hidegvérrel. Ülősztrájkunk járkálósztrájkká változott. (Mellesleg így sem érdekelt senkit.)

Mire barátunkat kiengedték, öreg este lett, tán éjfél is elmúlt már. Nagyon örült a szolidaritásunknak, és most ő hívott meg minket egy sörre. A sörözőben aztán sok mindenről szó esett, többek között elmesélte rendőrségi élményeit, meg egy-két olyan dolgot a magánéletéből, amit kínai még nem mesélt nekünk. Beszélt a politikai rendszerről, a tanulási lehetőségekről, s arról amit mesélt, sejteni lehetett, hogy teljesen őszinte, mert erősen különbözött a kormány harsány, pofátlan hazugságaitól. Úgy látszott Tong teljesen megnyílt előttünk, aminek nagyon örültünk, mert kicsit hibásnak éreztük magunkat abban, hogy ilyen helyzetbe jutott. Akkor nem is fogtuk fel igazán, hogy barátunk mennyire félt, s nyilván nem alaptalanul, hogy őt is eléri ugyanaz a kéz, amely 1988-ban a Tiananmen téren lesújtott. Azt hiszem leginkább félelmének, s az ezt követő megkönnyebbülésnek tudható be, hogy annyira megnyílt előttünk, mintsem a józan belátásnak, hogy velünk megoszthatja a problémáit. De mindenesetre jól tette, mert így ő is, mi is igazibb barátot találtunk egymásban.

Folyóparti étterem

Egyre súlyosabb gondot jelentett az élelem kérdése. Amíg volt pénzünk, addig a szálláson kívül úgy átlagosan napi 50 ¥-t költöttünk, s köztudott, hogy mindössze tíz maradt. Egy-két nap alatt persze az is teljesen elfogyott, így nem tudom mit csináltunk volna egy japán srác nélkül, aki megszánt minket 20 ¥ erejéig, miután megismerte a sztorinkat. Ám ez is szörnyen kevés volt, és meg kellett tanulnunk beosztani ezt a pénzt, és úgy étkezni, mint a kínaiak. Találtunk egy kifőzdét, melyben egy tortellini féleség két és fél maóba került, s az többé-kevésbé elég volt egy étkezésre, bár az ember hamar megéhezett utána. Kiderítettük, hogy a Friendship Store-ban a legolcsóbb a paradicsomos, hagymás babkonzerv, meg a zöldséges keksz, s kétnaponta egy csomag keksz és két babkonzerv elegendőnek bizonyult. De pénzünk fogytával már ezek az élelmiszerek is drágának bizonyultak, áttértünk tehát a banánra, mely errefelé a legolcsóbb élelem, s ami a fő, tápláló is.

Biztos volt már úgy mindenki, hogy nem evett, vagy nem tudott enni egy jó ideig és rendkívül megéhezett. Nos az igazi éhezés nem ilyen. Az általános éhezésre nem jellemző a túltengő gyomorsav okozta égető érzés, a farkaséhség. Mi ugyan mindennap ettünk valamit, bár korántsem eleget ahhoz képest, mint amit a szervezetünk elégetett, így a maró éhségérzet általában nem jelentkezett, ám a jóllakottság érzését sem éltük meg soha. Néha enyhébb, néha erősebb gyomortáji nyomás emlékezteti ilyenkor az embert minden másodpercben arra, hogy valami nincs rendben, s ez változatlan mindig, evés előtt, evés után, hiszen jóval kevesebb jut az elégnél. Nagyjából egy hét alatt áll át az ember szervezete a tartalék üzemmódra, azaz elkezdi lebontani a raktárkészleteket. A raktárkészletek kimerítése alatt az embernek némileg gyengébb a teljesítménye, ám a kimerülése után jön az igazi gyengeség. Nos hát mindketten rendelkeztünk ilyen „raktárkészletekkel”, úgyhogy még hetekig biztosítva látszott a túlélésünk. Lehet, hogy ez a „túlélés” szó kissé túlzásnak tűnik, de érdemes belegondolni, mit is jelent pénz és élelem nélkül lenni a világ másik végén. Jómagam ez idő alatt 15 kilót fogytam. 

Kétségbeejtő helyzetünkben sokkal markánsabban tűnt föl előttünk, hogy van még hová süllyedni. Szemünk jobban kinyílt a körülöttünk lévő nyomorra, s tisztábban láttuk, hogy nyomorúságérzésünk ellenére is mekkora távolságban vagyunk még az igazi nyomortól. Ám az is világossá vált, hogy a dolgok milyen villámsebesen képesek megváltozni.
Több ezren éltek itt a folyón, egy picike szampan-on lakva, melyet egy Rejtő Jenőn nevelkedett ember az első felületes pillantásra képes romantikusnak látni. De számunkra ebben már semmi romantikus nem volt, inkább egy rémisztő kép valamiféle végső állomásról, ahonnan nincs visszaút.

28.

Másnap reggel, szokásunkhoz híven későn keltünk. Épp ráérős reggeli teendőinket végeztük, én összerámoltam az aznapra szükséges holmit, Éva pedig a előző napi kalandjainkat osztotta meg a naplóval. Gondoltam megnézem, mennyi řen-min bi-nk van, nem kell-e váltani. Az övtáskám zsebe, melyben a pénzt tartottam, csaknem üres volt, mindössze néhány egyjüanos és némi mao lapult benne. Először arra gondoltam, hogy Éva rendezgetett valamit, így az ő övtáskája után nyúltam, de a kis szövetpénztárcája, amiben a FEC-ket és a BMB készlet egy részét tartottuk, nem volt benne. Ekkor még nem nyugtalankodtam, hiszen egyikünk sem a pedantériájáról híres, s Évát kérdezgettem, hogy vajon hová tettük a pénzt. A dolog, vicces módon, olyan lassan esett le nekünk, mint a papírhuszas. De lassan közeledett a pánik. Magam sem gondolva komolyan a dolgot, megnéztem a dollárokat, – s hűlt helyükre leltem. Rá kellett döbbennünk, hogy szinte semmi pénzünk sincs, de ekkor még nem igazán hittük el a dolgot. Kerestünk és kerestünk, de a közmondással ellentétben semmit sem találtunk. Lassan kezdtük összerakni a dolgokat. Először sokáig hitetlenkedtünk, majd Éva megszakította a naplóírást, s új bejegyzésbe fogott:

„...in medias res belevágok egy újabb sztoriba - ami már nem is sztori azt hiszem. Ugyanis minket kiraboltak. Nem volt elég nekik a 100 $, amivel – hogy finoman fogalmazzak – átb.....k minket potom fél óra leforgása alatt. Nem. Nekik az összes pénzünk kellett. Tegnap, mialatt mi jóízűen és önfeledten iszogattuk a pi-csjo-t (sör kínaiul) újdonsült kínai barátunk társaságában, közben kis szobánkból egy nagylelkű kínai elemelte összes dollárunkat, FEC-inket, renminbinket. Hogy miért volt jólelkű? Lelkiismeretesen itt hagyott nekünk ugyanis kb. 10 jüant apróban – gondolom azért, nehogy gyorsan éhen haljunk. Nagylelkűek ezek a kínaiak.”

Előző nap, mikor Tong meglátogatott minket, csak pár percet volt a szobánkban. Ugyan felmerült bennünk a gyanú, s ő is eszünkbe jutott egy percre, mint potenciális tolvaj, de hamarosan be kellett látnunk, hogy teljes képtelenség, hiszen szinte el sem mozdult az ajtóból, az én övtáskám pedig például az ágyon hevert, jó messze az ajtótól.

Mikor lementünk a szálló bárjába sörözni, nem vittünk övtáskát (soha nagyobb hibát nem követtünk még el), hanem csak egy tízjüanost gyűrtem zsebre (akkor még volt miből). Nyilván az alatt a fél-egy óra alatt dolgozott az enyveskezű barátunk, hiszen a sörözés és a bűntény fölfedezése között nem hagytuk el a szobát.

Volt azonban még egy furcsaság, mely már inkább hátborzongató. Eleinte beszélni sem akartam róla, mert annyira hülyeségnek tartottam, de végül csak kibukott belőlem.

Az éjszaka azt álmodtam, hogy arra ébredek, hogy valaki bejön a szobába, s én figyelem a sötétben, meg hallgatózom, hogy tényleg bent van-e, aztán, mivel csönd van, megnyugszom és újra elalszom, de valahogy mégis tudom, hogy bent van. No már most lehet, hogy nem álom volt? Az igazán kísérteties az volt a dologban, hogy miután Évának elmeséltem, kijelentette, hogy ő is valami hasonlót álmodott. Ez elég ijesztő volt, de racionálisan végiggondolva, elvetettük azt a gondolatot, hogy éjjel valaki beosont hozzánk, ez csak valamiféle metafizikus úton lett volna lehetséges. Egyrészt mindketten éber alvók vagyunk, a légkondi zajára is fölébredünk, amikor az némi recsegéssel bekapcsol, s az ajtónyitás feltétlenül zajjal járt volna, vagy ha másra nem, a folyosóról beszűrődő fényre biztos fölriadtunk volna. Másrészt pedig a tök sötétben honnan tudná bárki, hogy hol a pénzünk, a dollárok például jól el voltak dugva az övtáska nagyobb rekeszébe, az iratok közé, sötétben még én sem találtam volna meg. Szóval elvetettük ezt a lehetőséget, de azért ez a dolog az álmainkkal igazán elgondolkodtató.

Kanton a Shamiantól kelet felé

A recepción meglepően közönyösen fogadták a hírt, hogy kiraboltak minket, mentünk tehát a rendőrségre. Ekkor még bíztunk benne, hogy minden jóra fordul.

A kínai rendőrség nagy élmény volt számunkra, mindahányszor ott jártunk, és nemcsak azért, mert negyedszázadnyi életünk folyamán itt láthattuk a legtöbb rovart egy épületen belül (az állatkertet is beleértve). Először egy félmeztelen suhanc fogadott minket, aki a fogát piszkálta és szőrtelen mellét vakargatta, és persze nem beszélt angolul. A társa, akin szintén nem volt se ing, se póló, éppen éktelen zajjal szürcsölt valami azonosíthatatlan kínai eledelt, – meglepő módon kanállal. Valami zöldségleves féle lehetett, ugyanis időnként arra lettünk figyelmesek, hogy kb. fél méteres zöldségdarab lóg ki szájából, amit teljes odaadással és körültekintéssel araszonként csócsált be a szájába. Amíg a becsócsált araszt megrágta, addig a zöldség többi része elfeledten csüngött a szája sarkában, egészen addig míg egy újabb araszt nem csócsált be belőle. Körülnézve észrevettük, hogy még vagy egy féltucat nyámnyila tette lázasan a semmit, akik mind (mondjam?) félmeztelenek voltak. Mondanom sem kell, ezek után teljes bizalommal fordultunk hozzájuk. Mentségükre legyen mondva feltehetően ebédidőben érkeztünk, mert a szomszédos helyiségből is meghitt csámcsogás és böfögés szűrődött ki, a TV zajától kísérve. Miután egyik lábunkról a másikra álltunk és hirtelen nem tudtuk, melyik is a legbizalomgerjesztőbb közülük, a suhanc – hivatástudata magaslatán – félreérthetetlen jelekkel tudomásunkra hozta, hogy nyugodtan foglaljunk helyet a várakozók részére odaállított remek fapadon. Mi nyugodtan ücsörögtünk is, várva, hogy hatalmas ügybuzgalmuk ránk is kiterjedjen, amikor is az egyik a törvény őrei közül, szinte váratlanul – talán nagyon szerencsétlennek látszottunk, – egy szó magyarázat nélkül odalökött elénk egy üres papírlapot. Az univerzum egyensúlyra törekszik, ennekokán az üres papírlap betűért kiállt, így angoltudásunk legjavát adva, szabatosságra törekedve leírtuk, mi is történt velünk. A dologban csak egy hiba volt. Amint átvették, arcukra valamiféle tanácstalanság ült ki az európai jelek láttán. De ezt problémát hamarosan feldolgozták és ezután komolyabb feladat elé állítottak minket, egy hatalmas könyvet előhúzva. Hogy még egyszer le kellett írnunk ugyanazt, az egyáltalán nem lepett meg minket, ellenben a lap tetején különböző rubrikák is voltak, természetesen kínai jelekkel, amelyekre lelkesen mutogattak, hogy töltsük ki. Amikor kérdő tekintetet vetettünk rájuk, éles ésszel hárították el a nyelvi akadályokat. Visszalapoztak ugyanis egyéb szerencsétlenül járt európaiak hasonló természetű bejegyzéseihez, amiből kikövetkeztethettük, melyik rubrika mit is jelent. Ezzel betekintést is nyerhettünk a sziget bűnügyi történetébe, melyből megállapíthattuk, hogy a leggyakoribb bűneset a külföldiek pénzváltás alkalmával történő becsapása. Közben megjött a főnök is, aki magasabb rangját stílszerűen egy „atleta” trikóval jelezte, nem ereszkedve le a senkiházi félmeztelen bakák közé. Reményeink ellenére azonban angoltudása a bakák szintjén állott, egyetlen szóval sem magasabban, amit persze nem kell túlságosan csodálni, hiszen körzetükben, a Shamian-szigeten, jobbára külföldiek laktak. A könyv azonban hivatalosnak látszott, s mivel a bejegyzés megtörtént, úgy gondoltuk nem lehet tudomást nem venni róla, muszáj lépniük valamit.

És még valamit a rendőrségről. Az előzőekben leírtakból nemcsak az ott dolgozók, hanem az épület állapotát is sejteni lehet azt hiszem. Ám a málladozó vakolaton szaladgáló gekkókkal és a rozsdás csővázas székekkel teli betonpadlójú teremmel ellentétben, melynek egyetlen központi berendezése egy fekete-fehér televízió (az első, amit Kínában, a színes tévé hazájában láttunk), éles kontrasztot alkotott egy kis légkondicionált, üvegfalú helyiség, mely eltérően az épület egyéb részeitől tökéletesen ki volt világítva, és három IBM kompatibilis üzemelt benne egyéb más szerkezetek társaságában, melyek szerepe nem volt teljesen világos előttünk. Eszerint a nyilvántartásra nyilván komoly hangsúlyt helyeztek a fiúk, ha a bűnüldözésre nem is.

Miután túlestünk a hivatalos procedúrákon, abban a hiszemben voltunk, hogy ezzel végre beindul a bürokrácia gépezete, és segítenek rajtunk, esetleg ne adj’ isten nyomozni kezdenek. Nem tudtuk még, hogy a rendőrség utolsó ügyünkben tett cselekedete az volt, hogy becsukta nyilvántartó könyvet. Ezután a hosszú várakozások időszaka következett, melyet pókerpartikkal, makaócsatákkal és pasziánszviadalokkal próbáltunk meg elütni, meg azzal a türelemjátékkal, hogy kitaláljuk, mily módon tudnánk kapcsolatba lépni a követségünkkel. Pénzünk telefonálni nem volt, Kínában pedig teljességgel ismeretlen a reverse charge intézménye. (Magyarul „R” beszélgetés, amikor a hívást a hívott fél fizeti.) Megpróbáltunk tehát valakitől egy telefonálást kunyorálni, de mivel ez nem olcsó, (még nem kínai viszonylatban sem), ezért nem sikerült, pedig még az amerikai követségen is megpróbáltuk. Az igen tahó amerikai ügyintéző elég nagyképűen, s minden együttérzés nélkül kifejtette, hogy ez csak amerikai állampolgárok számára engedhető meg. Bár fel nem foghatom, hogy egy amerikai miért akarna a követségre telefonálni, ha már úgy is ott van.

Voltunk még a thai konzulátuson is, és ott a thai vízummal együtt visszakaptuk útleveleinket. Szerencse, hogy itt volt, mert talán azt is ellopták volna pénzünkkel együtt. Csodák csodájára még 4 ¥-t visszajárt a vízum díjából, mely jelenlegi helyzetünkben vagyonnak tűnt.

26.

Egy kőhajításnyira sem értünk, mikor fészket vert bennem a gyanú azzal az egydollárossal kapcsolatban. Megszámoltam a dollárokat és két darab egyest találtam. Rögtön leesett a tantusz. A sunyiképű jól színészkedett, szándékosan keltette föl a gyanakvásomat, és most már az is világossá vált, hogy miért volt összehajtogatva a pénz. Azok a ragyaverte, csökkentértelmű jenkik, minden pénzüket egyforma nagyságúra és színűre csinálják, hogy fulladnának meg, így összehajtva nem lehet egymástól megkülönböztetni őket. Mínusz 49 $ volt az egyenleg. Lelkünk mélyéig megrázott minket ez a galádság, és komoran róttuk az utcákat. 

De ez még nem volt elég, most már mindenki gyanús volt, aki élt. További balsejtelmeim támadtak és elkértem Évától a váltott pénzt, hogy utánaszámoljak. Éva erősködött, hogy azzal semmi baj nem lehet, hiszen az orrunk előtt számolták meg, de nekem gyanúsan vékonynak tűnt a köteg. Hát persze, 310 ¥ volt. Éva olyan dühös lett, hogy tiszta erőből földhöz vágta kalapját, pedig az szegény semmiről sem tehetett. Nálam furcsamódon eltűnt az a nyugtalanság, idegesség, ami az első csalás kiderültével erőt vett rajtam. Végiggondoltam a dolgokat és azt, hogy most mihez fogjunk, közel 100 $ elvesztése elég súlyosan érintett minket. Céljaink elérése eddig is borotvaélen táncolt szűkös anyagi kereteink miatt, de ezzel a csapással már a lehetetlennel vetekedett.
Világos volt a második csel is, most már utólag. Amikor a fickó visszavette megszámolni a pénzt, a köteget a bal keze mutatóujja köré tekerte U alakban, jobb kezével számolta, és amikor kb. a feléhez ért, a bal kezének gyűrűs- és kisujját becsúsztatta a már megszámolt kötegrész fölé s ily módon megfelezte a köteget. Amikor pedig átadta a pénzt a keze feje eltakarta a tenyerébe szorított fél köteget. Ezt csak azzal lehet megcsinálni, aki pont szemben áll, ezért kellett a egyikünk figyelmét elterelni, mert ha ketten figyelik, az egyik biztosan észreveszi. 

Talán nem furcsa, hogy ekkor némi változás következett be nyitott és elfogadó hozzáállásunkban. Kezdtük több kritikával szemlélni a dolgokat, a népeket, az országot, a várost. És igazából szerettünk volna már Bangkokban lenni, egy másik országban és másik városban, még ha ennek reális lehetősége elég messzire is távolodott. Ennek ellenére optimista (vagy mondjuk, hogy bolond?) módon bíztunk a szerencsénkben, s az a néhány nap, amiről úgy gondoltuk, hogy még Kantonban kell töltenünk, örökkévalóságnak látszott számunkra. 

Kanton pedig úgy egyébként nem volt rossz város, szöges ellentéte volt Pekingnek. Az utcák itt keskenyek és zsúfoltak voltak, a sok modern és jellegtelen épülettel szemben pedig, itt régi, lerobbant, ám romantikus hangulatot árasztó, gyarmati stílusú épületek álltak.

Kantonban az emberek magánélete is nyitottabb, valahogy ez itt inkább Kína. Ebben az országban sehol sincs divatban a nagy lakás, de itt Kantonban néhol minden képzeletet felülmúl az egy főre jutó négyzetméterek száma, pedig ezek nem „nyomortanyák”.
Az utcán sétálva többször is bepillanthattunk a nyitott ajtókon az udvarokba, sőt lakásokba is, melyek legtöbbször egyetlen szobából állottak. A kínaiak az utcán élik a magánéletüket, ott nevelik a gyerekeket, ott esznek, ott játszanak. Többször láttunk például az utcán guszta kis műanyag lavórban fürdőző gyermeket. Amikor Pekingben azt a „nyomornegyedet” láttuk, akkor azt hittük, hogy az valamiféle kivétel, pedig az csak egy darabka régi Peking volt, és itt Kantonban egy egész város élt így. 

Esténként a nagy hőség miatt nem csukják be a lakások ajtajait, melyek gyakorta az egyedüli nyílásai az egyetlen helyiségnyi hajléknak, így aztán ezek az utcára nyíló helyiségek mindössze egy bordásfalra megtévesztésig hasonlító rácsozattal vannak elválasztva a külvilágtól.

A hatalmas zsúfoltság miatt azt gondolom, hogy a miénktől teljességgel eltérőek a kínaiak proxemikai jellegzetességei. Nyilván máshol vannak az énhatáraik, eltérő az élettérigényük. Sajnos behatóbb vizsgálatra nem volt lehetőségünk, pedig érdekes téma lett volna. Annyi bizonyosnak tetszik azonban, hogy – a japánokhoz hasonlóan – a magány-igényüket a körülmények kényszere miatt másképp elégítik ki, mint mi. 

Mivel egyetlen helyiségben laknak négyen-öten, nincs lehetőségük egy magányos szobába félrevonulni, hogy egy kicsit magukban legyenek, ezért saját magukban építenek falakat, ha be akarnak zárkózni. Ha a kínai magára akar maradni gondolataival, visszahúzódik a „Nyolcas Kerítés” mögé, s ilyenkor nem illik zavarni őket. A család együttélését egyébként sokkal több hagyomány szabályozza, mint mifelénk, ennek köszönhetően például a válás igen ritka errefelé.

25.

A Shamian Island

Remek szállást találtunk a Gyöngy-folyó partján, egy kis szigeten, a Shamian Island-en, melyet egy keskeny, elmocsarasodott kis csatorna választott le a szárazföldről. Ezen a szigeten régen európaiak lakta városrész volt. A XIX. században az angol és a francia kormány nagy költséggel töltette föl az iszapos kis szigetet, hogy állampolgáraik számára lakhelyül szolgáljon. Itt a város egyéb részeivel ellentétben a régi házak egy kicsit jobb állapotban vannak, jobban érezhető rajtuk az európai hatás. Ma sok közülük hotelként használatos. Autóval nem is lehet behajtani a szigetre, csak egy lezárt fölüljárón a White Swan hotel parkolójába. Szállodánk Youth Hostelnek neveztetett, de a pekingihez hasonlóan ennek sem volt semmi köze semmiféle Youth Hostelhez, egyszerűen csak így hívták. 5 ¥-nal drágább volt, mint a pekingi, de sokkal kellemesebb és érdekesebb. Hál’ istennek folyóra néző, emeleti szobát kaptunk, amihez eredetileg nem építettek vizes blokkot. De a kínai idegenforgalmi hivatalnál nem jöttek ettől zavarba, s a fürdőszobát és a WC-t meglepő módon az erkélyen helyezték el, úgyhogy zuhanyozás, illetve WC-n ücsörgés közben nagyszerűen lehetett nézelődni. A folyón rengeteg dzsunka, szampan és uszály nyüzsgött, mindig akadt látnivaló.

Kilátás nyugat felé a White Swan Hotelból

Kis hotelünkkel szemben magasodott a szuperelőkelő luxushotel, a White Swan, melyben hamar fölkerestük a thai konzulátust. A vízumra mindössze öt napot kellett várni, de ez is túl soknak bizonyult. Közben kerestük a módját, miként juthatnánk el Bangkokba, onnan meg a mesés Koh Phanganra, melyről még az egyik spanyol regélt nekünk először. Még Pekingben, a thai követségen szereztünk néhány prospektust róla, s ezek fölött álmodoztunk néha erről a paradicsomi szigetről. Ha van „Kék lagúna”, hát ez az.

Minthogy még legalább öt napot kellett Kantonban töltenünk, és řen-min bi készletünk erősen megfogyatkozott, megragadtuk a kínálkozó lehetőséget, hogy 100 $-t beváltsunk, amikor egy kissé rossz arcú kínai „cséndzsö mani” megszólítással fordult hozzánk. Pekingben sosem volt probléma ebből, már csak azért sem, mert ott kis üzletek tulajdonosai, illetve bérlői voltak a dollárvásárlók, és reklamáció esetén bármikor vissza lehetett menni. Azonban itt, ezzel a tettünkkel, utazásunk hatalmas fordulatot vett. Ez egy olyan cezúra volt, ami elválasztja a turistáskodást az életre szóló kalandtól. Az, hogy erre a két szóra hogyan reagáltunk, elindított sorsunk útjában egy lavinát, mely eleinte még megállíthatónak tűnt, de végül majdnem maga alá temetett minket.

Forgalom a Gyöngy-folyón

Kellemetlen külsejű üzletfelünkkel hosszas vita után megállapodtunk az árfolyamban, s talán ez hatott megnyugtatólag, hiszen miért vitatkozna, ha úgyis át akar verni minket. Először is elment megfelelő mennyiségű készpénzért, mivel ez vagy félévi átlagkeresete egy kínainak. Aztán kezünkbe adta az 580 ¥-nyi köteget, hogy számoljuk meg, és kérte a dollárt, átvizsgálás céljából. Adtam neki elővigyázatosságból egy 50 $-ost. Mikor a másikat is kérte, – közben Éva számolt, – gyanút fogtam, hogy el fog rohanni a pénzzel, ezért megtagadtam a kívánságát. Ezen a ponton hirtelen mindketten bizalmatlanok lettünk egymással szemben, és egyaránt az üzlet felmondásán gondolkoztunk. Minthogy tovább erősködött, meggondoltam magam, vissza adtam neki a jüan köteget, és kihúztam a kezéből az ötvenesemet, melyet – azt hittem valamilyen hamisítást kiszűrő vizsgálat céljából – elég furán összehajtogatott. Mindezek után emelt fővel távoztunk, arra gondolva, hogy ezt megúsztuk, ez biztos tervezett valamit, látszott a sunyi képén. Még nem értünk messzire, a kis szigetet kerítő csatorna hídján újra fölhangzott a „cséndzsö mani”. Ismét lépre mentünk, de ezek bizalomgerjesztőbbek voltak és barátságosak. Az föltűnhetett volna, hogy egyből elfogadták a 600 ¥-os ajánlatunkat, de nem fogtunk gyanút. Kezünkbe nyomtak egy nagy köteg 10 ¥-ost, hogy számoljuk meg, de hiányzott 30 ¥. Mikor ezt szóvá tettük, hitetlenkedve átvették a pénzt, és az orrunk előtt megszámolták, eközben – mivel többen voltak, – elkérték a dollárt, hogy megvizsgálják, így egyikünk a dollárvizsgálóval, másikunk a jüanszámolóval volt elfoglalva (mellesleg ez a módszer lényege). Ekkor kiderült, hogy tényleg jól számoltunk, és csak 570 ¥ volt a kötegben, így sajnálkozva hozzátettek még 30 ¥-t, az egészet összehajtva átnyújtották, és kérték a másik ötvenest. Zsebembe nyúltam, de hirtelenjében egy egydolláros bankó akadt a kezembe, ám mivel volt egy darab egydollárosunk is, hát nem sokat gondolkodtam rajta, hanem kerestem egy ötvenest és odaadtam nekik, és aztán elköszönve távoztunk az ellenkező irányba.

24.

A 34 órás vonatút különös élmény volt, még a hatnapos Transzszibéria Expresszhez képest is. Maga a vonat is soselátott meglepetésekkel szolgált. Fülkék nem voltak, az egész kocsi egyetlen tér volt. Az egyik oldalon húzódott egy folyosó, melyből sok kis oldalfolyosó nyílt, melyet menyezeti érő falak választottak el egymástól, s ezen oldalfolyosókról jobb és bal kéz felé egyaránt, három szintben nyíltak a fekvőalkalmatosságok, mivel ágyaknak igazán nem nevezhetem őket. Így, ha az ember lefeküdt, kilógathatta a fejét vagy a lábát a hosszanti folyosóra. Éva legfelülre, én meg alá kerültem kettővel, a legalsó ágyra. Ez volt a híres „hard sleeper”, azaz a helyi másodosztály. Ablakok néhol hiányoztak, de szúnyogháló mindenhol volt, ha kissé foltozott is. Mindazonáltal jóakaratú útitársaink óvtak bennünket attól, hogy az ablak közelébe értékes tárgyakat helyezzünk, mert vannak az állomásokon olyanok, akik képesek egy pillanat alatt fölhasítani a szúnyoghálót és elillanni a zsákmánnyal. Csomagtartó, az mindössze egyetlen egy húzódott végig a hosszanti folyosó teteje közelében (és nem Yen volt az egyetlen kínai, aki szeretett sok csomaggal utazni), így a mi motyónk – lévén hogy kevésbé voltunk erőszakosak – csak a folyosón kaphatott helyet, neki is mentek jó néhányszor. S ezt a fölöttébb szűkre szabott csomagtartót is megkurtították jó másfél méterrel az elején meg a végén, hogy elhelyezhessenek a vasúti kocsiban kettő darab színes TV-t, amiből pedig szerintem egy is több volt a kelleténél, azonkívül rádiót építettek minden „oldalfolyosó” mennyezetébe, méghozzá oly módon, hogy sem kikapcsolni, sem lehalkítani nem lehetett őket, így hát korán reggel kitűnő kínai munkásmozgalmi indulókra ébredtünk. Este az ágyválasztásnál ez a szempont tudatlanságunk okán nem merült fel, úgyhogy én viszonylag jól jártam az alsó fekhellyel, de Éva szegény igencsak hamar lemászott a felső ágyról.

Döglesztő volt a meleg, és ahogy mentünk délebbre, annál inkább. Még az odavalósiakon is látszott, hogy mennyire nehezen viselik. Ha már nagyon nem bírtuk, átmentünk a szomszéd kocsiba, ahol kis északi sark fogadott minket, bár a kifüggesztett hőmérő 26 fokot mutatott. Ez egy teljesen új, német gyártmányú kocsi volt, hasonló felépítésű, mint a mi Transzszibéria kocsink, – azaz fülkénként négy ágy két szintben, – csak tisztább. (Mellesleg ezt hívták „soft sleeper”-nek, ami itt az első osztályt takarta), de ezenkívül a vagonon kívül egyik kocsinak sem járt ki a légkondi, még a többi „soft sleeper”-nek sem, ezért ez nyilván valamilyen VIP-vagon lehetett, talán a „nagy menetelésben” megfáradt öreg kínai kommunisták utaztak benne. Mindenesetre sok időt nem tölthettünk ebben a hűtőszekrényben, mert a kalauz rendszerint barátságtalan pillantásokkal méregetett minket, így nem akarván kihúzni a gyufát, mentünk vissza a szaunánkba. Sokat játszottunk és bucira aludtuk a fejünket. 

Kanton Kína hatodik legnagyobb városa és ötödik legnagyobb kikötője, bár a 15. században az első volt. Kínaiul Guang-zhou (Guang-csou) a neve, mert a Kanton szó egy tévedésből származik. Amikor a potugál hajósok 1517-ben partra szálltak itt, – s ezzel Marco Polo után az első európaiak voltak az országban, – megkérdezték hogy hol a fenében is vannak, a helyi lakosok a tartomány nevét mondták, hogy Guangdong, s ezt értették a potugálok Kantonnak, s így nevezték később is a várost. A portugál hajósok, aztán Kína számára is hasznos kereskedelmi tevékenységük végzésére megkapták Aomen városát, mely most a Macau nevet viseli. Kanton a Gyöngy-folyó torkolatvidékének szájánál fekszik, úgy 100 km-re a tengertől, de a tölcsértorkolaton tengeri hajók is képesek közlekedni Kanton városáig A híres Gyöngy-folyó, mely az Ópiumháborúkban oly nagy szerepet játszott, (s a második legbővizűbb folyó Kínában), tölcsértorkolatoknál szokatlan módon több ágra szakadva vágja három felé a várost, számos szigetet alkotva.

23.

Hétfő délelőtt elmentünk a pekingi Ausztrál Követségre, ahol visszaadták az útleveleinket, egy olyan udvarias levél kíséretében, hogy először nem is ismertük fel benne vízumkérelmünk elutasítását. Ez némi csapást jelentett távolabbi terveinkre, de némi tűnődés után azt sütöttük ki, hogy valamilyen úton-módon megpróbálunk eljutni Thaiföldre, és így kárpótoljuk magunkat Ausztráliáért. Ebben része volt annak is, hogy még a vonaton a spanyolok olyan lelkendezve meséltek Koh Pangan szigetéről, hogy összefutott az ember szájában a nyál. 

Az a probléma viszont fölmerült, hogy Sziámban is vízumkényszer van, mi pedig aznap elutazunk. Elmentünk a thai követségre, hátha... Éppen nem volt félfogadás, és ebédidő lévén senki sem tartózkodott bent csak az őrök, de kitartóan megvártunk valakit, aki felvilágosítással szolgálhatott. A valaki aztán elmondta, hogy ha akarná sem tudná ma megcsinálni senki a vízumunkat, mert nincs hivatali óra, csak holnap lesz. De mondott egy jó hírt is, Kantonban van egy thai konzulátus a White Swan hotelban, ott megkaphatjuk a vízumot.    

Szívesen ellátogattunk volna Tibetbe is, de kósza próbálkozásunk hamar kudarcba fulladt, ugyanis kiderült, hogy semmiféle közlekedési eszköz nem jár arra csak turistabuszok és teherautók. A turistabuszt kizártuk, egyrészt mert 300 amerikai dollárba került volna (kicsit sok a mi pénztárcánknak), azonkívül ezen a túrán nagyon vigyáztak az emberre, hogy mit néz meg, és mit nem. Tibet kínai annektálása valahogy tabutémának számított a világpolitikában, s ezen e kínaiak nem szándékoztak változtatni, mondjuk egy megrendítő képriporttal, amit egy turistaként beosont újságíró készít. A turistabusz elsődleges feladata a szemét, ultraelnyomó, feudális Tibet összehasonlítása lett volna a modern, boldog, sinaizált Tibettel. Hát ebből mi nem kértünk.

A másik lehetőség, a magánúton való eljutás, szintén kizártnak látszott, mert csakis különleges engedéllyel lehet Tibetet felkeresni, s a több útellenőrzés és a belső határ pontosan az engedély nélküliek kiszűrésére szolgál. Ha tehát mondjuk sikerülne lestoppolni egy teherautót, nemcsak mi kerülnénk bajba valamelyik ellenőrző ponton, hanem szerencsétlen sofőrünk is. Thaiföld tehát valószínűbbnek látszott Tibetnél.

Hazaérve szállodánkba összepakoltunk nagy nehezen, ügyet sem vetve a check out time-ra, mert igazából módfelett haragudtunk a hotelre. Néhány napja ugyanis éjszaka, (éppen nem a legjobbkor,) egyszerre csak felgyulladt a villany. Először azt hittük, hogy valaki kint szórakozik, ugyanis kint, az ajtó előtt is volt egy kapcsoló. De nem. Egyszerűen nem lehetett lekapcsolni a villanyt. Másnap reggel, mivel a korábbi tapasztalatok megtanítottak rá, hogy nem érdemes gyors segítséget várni a személyzettől, elkezdtem villanyt szerelni, mert azt hittem a kapcsoló a bűnös. Szétszedtem, a két vezeték láthatóan nem ért egymáshoz, a villany pedig égett. Ez igen meglepett engem, de hát ez Kína, itt bármi megtörténhet, s annak ellenkezője is. Még azt megtehettem volna, hogy kicsavarom az izzót, de akkor meg felkapcsolni nem lehetett volna, Kénytelenek voltunk tehát szólni, hogy csinálják meg. Na ezt többször is meg kellett ismételni, és csak akkor küldték a villanyszerelőt, mikor már fenyegetőzni, meg kiabálni kezdtünk. Addig is több napon keresztül egész éjjel égett a lámpa, ami roppant kellemetlen volt, lévén földszinti szoba, ahová bárki beláthatott. Aztán végre megjött a villanyszerelő, aki teljes technikai tudását összeszedve, pontosan azt csinálta, amit én, vagyis szétszedte a kapcsolót, és ugyanúgy meghökkent, mikor ez hiábavalónak bizonyult. Ám a kínai szakmunkásképzés eme büszkesége tovább is ment. Középre húzta az asztalt, felrakott rá két széket, egymás tetejére, Évára ráparancsolt (jelekkel), hogy az asztalt fogja, rám pedig, hogy az asztalon a székeket fogjam, ő pedig felmászott a bútorhalom tetejébe és ismét minden technikai tudását összeszedve kicsavarta az égőt. Még büszke is volt magára, hogy ilyen jól megoldotta a problémát, mi meg arra gondoltunk, hogy ezért aztán tényleg kár volt annyit veszekedni. Ezután, ha besötétedett, csak annyi világosság volt a szobában, amennyi a fürdőszobából beszűrődött, s ez nem volt valami sok.

Szóval ezért és sok más apró bosszúságért, amit okoztak nekünk, (a piszkos anyagiakról nem is szólva), elhatároztuk, hogy bliccelni fogunk. Persze nem olyan nagyon, csak másfél napot. Többet nem is lehetett volna, hiszen általában előre fizetettek, aztán pedig naponta. Ígyhát nyolc óra tájban csomagostul, mindenestől, kislisszoltunk a hotelból. Nem volt nagy veszélye a lebukásnak, mert hatalmas volt a jövés-menés, temérdek hátizsákos tartózkodott mindig az előcsarnokban, mert ez a szálló, – talán az egyetlen ilyen Pekingben – szinte gyűjtötte az utazókat és a vándorokat, a turisták más hotelbe mentek.

Még utoljára beültünk a Pink House-ba egy búcsúvacsorára. (Jű-szan-řó-szë, mogyorós csirke, dumpling.) Ricsiék és a „Tanár úrék” is velünk tartottak. (A „Tanár úr” a volt főiskolámon tanított [bár engem nem], és szintén vonatismeretség volt.) Ezen a helyen van angol nyelvű étlap is, hiszen leginkább a szálló vendégeiből él, de így az ételek kínai nevét nem tudjuk. Jól belaktunk, jól besöröztünk és az utazás tudatától felspannolódva indultunk a pályaudvarra.

Utolsó pekingi élményeink nem voltak híjával némi bosszúságnak. A 21. bejegyzésben már írtam a közlekedésről, és hogy mélyen lenéztük a tolakodást, amit nagyon egyszerűen ki lehetett védeni. Az ember megvárta, míg minden affér elrendeződik a buszajtóban, aztán utolsóként kényelmesen felszállt maga is.

A pekingi pályaudvar homlokzata

A pályaudvarra menet a buszra a végállomáson kellett fölszállni, tehát egy töküres busz jött. Szerencsétlenségemre pontosan az orrom előtt nyitotta ki ajtaját, és én a tömérdek cumóval nem tudtam elég gyorsan mozogni. Legszívesebben most is hagytam volna a tömeget föltolakodni, de hát pontosan az útjában voltam, így jobb belátásra jutva (vagy rosszabbra), elhatároztam, hogy inkább fölszállok. Igen ám, csakhogy – amint ez várható volt, – nem ment ez olyan simán, mivel a kicsi kínaiak is egyszerre (vagy előbb) szerettek volna fölszállni, mint jómagam, aminek az lett a következménye, hogy vagy huszadmagammal beragadtam a buszajtóba és se le, se fel. Egy darabig, a nagy forgatagban csak arra vigyáztam, hogy senkiben ne okozzak kárt, próbáltam hátrálni is, de hiába, mert a mögöttem levők nyomtak, és nem voltam valami mozgékony a kb. bruttó mázsás súlyommal. Ám ekkor, a nagy dulakodásban megreccsent a féltve őrzött kínai halászkalapom, és többet nem ismertem se istent, se embert. Két kezemet oldalt kinyújtva, vízszintesen hátrafelé tettem egy erőteljes mozdulatot, miáltal a kicsi kínaiak sora megdőlt, s potyogtak, mint a vadgesztenye ősszel. Az így támadt vákuumban aztán kényelmesen fölszálltam. Fent a buszon aztán tisztelettel tekintettek rám, a nagy fehér varázslóra, mintha valami hőstettet vittem volna véghez.

     

12.

Csen-bi készítő

Másnap, augusztus 5-én, már kissé céltudatosabb városnézést terveztünk. Elhatároztuk, hogy biciklit bérelünk, mert gyorsabb is, meg többet is látni, és végtére ez itt az általános közlekedési eszköz. Persze szokásunkhoz híven nem siettük el a dolgot, elbarangoltunk vagy két órát egy kis pekingi piacon, megkóstoltunk egy helyi specialitást, melyet az orrunk előtt készítettek. Neve, ha jól értettük, csen-bi. Egy hatalmas fémplatnin sütöttek egy méretes palacsinta-félét, ráütöttek, s megsütöttek rajta egy tojást, aztán beleraktak valami előre elkészített, összeszáradt lángosszerűséget, aztán elkezdték összehajtogatni és közben megkenték speciális kínai ízű mártásokkal. Az egyiknél fölnéztek, s ránkmordultak, hogy „Hö?”, ha bólintottunk, hogy „Hö!”, azzal a mártással is megkenték. Az volt a csípős. Azután az egész miskulanciát összetekerték, s szalvétában a kezünkbe adták. Tudom, ez így nem hangzik valami jól, de az íze annyira megtetszett nekünk, hogy később többször is ilyet reggeliztünk.

A Chang-an jie a Word Trade Center tetejéről.
Jól látszik, milyen párás a levegő.

Közben ráakadtunk a negyvenemeletes, épp most épülő World Trade Centerre (mellesleg nem volt nehéz, mivel Peking második legmagasabb épülete, s a szobánk ablakából is látszott), ahová elhatároztuk, hogy felmegyünk. Az nem is igen fordult meg a fejünkben, hogy talán nem engednek fel, bíztunk ellenállhatatlan fellépésünkben. Nem is csalódtunk. Szerfölött kedvesek voltak velünk, mintha nem is kérhettünk volna természetesebbet, mint mászkálás-nézelődést egy épülőfélben lévő házban , és végigkísértek minket a már majdnem kész épületen. Persze nem az egészen, mert az évekig tartott volna, de jártunk a huszonhatodikon, ahol már kint voltak a feliratok is az ajtók felett, például a Texaco cégé. Aztán felmentünk a negyvenedikre, (tiszteletünkre bekapcsolták a gyorsliftet is), ahol még nem voltak készen a belsőépítészeti munkálatokkal, aztán meg kimentünk a tetőre, ahol a helikopter-leszálló volt. Felhőkarcolónk a város legfontosabb főútján, a kelet-nyugati irányban húzódó 38 km hosszú, 100 m széles Chang-an jie-n (Csang-an dzsi), azaz a Nyugalom Sugárútján volt, mely ebből a magasságból sem látszott keskenynek. Kétszer négy sáv az autóknak, kétszer két sáv a bicikliknek, és még egy kétsávos szervizút a nyugatra tartó útrész mellett. A járdákról nem is beszélve. A kocsik mindenesetre hangyáknak látszottak, az emberek még annak sem. Közben a kísérőnk hibátlan angolsággal magyarázott, mutogatott mindent. Egészen úrnak éreztük magunkat, szépen meg is köszöntük az idegenvezetést.

Azután végre találtunk egy helyet a hongkongi piacon, ahol bringát bérelhettünk. Felpattantunk rá, és célba vettük a Bei Hei (Északi tenger) parkot, melyet Yenék nagy lelkendezéssel ajánlottak még a vonaton, ez azok között az általuk előírt programok között szerepelt, amit muszáj lesz majd megnéznünk.

A Bei Hei park

 
Útközben megálltunk egy vurstliszerű helyen, ahol szemmel láthatóan nagy volt a csődület. Elhatároztuk, hogy ha már itt vagyunk, bemegyünk, hiszen ahol ennyien vannak, az biztos érdekes hely. Letettük a bringáinkat egy bicikliparkolóban, jegyet váltottunk, és bementünk. Eleinte azt hittük, hogy ez a pekingi vidámpark, bár interaktív játékok nem voltak, ellenben sok olyan, amit csak nézni kellett. Aztán felfedeztünk egy monumentális aranyszínű Buddhát, meg egy dombra épített fehér kőépítményt. Kíváncsiak lévén, felütöttük az egyébként eléggé haszontalan magyar útikönyvet, hogy hol is lehetünk. Hát a Bei Hei parkban voltunk. Bejártuk a parkot, licsit ettünk, megnéztük a pagodát, és pálcikákat vásároltunk. Pagodát mondtam, bár ez  inkább dagoba volt, azaz olyan pagoda, ami egyetlen tömbből áll, és nincsenek emeletei. A neve Bai Ta (Fehér Pagoda),  egy kis szigeten, a Jáde-szigeten magasodik, s ez a park jelképe.  A Jáde-szigetet körülölelő tavacska a Császári Palota környékén található tórendszer része, ami összefügg a várost kusza, szövevényes összevisszaságban behálózó csatornarendszerrel.

A hatalmas Buddha mögött a dagoba.

Valahogy nem igazán értettük, hogy  azonkívül, hogy kellemes sétálgatni, ücsörögni a parkban, miért vannak úgy oda a kínaiak ezért, hiszen a Bei Hei park neve fogalom. Ennek a magyarázata igen összetett.
Először is Kínában a parkoknak kicsit más a funkciója, mint nálunk. Ide tényleg pihenni jönnek az emberek, belépődíjat (persze csak névlegeset) fizetnek, s a város egyéb részeivel ellentétben  a parkokat tényleg rendben tartják, elkerítik, takarítják, gondozzák, igazi díszei ezek a városnak. Másrészt a Bei Hei park egy kicsit más, mint a többi. Tele van – európai ízlés számára giccses – játékokkal, figurákkal, amik mozognak, világítanak, fröcskölnek. A távol-keleti ember lelkében mindig megmarad egy kicsit gyereknek, s ezek a kicsi kínaiak is úgy tudtak örülni egy-egy mozgó sárkánynak, egy emeletes arany Buddhának, egy forgó, háromméteres vízililiomnak, mint a gyerekek.

Lehet még egy magyarázat, de ez inkább a hírét növelheti, mintsem a népszerűségét. Ugyanis az „idegen” kínai császárok pihenőparknak használták a szigetet, és itt állt a Coleridge által Kubla Kánnak emlegetett mongol császár híres palotája, a Xanadu, melyet Marco Polo földi paradicsomnak nevezett.

Hazafelé tekerés közben összefutottunk még Ricsiékkel (velük is a vonaton ismerkedtünk össze),

Érdemes megfigyelni a kiváló minőségű kínai gyékénycipőt a lábamon,
melyből pár nap használat után kikandikál a lábujjam.

akik már két napja, mióta megjöttek, egyfolytában a hazafelé útjukat intézték, ami – tekintve hogy tíz napra jöttek –, elég durvának tűnt. Meglehetősen rémes képet festettek a hazatérésük esélyeiről, lehetőségeiről. Együtt éreztünk velük, de úgy gondoltuk, hogy ez minket nem érint. Mekkorát tévedtünk!  De ez majd csak egy jó hónap múlva derül ki...
Aztán hazabaktattunk egy rövid pihenőre, mert a biciklizés egy kissé megviselt minket ezen az éghajlaton. Lezuhanyoztunk, és pőrén sziesztáztunk az ágyon heverészve, mikor is kopogtattak.

11.

Persze akiket hiába vártunk a megbeszélt időpontban, azok Yenék voltak. Mindazonáltal elviselhetetlen lett volna a szobában maradni, mikor itt vagyunk Pekingben, ahol a málhahurcoláson kívül még semmi egyéb nem történt velünk.

 

PEKING, angol átírásban BEIJING, kínaiul 北京 kiejtve: PHEJ CSHING. A világ legnépesebb, és harmadik legnagyobb országának a fővárosa, mely ország ugyanakkor a legősibb töretlen államisággal rendelkezik. A Peking szó annyit tesz, hogy Északi Főváros, mivel volt nekik délen is fővárosuk, "Nanking". Peking nyolcszáz éve kisebb megszakításokkal főváros, de a területet már az ősidők óta lakják, hiszen a közelben találták meg a 360.000 éves Sinanthropus pekinensis, azaz a pekingi előember koponyáját. Később, de még mindig elég régen, úgy 3000 éve, a Yan állam fővárosa volt ezen a környéken, de pontos helyét a mai napig homály fedi, pedig a kínaiak mindent megtesznek a felkutatásáért. Ez az őstörténeti időszak nagyon népszerű, még Pekinget is gyakran emlegetik "Yanjing"-ként (Yan fővárosaként). Mivel eléggé északon fekszik, a mongolok, amikor Kínára támadtak, legelőször ezt a területet foglalták el, porig égették az akkori fővárost, s Peking mai helyén 1215-ben megalapították Dadut, a "Hatalmas Fővárost", ami Kubiláj kán alatt fényes székvárossá vált, amint azt Marco Polo révén tudjuk. Pekingnek végül a 3. Ming császár, Yongle  nevezte el 1421-ben.

Kabóca-árus

Egy szó mint száz, nem tarthatott bennünket semmi a hotelban, még húsz elkésett Yen sem, nekivágtunk tehát Pekingnek.

Legelső, igen különös tapasztalatunk egy furcsa hang volt, mely fülhasogató erővel szólt. Mivel éppen egy gyárszerű épület mellett mentünk, Éva rögtön annak tulajdonította a zajt, bár hogy mit gyárthatnak ott – mivel a lárma kissé rendszertelen volt –, ő sem tudta kitalálni. Én azonban már hallottam Görögországban hasonló, bár jóval halkabb hangot, így gyanúmnak hangot adva bizonygatni kezdtem, hogy ez nem lehet más, mint egy különösen nagyméretű kabóca, mely éppen esti koncertjét végzi. Persze Éva a legteljesebb képtelenségnek vélte, hogy ilyen erős hangot egy kis állat ki tudjon adni, s hiába győzködtem példákat hozva a természeti furcsaságokra, meg hogy a bölömbika is lám milyen kicsi madár, s mégis mekkora hangja van, Éva mindaddig nem hitte el, míg saját szemével meg nem győződött róla, amire hamarosan sor került, mivel a kínaiak szerencsehozó háziállatként tartják, kis – kb. 8 cm. átmérőjű – gömbölyű háncskosárkába zárják, és mindenfelé árulják. Sokszor láttuk üzletekben felfüggesztve, ahol érdeklődő pillantásunkra megpöckölgették, hogy cirpelni kezdjen, valamint tanúja voltunk annak is, hogy a gyerekek szitakötőt vadásznak, s utána a háncskalicka nyílásain keresztül bepréselték a szerencsétlen rovart, kíváncsian várva hogy összecsapnak-e az ízeltlábúak, és akkor melyikük lesz az erősebb. Úgyhogy pekingi tartózkodásunkat végig kísérte a kabócák zenéje. Később utánanéztem, és a kabócák hangja elérheti a 120 dB-t is (85 dB  hangnyomás a veszélyességi határ!).

A kabóca

Bebuszoztunk a központba, s mivel ekkor már szörnyen éhesek voltunk, legelőször egy éttermet kerestünk. Angolul senki sem tudott, így az étkezés nem volt teljesen bonyodalommentes. Meglehetősen elképedtek, amikor kiderült, hogy nemcsak hogy nem beszélünk kínaiul, hanem még az írásjeleket sem ismerjük. De ekkor kreatív ötletük támadt, s behívtak minket a konyhába, hogy válasszuk ki, melyik étel tetszik. A konyha modern ételgyártó nagyüzem volt. Rámutogattunk néhány gusztábbnak tetsző ételre, s visszatérvén a helyünkre, izgatottan vártuk az eredményt. Ám az étel helyett a fizetőpincér jött, s nagy megrökönyödésünkre elénk rakta a számlát. Nem akarván kilátástalan kommunikációs bonyodalmakba belemászni, fizettünk, s csak reménykedtünk, hogy az élelmet is hozzák majd, de félelmünk alaptalannak bizonyult. Először azt hittünk, hogy csak mi nézünk ki úgy, mint aki zabálás után azonnal futásra fogja a dolgot, de később tapasztaltuk, hogy egész Pekingben mindenhol következetesen előre kérik a cehhet. Az az alig titkolt reményünk is füstbe ment, hogy csak a vonat étkezőkocsija volt drága, mert itt is hasonló nagyságrendűek voltak az árak.

Aztán végre megjöttek a tálak, s innentől aztán nem volt probléma. Ízek kavalkádja, csípős, édes, savanyú. A pálcikaforgatás is jobban ment már, mint a vonaton, bár azért a vacsora végére elgémberedett a kezünk, miközben a kínaiak eleinte érdeklődő, majd megkönnyebbült pillantással figyelték, hogy azért tudunk mi kulturált kínai módjára enni. No azért annyira mégsem asszimilálódtunk, hogy az étkezési szokások többi elemében is jeleskedjünk, itt ugyanis az emberek, ha valami nem az ínyükre való, mócsing meg egyebek, egyszerűen kiköpik az asztalra.

"Egészséges" kóla

Vacsora után, akárcsak Moszkvában, szükségét éreztük egy kis testmozgásnak, így elhatároztuk, hogy térkép után szabadon nekiindulunk gyalog Peking utcáinak, és megkeressük az olcsó diákszállót, ahol ott vannak a többiek is (mármint útitársaink a vonatról, pl. a spanyolok, a magyar fiúk, és a japánok). Valamint egy kötetlen, spontán séta a legjobb lehetőség egy város megismerésére. A túrára vettünk egy üveg nagyszerű kínai kólát, mely Coca Colának volt álcázva, s minket is megtévesztett, amíg észre nem vettük, hogy a „healthful” jelző díszíti. Hát hogy egészséges volt-e, azt nem tudom, de hogy pocsék volt, az biztos. 

Aztán potom két óra kemény gyaloglás után észrevettük, hogy körülbelül az út ötödét tettük meg. Kiderült, hogy a Peking-térkép, a város nagyságára való tekintettel, sokkal kisebb léptékben készült, mint a szokásos várostérképek. Az a városrész azonban (Chongwen kerület), amerre utunk vitt, igazán érdekes volt. Nem volt éppen "favela", de Peking gazdagabbja biztosan nem itt lakott. A keskeny, de tiszta, szépen leaszfaltozott utcácskák, a földszintes, alacsony házak sok-sok lakóval, a piciny udvarok romos deszkapalánkkal olyan érzést keltettek az emberben, hogy itt minden négyzetmillimétert kihasználnak. Egy udvaron belül több, sokszor akár nyolc-tíz, általában egyszobás lakás volt, melyen gyakran három generáció osztozott. Viszont az átlagos életszínvonalhoz képest meglepően sok helyről vibrált ki a
színes tévé (nyilván "Beijing" márkájú). Itt az egy főre jutó négyzetméterek száma riasztóan csekély, úgyhogy az emberek  igazából az utcán élnek: esznek, isznak, alszanak, játszanak – többféle társasjátékot is láttunk –, a kedves, bölcs, öreg kínaiak a halálra várnak, a háziasszonyok lisztet szitálnak, tésztát gyúrnak, a gyerekek futkároznak, és mindenki nagyon barátságos, köszönnek,  egyesek megkérdezik, honnan jöttünk, de mindenki az egyetlen angol szót ismételgeti, amit általában tud: „hallo”.

10.

Várakozás Yenre a pályaudvar előtt

      Pekingbe való megérkezésünk nem nélkülözött némi kalandos elemet. Egyelőre nem sejtettük, mi célja van velünk „Maminak”, de megadóan kullogtunk utána a pályaudvar forgatagában, azzal a könnyebbséggel, hogy a Yenék bérelte hordár kocsijára valahogy sikerült a mi holminkat is fölpasszírozni. Annyi vigaszt találtunk azonban, hogy „Papi” ugyanolyan tanácstalanul bandukolt a határozott és céltudatos Yen nyomában. Mikor kiértünk a pályaudvar elé, egy alkalmasnak látszó helyen nagy, hegyszerű képződményt sikerítettünk a csomagokból, és valami különös, szellemi képességeinket meghaladó okból hosszas várakozásba kezdtünk. „Papi” és „Mami” összevissza rohangáltak, mint a mérgezett egér, és pakolgatták ide-oda a csomagokat, néha eltűntek, ilyenkor Yen mindig odavetette az egyetlen magyar szót, amit megtanult: „pillanatö”.

      A várakozás közben persze nem unatkoztam, forgattam a fejem, nyújtogattam a nyakam, a levegőt szaglásztam, próbáltam minél többet magamba szívni a hely, Kína fővárosának légköréből. Sajnos az a kis zug, ahol álltunk, csak egy romos vendéglőre engedett pillantást, és rothadt zöldségek bűze elegyedett a magasztos légkörbe, úgyhogy a kép kissé csalóka volt, de fantáziámat segítségül hívva remekül kiegészítettem a látottakat. Nehezen tudom leírni, hogy milyen érzés öntött el ekkor. Hirtelen távolra került a perc problémája, a szálláskeresés, pénzváltás nyűge, s valahogy más léptékben kezdtem szemlélődni. Megérintett a távolság és idegenség varázsa, talán mert összes utazásom közül itt jelentkezett legmarkánsabban a kultúrák közötti különbség. Valami furcsa elfogódottság vett rajtam erőt, úgy éreztem magam, mint egy parányi paca egy hatalmas fehér papiroson, itt mindennek és mindenkinek helye volt, láthatóan minden működött, egyedül én álltam ott valahogy oda nem illően, betolakodóan, ahogy belegondoltam, hogy itt vagyok egy ősi kultúra központjában, vagy tízezer kilométerre otthonomtól, egy teljesen idegen közegben. Aztán az lüktetett a fejemben, hogy igen, hát sikerült ide is eljutnom, itt vagyok. A torkom elszorult ezektől az érzésektől, és örültem, hogy senkivel sem kell beszélgetnem e pillanatban. Nem volt ismeretlen ez a fajta meghatottság, ugyanezt éreztem, amikor a Nílust megpillantottam egy kairói taxi hátsó ülésén.

      A pályaudvari cécó eltartott vagy egy órát, s akkor kiderült, hogy Yen is afféle olcsó hotelban akar megszállni, mint amit nekünk ajánlott még a vonaton, s nem a pekingi rokonaihoz megy. Ez a hihetetlen pazarlás, amit megengedni látszott magának, lenyűgözött bennünket, mert természetesen azt gondoltuk, hogy értünk teszi. Szóval a sok "pillanatö" után – már akkor egy kissé rezignáltan – elindultunk a sokat ígérő olcsó szállás felé, saját málhánkon kívül Yen plusz három csomagjával. „Papit” valamiért a pályaudvaron hagytuk a többi csomaggal, későbbi sorsáról nincs is tudomásunk, bár egyszer még találkoztunk vele, de ne vágjunk az események elébe. Nekiindultunk hát, s rövid gyaloglás után egy tömött buszmegállóban folytattuk a már jól megszokott ácsorgást. A rengeteg emberből azt a következtetést vontam le, hogy a busz hamarosan jön, de ez a budapesti logika itt csődöt mondott. Végül aztán jött is egy busz, de hogy ez nem a miénk, már csak elindulás után derült ki, és természetesen mi már a buszon voltunk, úgyhogy a következő megálló után volt alkalmunk újabb távgyaloglással egybekötött súlyemelésre, visszavánszorogtunk egy buszmegállónyit, s megleltük végre a mi buszunkat. A kényelmes buszút után, ahol csak három embert passzíroztam össze a mázsányi csomagokkal, hiszen akkora tömeg volt, hogy a csomagok megálltak a levegőben, váratlanul ismét gyalogolni kellett, hiszen a hotel (enyhén fellengzős ezt a szót használni) valahol a mellékutcák sűrűjében volt, jó messze a buszok járta főúttól. Megpróbáltatásaink természetesen nem értek véget ilyen könnyedén, ugyanis hely nem volt, de a „hotel” egyébként sem fogadott külföldieket. Ezután ismét egy kis séta következett. Kis csapatunkat  ebben a pillanatban úgy kell elképzelni, hogy az én hátamon a hosszú tartózkodásra megtömött csővázas, s két kezemben Yen egy-egy piszoknehéz bőröndje, Éván a saját hátizsákja, egyik kezében az elemózsiás zacskónk, Yen pedig a legkönnyebb, legkisebb bőrönddel. Yen ekkor valószínűleg belátta, hogy ez a csillagtúra nem szerepelhetett legdédelgetettebb álmaink között, úgyhogy felbérelt egy arra tekerő öreg kínai kulit – akinek mellesleg olyan feje volt, mint egy taoista bölcsnek – hogy szállítmányozza a cuccunkat egy másik remek helyre.

A "jó" fejű kuli

      Szóval ezután középtávú futás következett a öreg kínai kuli bicaja után. Az új „hotel” udvarán – ahol természetesen megint csak nem volt hely – spontán népgyűlés verődött össze, kínai mértékben valószínűleg mindennapos, de számunkra riasztóan nagy. A szónok Yen anyánk volt, aki hosszú előadást tartott valamiről, amiből csak néhány röpke, számunkra odavetett szót értettünk: „cutojja, nyisi cutojja”. A népgyűlés kuriózumai azonban mi voltunk. Ráérősen nézegettek minket, érezhetően rólunk beszélgettek, sorsunkat tárgyalták, éppen csak meg nem tapogattak, hogy miből is vagyunk, a gyerekek meg produkálták magukat és röhögtek.

      Azt hiszem itt az ideje, hogy fényt derítsek a már többször említett, általunk egész kínai tartózkodásunk alatt, kínaiul drágá-nak tartott szó, a cutojja eredetére. Sajnos mindez számunkra már csak több hónappal később, itthon derült ki, méghozzá úgy, hogy amikor egy barátunknak meséltük történeteinket, megjegyezte, hogy a drága szó németül is hasonló: zu teuer, nicht zu teuer. Ekkor esett le nekünk, hogy Yen, aki németül gagyarászott valamelyest, végig "saját németül" beszélt hozzánk, ami nekünk persze annyi volt, mintha kínaiul beszélt volna.  Ám ami még komikusabb, hogy mi a cutojjá-t kínai szóként használtuk egész utazásunk alatt, sőt több külföldit is meggyőztünk ennek a szónak hasznos voltáról.

Kudarcsorozatunk után elegünk lett a sportteljesítményekből, s föladtunk eredeti elképzeléseinkből. Így lett az olcsó szállásból 100 ¥-os hotel, de a Da Bei szálló legalább közel volt.

Kilátás a szobánkból, a háttérben a 40 emeletes World Trade Center (a pekingi).

Közösen átélt viszontagságaink jogán Yen is velünk jött, ám csak vendégünkként, s mint ilyen, azonnal bevette magát a fürdőszobába, ahol sikerült is jó háromnegyed óra alatt lezuhanyoznia. Ezalatt mi centis retekkel, és ragadva a tíznapos mosdatlanságtól, fejünket a kezünkbe hajtva, magunkba roskadva, fürdőszoba után epekedve, a sors igazságtalanságától sújtva, szótlanul ücsörögtünk az ágyon egymás mellett. Aztán végre kijött, és ekkor mosolyogva telefonálni kezdett, felhívta többek között „Papit”, aki ezalatt nyilván már hazaért, hogy jöjjön érte és szállítmányozza el csomagostul. Aztán elintézett még egy-két telefont, közben megteázott, szóval otthon érezte magát, de mindezt haláli nyugalommal és természetességgel. Aztán úgy másfél óra múlva távozott Papuskával, aki frissen és üdén – szőrtelen lábán drapp sortban – belibegett, hogy újabb málházásba kezdjen a tonnányi csomagokkal. Indulás előtt azonban még megpendítették, hogy remek ötletnek tartanák, ha most azon nyomban velük mennénk enni. Bármennyire is éhesek voltunk, hál’ istennek sikerült velük megértetni, hogy mérföldekről bűzlünk, és életünket áldoznánk egy jó tusolásért, így egy 5 órai randevút beszéltünk meg a szálló halljában.

9.

Csangcsun állomása.
A háttérben látható gőzmozdony egyáltalán nem kiállítási tárgy.

A Bajkál-tó után útirányunk az eddigi tartós keleti irányból délkeletire változott, egészen Harbin állomásig.
Harbin a nyugati hosszúság 127°-án fekszik, úgy Szöullal egy vonalban. Harbin Kína 10. legnagyobb, meglehetősen új városa, (akkoriban még száz éves sem volt), a vasútvonal orosz építői alapították. A forradalom után az orosz emigránsok nagy számban telepedtek le Harbinban, s ezzel a világ Oroszországon kívüli legnépesebb orosz települése.

Harbin után újra fordult a vonat, most délnyugatra, és nagyjából Peking irányába. Ez a „kis” kitérő kelet felé azért szükségeltetett, hogy kikerüljük Mongóliát, mivel a legtöbb nyugatinak vízumra lett volna szüksége az ottani átutazáshoz. Nekünk ugyan nem kellett vízum, de az oroszok szemében ebből a szempontból nyugatinak minősültünk, s nem adtak el jegyet a mongóliai vonalra. A klímaváltozás is nagyon jól érzékelhető volt, ahogy mentünk egyre délebbre, egyre párásabb, egyre elviselhetetlenebb lett a levegő.

A Liao-folyó, Liaonting tartomány legnagyobb folyója.
A vonat Csangcsun és Senyang között több km hosszan haladt mellette.

Augusztus 3-án délben, hosszas és türelmetlen várakozás után, mivel  a szovjet oldalon az általában ürességtől tátongó étkezőkocsi a határ után állandóan tele volt, kisebb vagyonkáért megkóstolhattuk a kínai konyha remekeit. Fokhagymarügyet, uborkát és speciálisan pirított csirkét ettünk, természetesen rizzsel. A pálcikaforgatás művészete ugyan még nem volt a vérünkben, de mindent megettünk egy szemig.

A vonatút végére nagyon összebarátkoztunk útitársainkkal, ami később némi viszontagsághoz is vezetett. Azt hiszem, a dolog úgy kezdődött, hogy első kínai ebédünk után vásároltunk egy kétliteres, szörnyűséges üdítőt Csangcsun állomáson, s éppen visszatértünk kicsiny otthonunkba, ahol elkezdtem számolni, mennyi pénzünk is maradt. A kínai asszony nézte, nézte, aztán minden átmenet nélkül kiáltozni és hadonászni kezdett, majd a szívbajt hozta ránk. Az üdítős üvegre mutogatott, meg a pénzre és engem meg elkezdett rángatni kifelé a fülkéből. Nagy sokára esett le nekünk, hogy ezzel a támadással azt akarta közölni, hogy minket átvertek, s egy üdítő nem kerül 30 jüanba. Aztán megmagyaráztuk neki, hogy ebből ebédeltünk is, de még akkor sem békélt meg, egyfolytában azt hajtogatta, hogy „cutojja, cutojja”. Nagyon szívére vette, hogy költekeztünk, úgyhogy nekiállt, és olcsó szálláshelyek címeit kezdte kibogarászni nekünk noteszéből, bizonygatva, hogy ezek csak 7 jüanba kerülnek naponta és fejenként. 

Éva, "Mami" és "Papi"

Azután címeket cseréltünk, ekkor derült ki, hogy ők nem is egy pár, és hogy az asszony férje az NSZK-ban (a betűszó két hónappal később jelentőségét veszti) dolgozik, s pont nála volt látogatóban. Addig magunk között csak "Maminak" és "Papinak" hívtuk őket, Yen anyáskodó természete miatt, s ez az elnevezés rajtuk is ragadt. Yennek nagyon tetszett sűrű szőrzetem, ugyanis akkoriban tisztességes méretű szakállam volt. Mármost köztudomású, hogy a mongoloid rasszhoz tartozóknak igen gyér szőrzetük van, és csak egy egész élet kemény munkájával tudnak valamiféle fátyolszerű szakállat nevelni. A szakáll tehát számukra a kor és a bölcsesség jele. Többször előfordult, hogy Kínában megjegyzéseket tettek a szakállamra, és mindig pozitív értelemben. Ám nemcsak arcszőrzetemmel vívtam ki Yen tetszését. Előfordult, hogy jelenlétében cseréltem pólót, minthogy ugye közös „hálószobánk” volt, s egy pólócsere miatt nem akaródzott kivándorolni a WC-re. Yen, amikor meglátta mellkasi szőrzetemet, valóságos gyönyörgörcsben fetrengett, s olyan boldog visongást csapott, ami egy majomcsapatnak is becsületére vált volna, amitől én persze borzasztó zavarba jöttem, s azután mellőztem a sztriptíz-bemutatókat.

Vonatunk végig becsületesen tartotta azt a kétórás késést, amivel elindult, ám a mi MÁV-hoz szokott lelkünknek ez is nagyon megható volt. Kora délelőtt befutottunk Pekingbe, s egy ideig bőven akadt tennivalónk a pakolással meg a csomagolással. Yen ragaszkodott hozzá, hogy gardírozzon minket, pedig mi igazából szívesebben mentünk volna a többiekkel a diákszállóba, de semmilyen jó kifogás nem jutott eszünkbe, megsérteni meg nem akartuk, végtére is nagyon kedves volt. Így hát Yen védőszárnyai alatt pillantottuk meg első kínai úticélunkat, Pekinget.