10.

Várakozás Yenre a pályaudvar előtt

      Pekingbe való megérkezésünk nem nélkülözött némi kalandos elemet. Egyelőre nem sejtettük, mi célja van velünk „Maminak”, de megadóan kullogtunk utána a pályaudvar forgatagában, azzal a könnyebbséggel, hogy a Yenék bérelte hordár kocsijára valahogy sikerült a mi holminkat is fölpasszírozni. Annyi vigaszt találtunk azonban, hogy „Papi” ugyanolyan tanácstalanul bandukolt a határozott és céltudatos Yen nyomában. Mikor kiértünk a pályaudvar elé, egy alkalmasnak látszó helyen nagy, hegyszerű képződményt sikerítettünk a csomagokból, és valami különös, szellemi képességeinket meghaladó okból hosszas várakozásba kezdtünk. „Papi” és „Mami” összevissza rohangáltak, mint a mérgezett egér, és pakolgatták ide-oda a csomagokat, néha eltűntek, ilyenkor Yen mindig odavetette az egyetlen magyar szót, amit megtanult: „pillanatö”.

      A várakozás közben persze nem unatkoztam, forgattam a fejem, nyújtogattam a nyakam, a levegőt szaglásztam, próbáltam minél többet magamba szívni a hely, Kína fővárosának légköréből. Sajnos az a kis zug, ahol álltunk, csak egy romos vendéglőre engedett pillantást, és rothadt zöldségek bűze elegyedett a magasztos légkörbe, úgyhogy a kép kissé csalóka volt, de fantáziámat segítségül hívva remekül kiegészítettem a látottakat. Nehezen tudom leírni, hogy milyen érzés öntött el ekkor. Hirtelen távolra került a perc problémája, a szálláskeresés, pénzváltás nyűge, s valahogy más léptékben kezdtem szemlélődni. Megérintett a távolság és idegenség varázsa, talán mert összes utazásom közül itt jelentkezett legmarkánsabban a kultúrák közötti különbség. Valami furcsa elfogódottság vett rajtam erőt, úgy éreztem magam, mint egy parányi paca egy hatalmas fehér papiroson, itt mindennek és mindenkinek helye volt, láthatóan minden működött, egyedül én álltam ott valahogy oda nem illően, betolakodóan, ahogy belegondoltam, hogy itt vagyok egy ősi kultúra központjában, vagy tízezer kilométerre otthonomtól, egy teljesen idegen közegben. Aztán az lüktetett a fejemben, hogy igen, hát sikerült ide is eljutnom, itt vagyok. A torkom elszorult ezektől az érzésektől, és örültem, hogy senkivel sem kell beszélgetnem e pillanatban. Nem volt ismeretlen ez a fajta meghatottság, ugyanezt éreztem, amikor a Nílust megpillantottam egy kairói taxi hátsó ülésén.

      A pályaudvari cécó eltartott vagy egy órát, s akkor kiderült, hogy Yen is afféle olcsó hotelban akar megszállni, mint amit nekünk ajánlott még a vonaton, s nem a pekingi rokonaihoz megy. Ez a hihetetlen pazarlás, amit megengedni látszott magának, lenyűgözött bennünket, mert természetesen azt gondoltuk, hogy értünk teszi. Szóval a sok "pillanatö" után – már akkor egy kissé rezignáltan – elindultunk a sokat ígérő olcsó szállás felé, saját málhánkon kívül Yen plusz három csomagjával. „Papit” valamiért a pályaudvaron hagytuk a többi csomaggal, későbbi sorsáról nincs is tudomásunk, bár egyszer még találkoztunk vele, de ne vágjunk az események elébe. Nekiindultunk hát, s rövid gyaloglás után egy tömött buszmegállóban folytattuk a már jól megszokott ácsorgást. A rengeteg emberből azt a következtetést vontam le, hogy a busz hamarosan jön, de ez a budapesti logika itt csődöt mondott. Végül aztán jött is egy busz, de hogy ez nem a miénk, már csak elindulás után derült ki, és természetesen mi már a buszon voltunk, úgyhogy a következő megálló után volt alkalmunk újabb távgyaloglással egybekötött súlyemelésre, visszavánszorogtunk egy buszmegállónyit, s megleltük végre a mi buszunkat. A kényelmes buszút után, ahol csak három embert passzíroztam össze a mázsányi csomagokkal, hiszen akkora tömeg volt, hogy a csomagok megálltak a levegőben, váratlanul ismét gyalogolni kellett, hiszen a hotel (enyhén fellengzős ezt a szót használni) valahol a mellékutcák sűrűjében volt, jó messze a buszok járta főúttól. Megpróbáltatásaink természetesen nem értek véget ilyen könnyedén, ugyanis hely nem volt, de a „hotel” egyébként sem fogadott külföldieket. Ezután ismét egy kis séta következett. Kis csapatunkat  ebben a pillanatban úgy kell elképzelni, hogy az én hátamon a hosszú tartózkodásra megtömött csővázas, s két kezemben Yen egy-egy piszoknehéz bőröndje, Éván a saját hátizsákja, egyik kezében az elemózsiás zacskónk, Yen pedig a legkönnyebb, legkisebb bőrönddel. Yen ekkor valószínűleg belátta, hogy ez a csillagtúra nem szerepelhetett legdédelgetettebb álmaink között, úgyhogy felbérelt egy arra tekerő öreg kínai kulit – akinek mellesleg olyan feje volt, mint egy taoista bölcsnek – hogy szállítmányozza a cuccunkat egy másik remek helyre.

A "jó" fejű kuli

      Szóval ezután középtávú futás következett a öreg kínai kuli bicaja után. Az új „hotel” udvarán – ahol természetesen megint csak nem volt hely – spontán népgyűlés verődött össze, kínai mértékben valószínűleg mindennapos, de számunkra riasztóan nagy. A szónok Yen anyánk volt, aki hosszú előadást tartott valamiről, amiből csak néhány röpke, számunkra odavetett szót értettünk: „cutojja, nyisi cutojja”. A népgyűlés kuriózumai azonban mi voltunk. Ráérősen nézegettek minket, érezhetően rólunk beszélgettek, sorsunkat tárgyalták, éppen csak meg nem tapogattak, hogy miből is vagyunk, a gyerekek meg produkálták magukat és röhögtek.

      Azt hiszem itt az ideje, hogy fényt derítsek a már többször említett, általunk egész kínai tartózkodásunk alatt, kínaiul drágá-nak tartott szó, a cutojja eredetére. Sajnos mindez számunkra már csak több hónappal később, itthon derült ki, méghozzá úgy, hogy amikor egy barátunknak meséltük történeteinket, megjegyezte, hogy a drága szó németül is hasonló: zu teuer, nicht zu teuer. Ekkor esett le nekünk, hogy Yen, aki németül gagyarászott valamelyest, végig "saját németül" beszélt hozzánk, ami nekünk persze annyi volt, mintha kínaiul beszélt volna.  Ám ami még komikusabb, hogy mi a cutojjá-t kínai szóként használtuk egész utazásunk alatt, sőt több külföldit is meggyőztünk ennek a szónak hasznos voltáról.

Kudarcsorozatunk után elegünk lett a sportteljesítményekből, s föladtunk eredeti elképzeléseinkből. Így lett az olcsó szállásból 100 ¥-os hotel, de a Da Bei szálló legalább közel volt.

Kilátás a szobánkból, a háttérben a 40 emeletes World Trade Center (a pekingi).

Közösen átélt viszontagságaink jogán Yen is velünk jött, ám csak vendégünkként, s mint ilyen, azonnal bevette magát a fürdőszobába, ahol sikerült is jó háromnegyed óra alatt lezuhanyoznia. Ezalatt mi centis retekkel, és ragadva a tíznapos mosdatlanságtól, fejünket a kezünkbe hajtva, magunkba roskadva, fürdőszoba után epekedve, a sors igazságtalanságától sújtva, szótlanul ücsörögtünk az ágyon egymás mellett. Aztán végre kijött, és ekkor mosolyogva telefonálni kezdett, felhívta többek között „Papit”, aki ezalatt nyilván már hazaért, hogy jöjjön érte és szállítmányozza el csomagostul. Aztán elintézett még egy-két telefont, közben megteázott, szóval otthon érezte magát, de mindezt haláli nyugalommal és természetességgel. Aztán úgy másfél óra múlva távozott Papuskával, aki frissen és üdén – szőrtelen lábán drapp sortban – belibegett, hogy újabb málházásba kezdjen a tonnányi csomagokkal. Indulás előtt azonban még megpendítették, hogy remek ötletnek tartanák, ha most azon nyomban velük mennénk enni. Bármennyire is éhesek voltunk, hál’ istennek sikerült velük megértetni, hogy mérföldekről bűzlünk, és életünket áldoznánk egy jó tusolásért, így egy 5 órai randevút beszéltünk meg a szálló halljában.