33.

Banyan fa

Egy másik nap visszavedlettünk egyszerű turistává, s a magyar fiúkkal elmentünk a Hat Banyanfa Templomába, egy 900 éves 9 szintes pagodához, s fölgyalogoltunk a legtetejére. Mondanom sem kell, hogy ekkor is a diákigazolvány-trükkel jutottunk be. Nem mintha nagyon drága lett volna, de kettőnk jegyárából valamelyikünk megebédelhetett.

Ez a pagoda lenyűgöző látvány. 58 m-es magasságával kiemelkedik Kanton épületei közül. Szinte érthetetlen, hogy maradhatott fenn majd 900 esztendeig, mivel a piramisokkal ellentétben a Virágos Pagoda (Hua Ta) nem puszta kőből épült, és szinte olyan kecses, mint egy porcelánszobor. Nyolcszögű alapján kilenc (belül 12) szint sorakozik egymás felett. A teraszos, szélesebb földszint fölé a többi, keskenyebb nyolc emelet egyre csökkenő átmérővel következik, ám annyira finoman, hogy a kilencedik szint alig kisebb, mint a második.

A Virágos Pagoda

Az ember önkéntelenül is elgondolkodik, hogy hol volt Európa, amikor errefelé ilyen gyönyörű pagodák épültek. Hát, ha jól emlékszem, éppen Könyves Kálmán veszekedett akkoriban a boszorkányégető kisiparosokkal, megelőzve ráadásul ezzel egész Európát. Legjobb tudomásom szerint Magyarország legrégibb épen maradt műemlékei vagy száz évvel fiatalabbak a Virágos Pagodánál, és korántsem ez a legrégibb pagoda Kínában. Nálunk akkoriban vályogból és földből, de legjobb esetben is csak kőből építkeztek, a Virágos Pagoda ellenben színes majolikából készült, mely még nem is a legkülönlegesebb építőanyag errefelé. Kantonban található egy legalább ezer esztendős, öntöttvas pagoda is.

A pagodák megközelítésükben ugyan többé-kevésbé megegyeznek az Árpád-kori templomokkal, mivel vallásos céllal keletkeztek, hatásukban, funkciójukban azonban teljesen mások, hogy az építőanyagról ne is beszéljek. Bár ez is templom, de építésének semmi olyan politikai vagy katonai tartalma nem volt, mint az Árpád-kori templomoknak. A pagoda egyik legfontosabb sajátja a gyönyörködtetés, az esztétikum, ami szorosan összefügg a buddhista misztériummal, s ez az oka, hogy ez a pagoda nem mondjuk gránitból, vagy bazaltból épült, hanem majolikából, melynek művészetét Kínában (mint sok minden másnak is) szinte tökélyre fejlesztették.

A templomban imádkoznak is.

Szomorúan gondolok arra, hogy ennek a tökéletességnek világunkban talán egyszer és mindenkorra befellegzett. 

Arany Buddha a Mahavira Csarnokában

Mai napság már nem érték. A technikai tudást még valamennyire megbecsülik, de csak amíg arra törekszik, hogy ugyanazt a terméket minél olcsóbban állítsa elő. Volt szerencsém, nem is olyan régen, egy olyan tankönyvet behatóan tanulmányozni, mely arról szólt, milyen technikákkal lehet egy gyártási folyamatot a leghatásosabban optimalizálni, magyarán hogyan lehet egy terméket silányabbá tenni, úgy, hogy még megvegyék. Gerinctelen emberek írták gerinctelen embereknek, hogyan legyenek még gerinctelenebbek. Végletekig elkeserít, hogy a kétkezi munka ennyire elvesztette becsületét, a „munka öröme” kifejezést már senki sem érti, s bármely tevékenységről már csak egyetlen tényező jut az emberek eszébe: mennyit lehet vele keresni. Ezért hát mindenkiből jogász meg közgazdász lesz, meg bróker, meg egyéb ingyenélő. Azok a lenyűgöző építészeti megoldások is, mint ez a pagoda, mára semmiféle érdeklődésre nem tarthatnak számot, leszámítva azt az igen marginális figyelmet, amit esetleg a történelem valamelyik periférikus társtudományának körében keltenek. Egy jelenlegi kilenc emeletes épület technikailag leginkább egy gyerek építőjátékára emlékeztet. Nem is áll kilencszáz évig. Kilencvenig se.

A pagoda után szabadon kóboroltunk, így ötösben az utcákon. Az egyik fiú biológushallgató volt, így egy csomó növényt és állatot megnevezett. Megmutatta például a csodálatos énekéről híres kínai rigót, bár akkor sajnos éppen fütyült ránk, így nem hallottuk a hangját. Kantonban mellesleg temérdek madárkalitkát lehetett megfigyelni énekesmadarakkal. Láttuk utcákon az árkádok alatt, boltajtókban fölfüggesztve, lakások erkélyén, úgy látszik nem csak megenni szeretik az állatokat. (Bár az is lehet, hogy csak a másnapi vacsorát láttuk.) Bolyongásunk alatt rábukkantunk viszont egy fölöttébb megdöbbentő dologra. 

Mint már említettem volt, Kanton, - mint az egyetlen európaiak által látogatható kínai város a múlt században, némely része kifejezetten európaiak lakhelyéül szolgált, ilyen volt szigetünk, a Shamian is. Az európaiak azonban egy dologról sohasem felejtkeztek el a lakhelyükön: a templomépítésről. Nos, hamarosan rá is bukkantunk egy elég rozoga, de egykor jobb napokat látott templomra, s rögtön föltört bennünk a kíváncsiság, hogy megnézzük belülről is. Az ugye meg sem fordult a fejünkben, hogy még működő templomhoz van szerencsénk, hiszen a népi Kínában nem nagyon illik még ma sem vallásos érdeklődést mutatni, de ha valaki mégis megteszi, akkor bizonyos, hogy nem a kereszténységet választja, hiszen a misszionáriusok ebben a régióban nem buzgólkodhattak annyira, mint Hongkongban, vagy mondjuk a Fülöp-szigeteken. Tehát nem volt okunk azt hinni, hogy orgona a karzaton, meg széksorok, szószék és oltár fogad majd minket, de a látványra, ami ért minket, mégsem voltunk fölkészülve. Gyanúnkat, hogy a templom most más célt szolgál, megerősítette a bejárat előtti elkerített rész, melyre egy nyitott, rozsdás dróthálós kapun keresztül jutottunk be, ugyanis a terület tele volt magasra tornyozott italosrekeszekkel, melyek a bélletes templomkapuhoz vezető út mentén falat alkottak. 

Mindezek után azt vártuk, hogy a templom maga is valamiféle raktárul szolgál manapság, és döbbenetünket mit sem csökkentette az a tény, hogy azért ennyire mégsem volt profán új funkciója. Ahogy beléptünk a félhomállyal telt kapuboltozatba, észrevettük, hogy oda nem illő, vakolat nélküli téglafal állja el utunkat. (Nyilván több gazdája lehetett az épületnek, s ezek igyekeztek téglafalakkal deklarálni területük határait.) Mindazonáltal maga a templomcsarnok nagyjából egy helyiség volt még, s csakhamar ráleltünk az ide vezető, kissé labirintus-szerű folyosóra. S ekkor gyökerezett földbe a lábunk. 
Egy hatalmas teremben találtuk magunkat, bár a gyér világítás alighanem nagyobbnak mutatta a valóságosnál. A hiányos, néhol lemezekkel pótolt vagy téglákkal fölrakott, amúgy is keskeny és homályos üvegablakok alig eresztettek be némi fényt, a mennyezet és a túlsó falak csaknem homályba vesztek, a kinti verőfény réseken beszökő poros fénypászmájának tapogató ujjai inkább elfedték, mint megvilágították a belső teret, ami fokozta a hely amúgy is valószerűtlen hangulatát. 

Az optikai viszonyok miatt időbe tellett, míg fölfogtuk, hogy mit is látunk: a teremben, ameddig csak a szem ellátott, katonás rendben kicsiny ágyacskák sorakoztak szorosan egymás mellett, s a valóban templomi csöndet alig-alig törte meg a piciny alvók szuszogása. Egy óvoda délutáni „csendes pihenőjébe” csöppentünk. Hál’ istennek senkit sem ébresztettünk föl.

Időközben sokat törtük a fejünket azon a megoldhatatlannak tűnő problémán, hogy hogyan is jutunk vissza Pekingbe, a Nagykövetségre, hogy pénzt adhassanak nekünk a hazatéréshez. Ők ugyan az javasolták, hogy kérjünk kölcsön valakitől, de még a mi hurráoptimista hozzáállásunkkal is lehetetlennek látszott, hogy valaki csak úgy puszira megdobjon minket 4-500 jüannal, akár kölcsönként is. Úgyhogy leginkább arra hajlottunk, hogy talán autóstoppal kellene menni. Ám az autóstopp is jár némi költséggel, hiszen ez a közel 2500 km-es út akár egy hétig is eltarthat, s ezalatt szükség lenne némi elemózsiára. Felettébb szűkös anyagi lehetőségeink tehát az amúgy elég költséghatékony stoppolást sem engedték meg.
Így esett, hogy nekifogtunk, hogy revansot vegyünk Kínán.