29.

Hogy érthetővé váljon a bűneset, el kell egy-két dolgot mondanom a hotelunkról. Az a különös szokás uralkodik ebben az intézményben, hogy a szállóvendégek nem kapnak kulcsot a szobájukhoz, hanem a minden második emeleten ücsörgő hosteshez kell fordulni, aki erre kényszeredetten kinyitja az ember szobáját, közben dühösen mormolva, hogyan merészeltük megzavarni őt az unatkozásban. Elmenetelkor nem kell szólni, mert csak egyszerűen becsapja az ajtót maga után az ember. Nos ezek után el lehet képzelni, hogy milyen remek zárak ezek. Kipróbáltam, és a plasztik diákigazolványommal minden nehézség nélkül kinyitottam az ajtót.

Mikor először tértünk meg kis szobácskánkba, és csak ismerkedtünk ezzel a kitűnő szisztémával, gyanútlanul közöltük az unottan ücsörgő hostessel, hogy szeretnénk a szobánkba bejutni, mire ő ferde tekintettel a következő szót ejtette ki a száján: „kadö”. Ekkor mi udvariasan megkérdeztük tőle nem beszél-e angolul, mire fölháborodva közölte, hogy ez angolul van, s nyelvi képességeinek teljes tudatában megismételte: „kadö”. Teljesen elképedtünk, mert mindezidáig még csak hasonló angol szót sem ismertünk. Gyanakodtunk ugyan, hogy nem a legszebb oxfordi kiejtést sajátította el a kitűnő kínai oktatási rendszerben, de akkor is sejteni lehet általában, hogy egy szó mivé torzul a kiejtés során. Eltartott egy kis ideig míg gesztikulálása nyomán, lázasan gondolkodva rá nem jöttünk, hogy a „card” szót próbálja a szerencsétlen kimondani, ami azt jelentette, hogy a recepción kapott kis kártyácskát – a szobaszámmal és a névvel – szeretné látni.

A "kadö"

Szokásomhoz híven egy kis magyarázattal is akarok szolgálni, az angol szavak kínai kiejtését illetően. A kínai nyelv alapegysége nem a fonéma, a hang, mint nálunk, vagy az ismertebb nyelvekben, hanem alapszavak, úgynevezett szógyökök vannak, melyek száma nem túl sok, kb. 410. Ezek mindegyike egy szótag, vagyis egy magyar szótagra emlékeztet. Ezek egyetlen mássalhangzóval, ritkábban magánhangzóval kezdődnek, és – az n és az ng kivételével – mindig magánhangzóval végződnek, mely elég gyakran egy diftongus (kettőshangzó), amiből csak az egyik hang ejtendő hangsúlyosan. Az összes kínai szó ezekből a szógyökökből épül föl, és amikor a kínaiak más nyelvet tanulnak ugyanúgy szógyökönként építik föl. Tehát a „card” szónál egy „ka” szógyököt és egy „d”-vel kezdődő szógyököt kell használniuk, és mert ugye minden szógyök magánhangzóval végződik, itt egy „ö” hang csatlakozik még a „d”-hez. De ugyanez a magyarázata a „pillanatö”-nek és a „cséndzsö mani”-nak is. Persze ők is meg tudják tanulni a tökéletes kiejtést, csak nekik sokkal több munkájukba kerül.

Visszatérve az esetre, a rossz zárak eléggé fölbőszítettek minket, még arra is gondoltunk, hogy egy szállodabeli alkalmazott volt az enyveskezű. Mivel az ember nem tudja biztonságosan bezárni a szobáját, sőt még kulcsa sincs hozzá, úgy gondoltuk, hogy a felelősség a hotelt terheli, annál is inkább, mivel nem volt a recepción széf, ahová az ember az értékeit bezárhatta. Na nem mintha igénybe vettük volna ha van, eszünk ágában se lett volna, de így legalább nem mondhatták, hogy miért nem tettük azt.

Ez az igazolás egy másik igazolás, a későbbiekben kiderül miért.

Másnap egy eddig minden hivatalos személy által gondosan titkolt információ birtokába jutottunk, miszerint létezik egy ún. Foreign Affairs Office, ami arra hivatott, hogy a Kínában bajba jutott külföldieken segítsen. 
Tisztára rejtély, hogy ezt miért kellet egy másik külfölditől megtudnunk, a szálloda vagy a rendőrség helyett. Elmentünk hát oda. Bár zárás előtt fél órával érkeztünk, egy fiatal lány kedvesen fogadott minket. Újabb jegyzőkönyvet írtunk, de itt legalább értették, sőt kaptunk is egy elismervényt a jegyzőkönyvről. A lány megígérte, hogy azonnal felveszi a kapcsolatot a szálló managerével és segít nekünk. Hazafelé a szállodánkba felszívtuk magunkat, s elhatároztuk, hogy kisajtoljuk belőlük, hogy felhívhassuk a magyar követséget Pekingben. Ez szerencsésen sikerült is, mivel szorgalmasan emlegettük a hotel felelősségét a bűnügyben. Szerencsétlenségünkre pont augusztus 20-a volt, így a követségen mindössze az ügyeletet találtuk – ám magyar ügyeletet. Úgyhogy azon az élményen túl, hogy egymáson kívül más emberrel is beszélhettünk nyelvi akadály nélkül, egy nagyon szimpatikus és segítőkész emberre leltünk az ügyeletes személyében, aki lelket öntött belénk, „Ne féljenek, kimentjük magukat ebből az országból!” – mondta, és megígérte, hogy a konzul másnap reggel felhív minket.

Egynapos várakozás után, este kb. 11-kor kopogtattak az ajtón. Hárman érkeztek. A szálló manager-e (egy negyven körüli, a nagy kínai átlagnál kissé jobban öltözött, enyhén sárkányfejű hölgy), a szálloda biztonsági őre (akit magunk között csak Charlie Chan-nak hívtunk, a maga kisfiús, ám ügybuzgó fejével) és egy tiszta tekintetű angol, aki a tolmács szerepét töltötte be. (Charlie Chan, Earl Derr Biggers amerikai regényíró híres nyomozófigurája rengeteg könyv és film főhőse.) Ekkor még azt hittük, hogy valami történni fog, ugyanis részletesen kikérdeztek minket mindenről, minden apró momentumról. Érdeklődésük jólesett, főleg kezdeti nemtörődömségük után, de hamarosan világossá vált, hogy az egész csak azért történt, hogy elejét vegyék annak, hogy a szállóra verjük a balhét. A mi kis guard-unknak csavaros észjárása hamar megmutatkozott, mert amikor hülye fejjel megemlítettük Tong barátunkat, nyomozó szemei felcsillantak és átfutott az agyán: megvan a bűnbak. Sajnos ez nemcsak egy kósza gondolat volt. A mi kis Chan mesterünk hosszas bizonygatásunk ellenére sem hitte el, hogy a fiúnak egyszerűen nem lehet köze a dologhoz, mert egyrészt a pénz három helyről tűnt el, és bár mindketten rövidlátóak vagyunk kissé, azt minden bizonnyal észrevettük volna, ha egy jóízű társalgás közepette nekiáll övtáskáinkban kotorászni. Másrészt a mi kis tolvajunk finnyás volt, hiszen a 10 jüanosnál kisebb címletek egész egyszerűen hidegen hagyták, és ez a válogatósdi is eltarthatott egy kis ideig.

A tárgyalás nem hozott hát számottevő eredményt, a diplomácia fonák nyelvén ígérgettek egy-két dolgot, aztán távoztak. Az egyetlen, aki emberként és nem problémaként kezelt minket, az az angol volt. A hivatalos személyek távozása után ottmaradt még, kicsit zavartan tébláboltva megpróbálta kideríteni, hogy miben segíthetne, hiszen átérezte kilátástalan nyomorunkat, másrészt sokkal régebben lévén az országban, nem tartotta haszontalannak néhány jó tanáccsal ellátni minket. Elmeséltük neki pénzváltós kudarcainkat is, mire föllelkesedett, s megkérdezte, nincs-e véletlenül magyar pénz nálunk, azt ajánlotta, hogy próbáljuk meg beváltani a maffiánál, hisz úgysem ismerik, s ily módon vegyünk revansot. Az ötlet jónak tűnt, így rögtön neki is indultunk az éjszakai Kantonnak. Az ötlet azonban kivitelezéskor kudarcba fulladt, túlságosan gyanakodva fogadták a forintot a gazemberek. Vagy három különböző csoportosuláshoz is odamentünk, vagyis hát engedtük leszólítani magunkat, de mindannyiszor barátságosan kérték, hogy bár nagyon szép ez a pénz, adjunk inkább dollárt, esetleg márkát, de ha minden kötél szakad, svájci frankot is elfogadnak. Bár a terv, úgy látszott, füstbe ment, a tapasztalatokat azonban elraktároztuk.