5.

Mikor lóhalálában megérkeztünk a pályaudvarra, kiderült, hogy a vonat két órás késéssel indul, úgyhogy a SZZSD (Szovjet Államvasutak) teret adott néhány emberi (és állati) kapcsolat szövődésének. Összeismerkedtünk egy kínai fiúval, aki két évig dolgozott Győrben és most hazafelé tartott. Döbbenetesen tisztán és választékosan beszélt magyarul, mintha csak az anyanyelve lett volna. Később megtört a jég a módfelett zárkózott spanyolokkal, akik a moszkvai vonaton a szomszéd fülkében utaztak. S végül Éva összeszedett valahol egy cicát, aki a hideg nyári moszkvai éjszakában örömmel bújt be a kabátja alá, s bizony a vonat indulásáig nem is volt hajlandó onnan kimozdulni. 

Éva és a Transzszibéria Expressz

A vonatra felpakolva először egy kicsit elkedvetlenedtünk, ugyanis a fülkénket fellelve egy kínai házaspárt találtunk ott, akik éppen a létező összes helyre a csomagjaikat próbálták beszuszakolni. Szerencsére nekünk nem volt sok málhánk, így a gyezsurnaja (hálókocsi-kísérő) váratlan közbelépése kis rendszert vitt a minket elborítani készülő pakkok erdejébe, s megoldódott a helyzet, több-kevesebb sikerrel valamennyi csomag helyet talált magának. Először aggódtam egy kicsit, hogy majd utálni fognak minket a kényelmetlenségért, mert a terebélyes és parancsoló modorú gyezsurnaja egy-egy bőröndöt a hálótársukká nyilvánított, de a kínaiak kicsiny termetűek, elfértek a bőröndjeik mellett, és nem lett belőle semmilyen probléma, velünk rögtön kedvesek voltak (ha a gyezsurnajával nem is). Lassan túljutottunk ezen a hosszú és fárasztó napon, elégedetten és élményekkel ájultunk el.

Másnap aztán megindult az ismerkedés. Persze volt már dél is, mire összeszedtük magunkat, mosakodtunk és ettünk. Aztán nagy „nyelvleckébe” kezdtünk útitársainkkal, vagyis inkább az asszonnyal, Yennel. Eleinte áthághatatlannak tűntek a nyelvi nehézségek, mert Yen a sajátján kívül csak németül beszélt pár szót, de aztán kínai szótár és nemzetközi jelek, szavak segítségével – meg persze hogy rajzoltam egy kitűnő világtérképet –, sikerült majdnem maradéktalanul megértetnünk magunkat. Később már kölcsönösen kínálgattuk egymást „hazaival” és felváltva vásároltuk a „csáját”. Yen aztán nagy lendülettel megtervezte egész kínai utazásunkat, s amikor nem mutattunk elég lelkesedést, ránk parancsolt, hogy írjuk le pontról pontra, amit diktál. A tervtől nem volt szabad eltérni.

A peronon, (a kép középen Yenék)

 A vonatút eléggé összefolyik emlékeimben, bár korántsem volt egyhangú. Később sokan megkérdezték, nem unatkoztam-e a hat napos vonatozás alatt, és mindenki csodálkozott, amikor meghallotta, hogy nem. Sokat aludtunk persze, de rengeteg érdekes ember utazott velünk, meg olvashattunk, naplót írhattunk, a táj pedig igazán lenyűgöző volt, s a napi két-három olyan állomás, ahol kicsit többet időzött a vonat, szintén élményeket kínált.

A vonatutazás egyébként egy életforma: Reggel felkelsz, sorban állsz a WC előtt. Persze eléggé kényelmetlen ebben a WC-ben mosakodni, mivel kicsi a hely, és a vizet is állandóan lábbal kell pumpálni, így hát jobb, ha ketten vagytok, s közösen tevékenykedtek. Mivel a mi vagonunkban kizárólag külföldiek utaztak, a WC állapota és tisztasága kielégítő volt, hiszen vigyáztunk rá. A szomszéd vagonban magyar útitársaink már nem voltak ilyen szerencsések, náluk volt egy-két helyi utas is, akik minden körülmények között megtalálták a módját, hogyan produkáljanak nagy koszt. Szóval a reggeli cécó után, amíg megy a vonat, addig mindenki többnyire közösségi ember, társalog, szomszédol, stb., hanem amikor megáll a vonat, akkor cipőt, övtáskát, esetleg fényképezőgépet föl, s irány az ismeretlen város, nézelődés, de főleg vásárlás. A pályaudvar épülete előtt mámuskák állnak, s kínálják az utasoknak a primőrt.

Éva málnát vesz

Mi is állandóan egészítgettük elemózsia-készletünket, friss málnával, barackkal, paradicsommal. Máshol dinnyét vettünk, aztán házi tejfölt, megint máshol uborkát. A kofáknak jó üzlet volt a Transzszibéria, de ki kellett használniuk a rövid konjunktúrát. Az árakat is ennek megfelelően alakították, ugyanis minden egy rubelbe került, pontosabban minden áruból egy rubelnyit csomagoltak össze, így nem kellett a visszajáróval tölteni a drága idejüket. Bizonyos, hogy jól megkérték a kis csomagok árát, de még így is elképesztően olcsón vásárolhattunk. Egy befőttesüveg zamatos málnáért például egy rubelt kértek (1 rubelt 5 forintért vettünk, a magyar kenyér kilója ekkoriban 15, a magyar tej literje 18 forintba került).

Mellesleg az étkezőkocsi sem volt drága, úgyhogy még azzal együtt is, hogy Moszkvában annyit elvertünk, úgy látszott, nem vagyunk képesek a rubeljeinket elkölteni. A legdrágább élelem a kaviár volt 3 rubelért, de ki képes állandóan kaviárt zabálni? Leginkább a tojásrántotta volt ínyemre, ez volt a legfogyaszthatóbb, s ami furcsa volt, hogy mustárral szolgálták föl. Még volgográdi tartózkodásom alatt (1987) megkedveltem az orosz mustárt, mely kicsit csípősebb a miénknél, így hát ízlett ez a kombináció, és gyakran itthon is eszem ilyet azóta.