Közben részletesen meghánytuk-vetettük milyen úton-módon juthatnánk el Thaiföldre: A kézenfekvő megoldás a repülő volt, de az pontosan az összes pénzünket felemésztette volna. A "B" terv, a vonat, persze jóval olcsóbb lett volna, de ennek azért több akadálya is volt. Az első mindjárt, hogy az 1979-es ún. "harmadik indokínai háború" óta a kínai-vietnámi határ le volt zárva. Ez volt egyébként a XX század egyik legérdekesebb háborúja, például különös módon két szocialista berendezkedésű ország között zajlott, s egy pársoros újságcikken kívül nem is méltatták a sajtóban. Ám igazság szerint a háború számai több, mint meglepőek: A mindössze 27 napig tartó háborúban a szembenálló felek vagy 600.000 harcoló (reguláris és milicista) katonát vetettek be, s bár a két fél veszteségadatai döbbenetesen eltérőek, a minimum 60.000 halott biztosra vehető. Az eseményt mindkét fél győzelemként könyvelte el, de miután a kínaiak inváziós csapatai a támadás megkezdése után nem egész egy hónappal visszafordultak, s felhagytak a támadással, valószínűbb, hogy inkább a vietnamiak győztek.
A vietnami probléma viszont megoldódni látszott, mert az a hír járta, hogy a szeptemberben rendezendő XI.
Asian World Games tiszteletére megnyitották a kínai-vietnami
határt. Persze nem indult közvetlen vonat Kantonból Hanoiba, de Nanningon át Pingxiang-ba kétszeri átszállással találtunk 100 jüan környékén vonatjegyet. Arra gondoltunk, hogy Vietnamban sem lehet sokkal drágább a vonat, s ami fő, ott sincs vízumkényszer a magyaroknak. Ho Shi Minh-ig tehát el tudunk jutni, s onnan már csak egy macskaugrás Bangkok, (bár egy 800 km-es macskaugrás).
Volt egy "C" tervünk is. Egy
reggel, égbekiáltó naivságunkban elhatároztuk, hogy elmegyünk a
kantoni kikötőbe szerencsét próbálni, hátha hajóstoppal
eljuthatunk Bangkokba, ugyanis olvastam fiatalokról, akik a 70-es években bámulatos szerencsével próbálkoztak ezzel. Akkoriban gyűjtöttem ezeket a stoppolással kapcsolatos különleges élményeket, melyek között szerepelt például Budapest-Athén egyetlen járművel, vagy lestoppolt rendőrautó, meg konflis. A legkülönlegesebb stoppom azonban egy halottszállító furgon volt. A hajó azonban még hiányzott a gyűjteményemből.
Természetesen a legnagyobb hőségben mentünk,
(mire
elindultunk majdnem dél lett), biciklivel, és kalap nélkül. A
kikötő (Huang Pu), melynek pontos helyét nem tudtuk, kb. 20
km-nyire fekszik Kanton központjától. Odafelé még nem volt
annyira rossz, az még csak egy középtávú sivatagi
kézenjáró-versennyel ért fel. Tikkasztó szomjúságunknak még
használt valamit az üdítő és a jégkrém. Hosszas, fárasztó
tekerés után, mivel úgy véltük már, hogy jócskán túl vagyunk
azon a húsz km-en, a főútról a folyó felé fordultunk egy
alkalmasnak vélt úton, mely akár a kikötőhöz is vezethetett.
Hamarosan megérkeztünk – és hatalmasat csalódtunk. A kikötőnek
vélt helyen ugyanis három rozzant bárkánál nem állt több, ami
nemhogy Bangkokig nem húzná ki vízen, de még a folyó torkolatáig
sem. Este újdonsült kínai barátunk felvilágosított minket, hogy
a kantoni teherkikötő meglehetősen nagy és egy kicsit odébb,
azaz távolabb van, mint ameddig mi mentünk. Balszerencsénk
tartósnak látszott.
Útközben
találkoztunk némi látnivalóval is: bivalyokkal, melyek az út
menti csatornácska zavaros vizében hűsöltek boldogan, s egy
különös kis városrésszel. Egy kis komor vizű tónak, melynek a
tükre oly mozdulatlan és fekete volt, mintha kőolaj lenne, annyira
szorosan a partjára épültek a házak, hogy szinte a víz színén
úsztak. A víztükör még látványában sem szolgált semmiféle
hűsítő érzéssel, sőt inkább nyomasztó volt a rekkenő
hőségben.

A hazafele út aztán, minden eddigit felülmúlva
a leglidércesebb álmainkat idézte. Több órán át tekerés a
45°C-os tűző napon – árnyék szinte semmi. Ami engem illet, úgy
érzem, elég közel jártam valamiféle csúfos véghez. A levegőben
olyan sűrű volt a forróság, hogy ha vittem volna kalapot,
fölakaszthattam volna rá, de sajnos a hotelban felejtettem. Itt nem
a pekingi párás hőség, hanem kifejezetten kemenceforróság volt.
A kemény biciklizés persze mit sem használt amúgy is magas
testhőmérsékletünknek, Éva hátán tojást lehetett volna sütni.
Üdítőitalokat is hiába ittunk már, a nyirokkeringésem kezdte
fölmondani a szolgálatot. A folyadékot már nem az egész
bőrfelületen párologtatta, hanem, mint akinek már minden mindegy,
csak egy kis részén. A kétdecis üdítőital (valamiféle
narancsnak elnevezett borzalmas kátrányszármazék) elfogyasztása
után szinte azonnal, maradéktalanul kigyöngyözött az alkarom felső részén, a bőröm
egyéb részei szárazon maradtak. Már minden árnyékban megálltam
egy kicsit, amit csak az út szélén találtam, percenként ittam,
de hiába, fejem forró volt és száraz, mint egy tüzes platni.
Ekkor hirtelen fázni kezdtem, és ez szörnyen megrémített, mert
megértettem, hogy mit jelent. Bár a víz errefelé nagyon drága
volt, most nem volt itt az ideje a spórolásnak, sürgősen vízhez
kellett jutnunk. A legelső árusnál megálltunk vízért, ekkor már
bent jártunk Kantonban. Jelentett egy kis problémát, míg
megfelelően tudtam hangsúlyozni a „víz”
szót, többször elmondatta velem az árus, valószínűleg nem
sejtette, hogy a hőguta széléről beszélgetek vele. Aztán a fél
liter jéghideg vizet igazságosan elosztva mind a fejünkre
öntöttük. Nem emlékszem rá, de lehet hogy nagy sistergéssel
gőzfelhőbe borultunk. Újjászületve tekertünk hazáig.
Este
vendéget vártunk, egy kínai srác személyében, akivel Éva
ismerkedett meg valahol a Řen-min Road-on amikor előző nap
magányos kujtorgásra adta a fejét. Tongnak hívták, nagyon
kedvesnek és barátságosnak bizonyult. Örültünk, hogy Kantonban
is leltünk egy barátot. Meghívtuk a szálló „bár”-jába
egy-két sörre, s a csevegés közben megbeszéltük, hogy másnap
felkeressük az üzletben, ahol eladó volt, s majd megpróbál segíteni nekünk a vonatjegyek megszerzésében. Nem maradt sokáig, s mi
is hamar ágybazuhantunk a megerőltető nap után. Másnap azonban
nem mentünk el Tong barátunkhoz, mert a sors közbeszólt, s
befejezte, amit az első nap a csalókkal elkezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése