25.

A Shamian Island

Remek szállást találtunk a Gyöngy-folyó partján, egy kis szigeten, a Shamian Island-en, melyet egy keskeny, elmocsarasodott kis csatorna választott le a szárazföldről. Ezen a szigeten régen európaiak lakta városrész volt. A XIX. században az angol és a francia kormány nagy költséggel töltette föl az iszapos kis szigetet, hogy állampolgáraik számára lakhelyül szolgáljon. Itt a város egyéb részeivel ellentétben a régi házak egy kicsit jobb állapotban vannak, jobban érezhető rajtuk az európai hatás. Ma sok közülük hotelként használatos. Autóval nem is lehet behajtani a szigetre, csak egy lezárt fölüljárón a White Swan hotel parkolójába. Szállodánk Youth Hostelnek neveztetett, de a pekingihez hasonlóan ennek sem volt semmi köze semmiféle Youth Hostelhez, egyszerűen csak így hívták. 5 ¥-nal drágább volt, mint a pekingi, de sokkal kellemesebb és érdekesebb. Hál’ istennek folyóra néző, emeleti szobát kaptunk, amihez eredetileg nem építettek vizes blokkot. De a kínai idegenforgalmi hivatalnál nem jöttek ettől zavarba, s a fürdőszobát és a WC-t meglepő módon az erkélyen helyezték el, úgyhogy zuhanyozás, illetve WC-n ücsörgés közben nagyszerűen lehetett nézelődni. A folyón rengeteg dzsunka, szampan és uszály nyüzsgött, mindig akadt látnivaló.

Kilátás nyugat felé a White Swan Hotelból

Kis hotelünkkel szemben magasodott a szuperelőkelő luxushotel, a White Swan, melyben hamar fölkerestük a thai konzulátust. A vízumra mindössze öt napot kellett várni, de ez is túl soknak bizonyult. Közben kerestük a módját, miként juthatnánk el Bangkokba, onnan meg a mesés Koh Phanganra, melyről még az egyik spanyol regélt nekünk először. Még Pekingben, a thai követségen szereztünk néhány prospektust róla, s ezek fölött álmodoztunk néha erről a paradicsomi szigetről. Ha van „Kék lagúna”, hát ez az.

Minthogy még legalább öt napot kellett Kantonban töltenünk, és řen-min bi készletünk erősen megfogyatkozott, megragadtuk a kínálkozó lehetőséget, hogy 100 $-t beváltsunk, amikor egy kissé rossz arcú kínai „cséndzsö mani” megszólítással fordult hozzánk. Pekingben sosem volt probléma ebből, már csak azért sem, mert ott kis üzletek tulajdonosai, illetve bérlői voltak a dollárvásárlók, és reklamáció esetén bármikor vissza lehetett menni. Azonban itt, ezzel a tettünkkel, utazásunk hatalmas fordulatot vett. Ez egy olyan cezúra volt, ami elválasztja a turistáskodást az életre szóló kalandtól. Az, hogy erre a két szóra hogyan reagáltunk, elindított sorsunk útjában egy lavinát, mely eleinte még megállíthatónak tűnt, de végül majdnem maga alá temetett minket.

Forgalom a Gyöngy-folyón

Kellemetlen külsejű üzletfelünkkel hosszas vita után megállapodtunk az árfolyamban, s talán ez hatott megnyugtatólag, hiszen miért vitatkozna, ha úgyis át akar verni minket. Először is elment megfelelő mennyiségű készpénzért, mivel ez vagy félévi átlagkeresete egy kínainak. Aztán kezünkbe adta az 580 ¥-nyi köteget, hogy számoljuk meg, és kérte a dollárt, átvizsgálás céljából. Adtam neki elővigyázatosságból egy 50 $-ost. Mikor a másikat is kérte, – közben Éva számolt, – gyanút fogtam, hogy el fog rohanni a pénzzel, ezért megtagadtam a kívánságát. Ezen a ponton hirtelen mindketten bizalmatlanok lettünk egymással szemben, és egyaránt az üzlet felmondásán gondolkoztunk. Minthogy tovább erősködött, meggondoltam magam, vissza adtam neki a jüan köteget, és kihúztam a kezéből az ötvenesemet, melyet – azt hittem valamilyen hamisítást kiszűrő vizsgálat céljából – elég furán összehajtogatott. Mindezek után emelt fővel távoztunk, arra gondolva, hogy ezt megúsztuk, ez biztos tervezett valamit, látszott a sunyi képén. Még nem értünk messzire, a kis szigetet kerítő csatorna hídján újra fölhangzott a „cséndzsö mani”. Ismét lépre mentünk, de ezek bizalomgerjesztőbbek voltak és barátságosak. Az föltűnhetett volna, hogy egyből elfogadták a 600 ¥-os ajánlatunkat, de nem fogtunk gyanút. Kezünkbe nyomtak egy nagy köteg 10 ¥-ost, hogy számoljuk meg, de hiányzott 30 ¥. Mikor ezt szóvá tettük, hitetlenkedve átvették a pénzt, és az orrunk előtt megszámolták, eközben – mivel többen voltak, – elkérték a dollárt, hogy megvizsgálják, így egyikünk a dollárvizsgálóval, másikunk a jüanszámolóval volt elfoglalva (mellesleg ez a módszer lényege). Ekkor kiderült, hogy tényleg jól számoltunk, és csak 570 ¥ volt a kötegben, így sajnálkozva hozzátettek még 30 ¥-t, az egészet összehajtva átnyújtották, és kérték a másik ötvenest. Zsebembe nyúltam, de hirtelenjében egy egydolláros bankó akadt a kezembe, ám mivel volt egy darab egydollárosunk is, hát nem sokat gondolkodtam rajta, hanem kerestem egy ötvenest és odaadtam nekik, és aztán elköszönve távoztunk az ellenkező irányba.