 |
| Zabajkalszk, a szovjet-kínai határ |
Úgy egy nappal Ulan-Ude után átjutottunk a határon, ami persze korántsem volt egyszerű dolog. A szovjet részre érve először azt mondták, hogy mindenki üljön be a kupéba, csomagjait pakolja elvágólag a felső ágyra, ő maga meg üljön az alsóra. Azt éppen nem mondták, hogy vigyázzülésben üljünk, hátratett kézzel, de érezhető volt, hogy nem bánnák. Ezután három katona, akinek a hátán az AK47-es gépkarabély tekintélyt parancsolóan zörgött, végigvonult a vagonon, s a legkisebb zugba is benéztek, még a folyosó alatti ágyneműtároló rekeszeket is végigkutatták. Majd jött egy szovjet tiszt és összeszedte, igen, jól írom, ÖSSZESZEDTE az útleveleinket. Aztán azt mondták, hogy „Гуляйте два часов!” (Guljájtye dvá csaszov! / Sétáljatok két órát!), amit úgy értelmeztünk, hogy a vonat most itt várakozik két órát (talán valami újabb különös vizsgálat miatt), így le lehet szállni, sőt tanácsos, vagy egyenesen kötelező. Zavartan le is szálltunk, ám ekkor lepődtünk meg csak igazán, mert a vonat hirtelen kihúzott az állomásról.
Mondanom sem kell, ez volt az első eset, hogy fényképezőgép nélkül szálltam le a vonatról, s ami még súlyosabb, hogy az összes pénzünk is a vonaton maradt. A többi útitárssal együtt találgatásokba bocsátkoztunk, vajon mi fog történni most velünk. Az általános vélemény az volt, hogy a holminkat, pénzünket ellopják, az útleveleinket máris elvették, s mivel már úgyis ott vagyunk Szibériában, elvisznek egy munkatáborba, ott úgyse lesz szükségünk se fényképezőgépre, se útlevélre. Én valójában attól féltem, hogy közben átkutatják a csomagokat, és valóban meglovasítanak egy-kétszáz dollárt, vagy megtalálják a csempészárut.
De senki sem piszkált a csomagjainkhoz, és másfél-két óra múlva – amikor újra átrakták "keskenyvágányra" – visszatért a szerelvény. Minden megvolt hiánytalanul.
Ekkor jött a vámvizsgálat. A csempészáru, egy ócska törölközőkből hevenyészve összevarrt csomag, ott lapult hátizsákom mélyén, s megvolt vagy 5 kg. Ha megráztam, szörnyen csörgött, zörgött, s igazán kíváncsivá tette az embert, hogy mi is lehet, de a hangja arról azért megnyugtatott, hogy nem kábítószer. Aztán ahogy forgattam, a varrás mentén egyszerre csak kibujt egy kis szarvacska, mert hát ez volt a magyarázat, valamiféle zergeszarv, vagy agancs volt a csomagban. Útitársaink, akiknek a holmijai vagy egy mázsát (vagy még többet) tettek ki, szemmel láthatóan tartottak ettől a vámvizsgálattól. Nekik is volt egy ugyanilyen törölközőkbe varrt "zergeszarvas" csempészárujuk. Hogy a tíz közül melyik bőröndjükben, azt viszont még mi sem tudtuk, mert mintha malmoztak volna a csomagokkal, már a határ előtt három órával rendkívül izgatottan pakolgatták ide-oda, sehogy sem érezték biztonságban a szajrét.
A vámosnő, egy vékony, aszott, de jól konzerváltnak tűnő teremtés, aki az első látszat ellenére kemény volt, mint az acélpenge, a biztonság kedvéért vagy három csomagot is kinyittatott velük, de hát mindet ő sem nézhette át, ha még aznap végezni akart. Hál’istennek nem talált náluk semmi terhelőt. Minket meg egyszerűen levegőnek nézett, mintha ott sem lettünk volna. Így hát lassan, de biztosan túljutottunk a vám- és útlevélvizsgálaton, és az okmányainkat is visszakaptuk.
Úgy tűnt, búcsút mondhatunk Szibériának. Mint később kiderült, jól tette a kisöreg, hogy áthozta hozzánk a zergeszarvait, mert a szomszéd vagonban volt egy kis kínai, aki lebukott vele, s tőle mindent elkoboztak, és súlyos pénzbüntetésre számíthatott. Sikeres csempészés esetére a megbízónk 100 jüant ígért nekünk. Először nem is értettük, hogy érhet ennyit egypár vacak agancs, ám később valaki elmesélte, hogy ebből gyógyszer lesz, mégpedig nem is akármilyen. Az ősi kínai receptek szerint a legjobb afrodiziákum készíthető belőle.
Másnap reggel a kisöreg ébresztett, jött a csomagjáért, és hozta a 100 jüant. Azonkívül hozott még ajándékba egy gyönyörű szantálfa legyezőt is. Még olyan álmos voltam, hogy a kötelező udvarias visszautasítást is elfelejtettem, így nyilvánvalóan „arcot vesztettem” egy – udvariasság tekintetében a hagyományokhoz ragaszkodó – kínai előtt.
No, ott hagytam el a történet fonalát, hogy kemény négy órás várakozás után – amíg a szovjet határátléptető bürokrácia malmai őrölgettek – végre végleg elhagytuk a „birodalmat”, és sikeresen megindultunk Kína felé.
Erősen érezhető volt a különbség. A kínai határőrök és vámosok gyorsak, és céltudatosak voltak. Egészségügyi és vámnyilatkozatot kellett kitölteni, de negyed óra múlva már leszállhattunk a vonatról. Bementünk a waiting room-ba pénzt váltani és vásárolni. A hosszú idő után borzasztóan jól esett a sör, még ha nem is volt kellőképpen behűtve. A turistákhoz való hozzáállás is érezhetően megváltozott, az eddigi "na jó, ha muszáj, nézz körül, de ne csinálj semmi zűrt" attitűdöt felváltotta a "fizesd meg, és kapsz valamit, ha nem is azt, amit szeretnél". Egyelőre tetszett a változás.
A vonatutunkban bekövetkezett igazi nagy fejlődés az étkezőkocsi volt, egyrészt, mert a kukacos tejföl után végre ízletes eledelt ehetett az ember, másrészt viszont 2-3 rubel helyett 5 dollárba került a kaja (több, mint a tízszeresébe). Nem is mertük rögtön kipróbálni, elsősorban azért, mert tájékozatlanok lévén az árakban, csak 10 dollárt váltottunk be, mivel eddig mindenki azt mondta, hogy Kína milyen olcsó. Másodsorban pedig Yenék, akik nemcsak hogy nagyon spórolósak voltak, de másnak sem engedték szórni a pénzét, hevesen tiltakoztak az ellen, hogy ott együnk, egyre hajtogatták, hogy "cutojja, cutojja", amely szóról a szövegösszefüggésből arra következtettünk, hogy drágát jelent (úgy mellesleg nem is tévedtünk olyan nagyot, de ez egy másik történet). Így hát kénytelenek voltunk megszökni tőlük, de csak egy sör erejéig ültünk be. Másnap aztán – pénzkészletünk gyarapodván a kisöreg száz jüanjával –, megejtettük az első igazi kínai étkezést is.
Akkoriban még elég nagy ritkaság volt Magyarországon a kínai étterem, ha jól emlékszem Budapesten, a Fő utcában a Kacsa étterem volt az egyetlen ilyen hely. Persze már kipróbáltuk korábban, de meg sem közelítette az igazi kínai ízeket, bár az akkori viszonyok között elég egzotikusnak számított. Az azóta gombamód szaporodó kínai éttermek már közelebb állnak az eredetihez, de azért mindenkit megnyugtatok, ha Kínába megy, nyugodtan számíthat különleges, nálunk sehol sem tapasztalható kulináris élményekre.
 |
| Éva és a reggelenkénti törölköző-teregetés |
De senki sem piszkált a csomagjainkhoz, és másfél-két óra múlva – amikor újra átrakták "keskenyvágányra" – visszatért a szerelvény. Minden megvolt hiánytalanul.
Ekkor jött a vámvizsgálat. A csempészáru, egy ócska törölközőkből hevenyészve összevarrt csomag, ott lapult hátizsákom mélyén, s megvolt vagy 5 kg. Ha megráztam, szörnyen csörgött, zörgött, s igazán kíváncsivá tette az embert, hogy mi is lehet, de a hangja arról azért megnyugtatott, hogy nem kábítószer. Aztán ahogy forgattam, a varrás mentén egyszerre csak kibujt egy kis szarvacska, mert hát ez volt a magyarázat, valamiféle zergeszarv, vagy agancs volt a csomagban. Útitársaink, akiknek a holmijai vagy egy mázsát (vagy még többet) tettek ki, szemmel láthatóan tartottak ettől a vámvizsgálattól. Nekik is volt egy ugyanilyen törölközőkbe varrt "zergeszarvas" csempészárujuk. Hogy a tíz közül melyik bőröndjükben, azt viszont még mi sem tudtuk, mert mintha malmoztak volna a csomagokkal, már a határ előtt három órával rendkívül izgatottan pakolgatták ide-oda, sehogy sem érezték biztonságban a szajrét.
A vámosnő, egy vékony, aszott, de jól konzerváltnak tűnő teremtés, aki az első látszat ellenére kemény volt, mint az acélpenge, a biztonság kedvéért vagy három csomagot is kinyittatott velük, de hát mindet ő sem nézhette át, ha még aznap végezni akart. Hál’istennek nem talált náluk semmi terhelőt. Minket meg egyszerűen levegőnek nézett, mintha ott sem lettünk volna. Így hát lassan, de biztosan túljutottunk a vám- és útlevélvizsgálaton, és az okmányainkat is visszakaptuk.
Úgy tűnt, búcsút mondhatunk Szibériának. Mint később kiderült, jól tette a kisöreg, hogy áthozta hozzánk a zergeszarvait, mert a szomszéd vagonban volt egy kis kínai, aki lebukott vele, s tőle mindent elkoboztak, és súlyos pénzbüntetésre számíthatott. Sikeres csempészés esetére a megbízónk 100 jüant ígért nekünk. Először nem is értettük, hogy érhet ennyit egypár vacak agancs, ám később valaki elmesélte, hogy ebből gyógyszer lesz, mégpedig nem is akármilyen. Az ősi kínai receptek szerint a legjobb afrodiziákum készíthető belőle.
Másnap reggel a kisöreg ébresztett, jött a csomagjáért, és hozta a 100 jüant. Azonkívül hozott még ajándékba egy gyönyörű szantálfa legyezőt is. Még olyan álmos voltam, hogy a kötelező udvarias visszautasítást is elfelejtettem, így nyilvánvalóan „arcot vesztettem” egy – udvariasság tekintetében a hagyományokhoz ragaszkodó – kínai előtt.
 |
| Az ajándék-legyező |
Erősen érezhető volt a különbség. A kínai határőrök és vámosok gyorsak, és céltudatosak voltak. Egészségügyi és vámnyilatkozatot kellett kitölteni, de negyed óra múlva már leszállhattunk a vonatról. Bementünk a waiting room-ba pénzt váltani és vásárolni. A hosszú idő után borzasztóan jól esett a sör, még ha nem is volt kellőképpen behűtve. A turistákhoz való hozzáállás is érezhetően megváltozott, az eddigi "na jó, ha muszáj, nézz körül, de ne csinálj semmi zűrt" attitűdöt felváltotta a "fizesd meg, és kapsz valamit, ha nem is azt, amit szeretnél". Egyelőre tetszett a változás.
A vonatutunkban bekövetkezett igazi nagy fejlődés az étkezőkocsi volt, egyrészt, mert a kukacos tejföl után végre ízletes eledelt ehetett az ember, másrészt viszont 2-3 rubel helyett 5 dollárba került a kaja (több, mint a tízszeresébe). Nem is mertük rögtön kipróbálni, elsősorban azért, mert tájékozatlanok lévén az árakban, csak 10 dollárt váltottunk be, mivel eddig mindenki azt mondta, hogy Kína milyen olcsó. Másodsorban pedig Yenék, akik nemcsak hogy nagyon spórolósak voltak, de másnak sem engedték szórni a pénzét, hevesen tiltakoztak az ellen, hogy ott együnk, egyre hajtogatták, hogy "cutojja, cutojja", amely szóról a szövegösszefüggésből arra következtettünk, hogy drágát jelent (úgy mellesleg nem is tévedtünk olyan nagyot, de ez egy másik történet). Így hát kénytelenek voltunk megszökni tőlük, de csak egy sör erejéig ültünk be. Másnap aztán – pénzkészletünk gyarapodván a kisöreg száz jüanjával –, megejtettük az első igazi kínai étkezést is.
Akkoriban még elég nagy ritkaság volt Magyarországon a kínai étterem, ha jól emlékszem Budapesten, a Fő utcában a Kacsa étterem volt az egyetlen ilyen hely. Persze már kipróbáltuk korábban, de meg sem közelítette az igazi kínai ízeket, bár az akkori viszonyok között elég egzotikusnak számított. Az azóta gombamód szaporodó kínai éttermek már közelebb állnak az eredetihez, de azért mindenkit megnyugtatok, ha Kínába megy, nyugodtan számíthat különleges, nálunk sehol sem tapasztalható kulináris élményekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése