27.

Közben részletesen meghánytuk-vetettük milyen úton-módon juthatnánk el Thaiföldre: A kézenfekvő megoldás a repülő volt, de az pontosan az összes pénzünket felemésztette volna.  A "B" terv, a vonat, persze jóval olcsóbb lett volna, de ennek azért több akadálya is volt. Az első mindjárt, hogy az 1979-es ún. "harmadik indokínai háború" óta a kínai-vietnámi határ le volt zárva. Ez volt egyébként a XX század egyik legérdekesebb háborúja, például különös módon két szocialista berendezkedésű ország között zajlott, s egy pársoros újságcikken kívül nem is méltatták a sajtóban. Ám igazság szerint a háború számai több, mint meglepőek: A mindössze 27 napig tartó háborúban a szembenálló felek vagy 600.000 harcoló (reguláris és milicista) katonát vetettek be, s bár a két fél veszteségadatai döbbenetesen eltérőek, a minimum 60.000 halott biztosra vehető. Az eseményt mindkét fél győzelemként könyvelte el, de miután a kínaiak inváziós csapatai a támadás megkezdése után nem egész egy hónappal visszafordultak, s felhagytak a támadással, valószínűbb, hogy inkább a vietnamiak győztek. 

A másik akadály a vonat útjában pedig Kambodzsa, de az még olyan messze volt, hogy akkor nem is foglalkoztunk vele többet. 

 A vietnami probléma viszont megoldódni látszott, mert az a hír járta, hogy a szeptemberben rendezendő XI. Asian World Games tiszteletére megnyitották a kínai-vietnami határt. Persze nem indult közvetlen vonat Kantonból Hanoiba, de Nanningon át Pingxiang-ba kétszeri átszállással találtunk 100 jüan környékén vonatjegyet. Arra gondoltunk, hogy Vietnamban sem lehet sokkal drágább a vonat, s ami fő, ott sincs vízumkényszer a magyaroknak. Ho Shi Minh-ig tehát el tudunk jutni, s onnan már csak egy macskaugrás Bangkok, (bár egy 800 km-es macskaugrás). 

 Volt egy "C" tervünk is. Egy reggel, égbekiáltó naivságunkban elhatároztuk, hogy elmegyünk a kantoni kikötőbe szerencsét próbálni, hátha hajóstoppal eljuthatunk Bangkokba, ugyanis olvastam fiatalokról, akik a 70-es években bámulatos szerencsével próbálkoztak ezzel. Akkoriban gyűjtöttem ezeket a stoppolással kapcsolatos különleges élményeket, melyek között szerepelt például Budapest-Athén egyetlen járművel, vagy lestoppolt rendőrautó, meg konflis. A legkülönlegesebb stoppom azonban egy halottszállító furgon volt. A hajó azonban még hiányzott a gyűjteményemből.

Természetesen a legnagyobb hőségben mentünk,

(mire elindultunk majdnem dél lett), biciklivel, és kalap nélkül. A kikötő (Huang Pu), melynek pontos helyét nem tudtuk, kb. 20 km-nyire fekszik Kanton központjától. Odafelé még nem volt annyira rossz, az még csak egy középtávú sivatagi kézenjáró-versennyel ért fel. Tikkasztó szomjúságunknak még használt valamit az üdítő és a jégkrém. Hosszas, fárasztó tekerés után, mivel úgy véltük már, hogy jócskán túl vagyunk azon a húsz km-en, a főútról a folyó felé fordultunk egy alkalmasnak vélt úton, mely akár a kikötőhöz is vezethetett. Hamarosan megérkeztünk – és hatalmasat csalódtunk. A kikötőnek vélt helyen ugyanis három rozzant bárkánál nem állt több, ami nemhogy Bangkokig nem húzná ki vízen, de még a folyó torkolatáig sem. Este újdonsült kínai barátunk felvilágosított minket, hogy a kantoni teherkikötő meglehetősen nagy és egy kicsit odébb, azaz távolabb van, mint ameddig mi mentünk. Balszerencsénk tartósnak látszott.

Útközben találkoztunk némi látnivalóval is: bivalyokkal, melyek az út menti csatornácska zavaros vizében hűsöltek boldogan, s egy különös kis városrésszel. Egy kis komor vizű tónak, melynek a tükre oly mozdulatlan és fekete volt, mintha kőolaj lenne, annyira szorosan a partjára épültek a házak, hogy szinte a víz színén úsztak. A víztükör még látványában sem szolgált semmiféle hűsítő érzéssel, sőt inkább nyomasztó volt a rekkenő hőségben.

Csalódásunk, no meg az a hihetetlen fizikai igénybevétel, aminek állóképességünket kitettük, nem kedvezett kitartásunknak a kikötő keresését illetően, ígyhát hamarosan hazafelé vettük az irányt.  

A hazafele út aztán, minden eddigit felülmúlva a leglidércesebb álmainkat idézte. Több órán át tekerés a 45°C-os tűző napon – árnyék szinte semmi. Ami engem illet, úgy érzem, elég közel jártam valamiféle csúfos véghez. A levegőben olyan sűrű volt a forróság, hogy ha vittem volna kalapot, fölakaszthattam volna rá, de sajnos a hotelban felejtettem. Itt nem a pekingi párás hőség, hanem kifejezetten kemenceforróság volt. A kemény biciklizés persze mit sem használt amúgy is magas testhőmérsékletünknek, Éva hátán tojást lehetett volna sütni. Üdítőitalokat is hiába ittunk már, a nyirokkeringésem kezdte fölmondani a szolgálatot. A folyadékot már nem az egész bőrfelületen párologtatta, hanem, mint akinek már minden mindegy, csak egy kis részén. A kétdecis üdítőital (valamiféle narancsnak elnevezett borzalmas kátrányszármazék) elfogyasztása után szinte azonnal, maradéktalanul kigyöngyözött az alkarom felső részén, a bőröm egyéb részei szárazon maradtak. Már minden árnyékban megálltam egy kicsit, amit csak az út szélén találtam, percenként ittam, de hiába, fejem forró volt és száraz, mint egy tüzes platni. Ekkor hirtelen fázni kezdtem, és ez szörnyen megrémített, mert megértettem, hogy mit jelent. Bár a víz errefelé nagyon drága volt, most nem volt itt az ideje a spórolásnak, sürgősen vízhez kellett jutnunk. A legelső árusnál megálltunk vízért, ekkor már bent jártunk Kantonban. Jelentett egy kis problémát, míg megfelelően tudtam hangsúlyozni a „víz” szót, többször elmondatta velem az árus, valószínűleg nem sejtette, hogy a hőguta széléről beszélgetek vele. Aztán a fél liter jéghideg vizet igazságosan elosztva mind a fejünkre öntöttük. Nem emlékszem rá, de lehet hogy nagy sistergéssel gőzfelhőbe borultunk. Újjászületve tekertünk hazáig.

Este vendéget vártunk, egy kínai srác személyében, akivel Éva ismerkedett meg valahol a Řen-min Road-on amikor előző nap magányos kujtorgásra adta a fejét. Tongnak hívták, nagyon kedvesnek és barátságosnak bizonyult. Örültünk, hogy Kantonban is leltünk egy barátot. Meghívtuk a szálló „bár”-jába egy-két sörre, s a csevegés közben megbeszéltük, hogy másnap felkeressük az üzletben, ahol eladó volt, s majd megpróbál segíteni nekünk a vonatjegyek megszerzésében. Nem maradt sokáig, s mi is hamar ágybazuhantunk a megerőltető nap után.  Másnap azonban nem mentünk el Tong barátunkhoz, mert a sors közbeszólt, s befejezte, amit az első nap a csalókkal elkezdett.