13.

Yen anyánk érkezett az unokaöccsével. Sajnálkozott, hogy mennyire elkésett előző nap, ajándékot is hozott, Évának egy igazi kínai tűzzománc karkötőt, nekem egy hernyóselyem zsebkendőt. (Biztosan látta gyönyörűséges zsebkendőmet a vonaton, amit időnként ketten is használtunk.) A hernyóselyem zsebkendő sarkában egy undorító kis pandamaci díszlik a XI. Asian World Games vagy valami ilyesmi tiszteletére, amit mostanság rendeznek Pekingben.

Másnap estére meginvitáltak minket egy igazi kínai háztartásban rendezett vacsorára. Örömmel beleegyeztünk, és hat órára beszéltünk meg randevút a Mennyei Béke Kapujánál, melyet a magyar újságolvasó csak Tian-nan-men-ként ismer. Váratlan örömünkre az eleinte áthághatatlannak tűnő nyelvi akadályok szürke felhője oszladozni kezdett, mivel az unokaöcsi – neve kimondhatatlan és megjegyezhetetlen – egyetemista lévén tudott egy kicsit angolul, így hát ezentúl nem ment rá az életünk egy-egy beszélgetésre.

Miután elmentek, fölszedelődzködtünk és lementünk a sarki csehóba vacsorázni. Ez volt az egyik legfantasztikusabb kínai vacsora, bár kissé viszontagságosan indult. Úgy gondoltuk, hogy mint az előző nap, egyszerű dolgunk lesz. Bemegyünk majd a konyhára, csak rámutatunk az ételekre, kihozzák, és kész. Nos nem így történt.

Itt egy kicsit megszakítom a történet fonalát, mert ideje, hogy elmagyarázzak valami furcsaságot a kínai nyelvvel kapcsolatban.

Egyes állítások szerint, ugyan nem egy könnyű nyelv, mégis két év kemény, megfeszített tanulással elsajátítható a kínai. Az írás azonban egészen más tészta. Közel 50 000 írásjel van, bár a köznyelv általában csak kb. 7-8.000 jelet használ, de még a legelemibb mindennapi írásbeli kommunikációhoz is elengedhetetlen vagy 3 000 jel ismerete. Szakértők szerint csaknem tíz év tanulás szükséges a kínai írás kielégítő tudásához.

Ebben az étteremben is, meg a tegnapiban is, amikor látták, hogy nem fogunk szót érteni, térültek-fordultak, és hozták az – egyébként ritkán használt – étlapot. Az embernek ekkor felderül a kommunikációzavartól elsötétült arca, kinyitja az étlapot, és akkor kénytelen szomorúan megállapítani, hogy ebben bizony egy árva latin betű sincs, az egész mintha kínaiul volna.

A fentiek ismeretében eléggé érthetetlennek tűnt számunkra, hogy ha szemmel láthatóan nem bírjuk a kínai nyelvet, akkor miért tartják valószínűnek, hogy az írással majd elboldogulunk, amit köztudomásúan nehezebb elsajátítani. Mint mindennek, ennek is megvan a maga logikus magyarázata.

Kínában négy fő dialektust és számos kisebbet beszélnek, és ezek a különböző nyelvjárások az érthetetlenségig eltérnek egymástól. Az írás azonban (melynek első emlékei négyezer évesek, és ezzel a világ legrégebbi, ma is hivatalosan használt írása) már kétezer éve – mióta jelenlegi formája kialakult – egységes az egész birodalomban. A különféle egyszerűsítéseket, írásreformokat is mind egységesen, központilag hajtották végre, legutoljára úgy harminc éve. Ennek köszönhetően a kínaiakba beidegződött, hogy akivel nem értik egymást, azzal írásbeliséghez folyamodnak, azonkívül kialakult egy egységes gesztusrendszer (például a számokra), hogy alku, vagy más egyszerűbb interakció során ne kelljen az egymást nem értőknek papírhoz, ecsethez folyamodni. Ezek a gesztusok főként az írott jelet utánozzák, néha egyszerűen tenyérre rajzolják őket.

Természetesen csak az olyan helyeken örvendeztették meg az utazót a kínai nyelvű étlappal, ahol a külföldiek nem voltak gyakoriak. Szállodákban, központibb helyen lévő éttermekben, vagy olyan helyeken, ahol sok turista megfordul, nem követték el azt a hibát, ahogy a tanultabb emberek sem, hogy kínaiul nem tudóval elolvastassák az írásukat. Ez olyan, mint amikor a magyar a külföldivel tagoltan, túlartikulálva és kiabálva beszél, mintha süket lenne és nem idegen.

Ebben az étteremben azonban, mihelyt kiderült, hogy a köszönésen kívül bizony nem értünk semmit, máris megjelentek, kicsit megszeppenve, kicsit durcásan az étlappal, teljesen nyilvánvaló volt, hogy életükben még fehér embert nem láttak, legfeljebb csak a tévében. Ekkor még magabiztosak voltunk, azt hittük, tudjuk mi a teendő.

Hosszas magyarázkodás, azaz kézzel-lábbal mutogatás után végre megértették, hogy be szeretnénk menni a konyhába, amit pironkodással és szégyenlős nevetgéléssel fogadtak, halvány lila gőzük sem volt, mit akarhatunk ott, de reméltük, hogy bent majd megértik. Bátran belépve a piciny helyiségbe kiderült, hogy miért szégyenkeznek. Koszos ugyan nem volt, de ha azt mondom szegényes, túl enyhe kifejezést használtam. Szöges ellentéte volt a tegnapi étterem konyhájának. És ez még önmagában nem lett volna baj, de riadtan konstatáltuk, hogy egyetlen készétel sincs, kizárólag nyersanyagok. Apró edényekben mindenféle mártások, nagyobb kondérokban mindenféle nyers húsok és zöldségek. És minden edény és berendezési tárgy szörnyen régi. Most persze mi jöttünk zavarba, határozott, s magabiztos kitartásunk, mellyel a konyhába kívánkoztunk, immár nem tűnt megmagyarázhatónak. Valószínűleg tényleg hülyének látszottunk. Próbáltunk ugyan mutogatni egy-két szimpatikusabb nyersanyagra, hogy mixeljenek valamit, aztán sietve és sokkal kevésbé magabiztosan kiosontunk, vissza a helyünkre, de fogalmunk sem volt, mit fognak hozni.

A számla minden várakozásunkkal ellentétben, – hiszen ez egy rozzant csehó volt, – mindenesetre borsosra sikeredett. Eleinte úgy tűnt, átvágtak, ugyanis kaptunk két tányér (bár jó nagy tányér) rizst, és egy tányér azonosíthatatlan, de finom főtt zöldséget. Azt hittük, mindössze ezzel akarják kiszúrni a szemünket a 30¥-unkért, amikor is kihoztak egy következő tányért, teli valamilyen húsos étellel. Ekkor megnyugodtunk, hogy mégiscsak rendes vacsorát fogunk mi enni, mert ami eddig az asztalon volt, a fél fogunkra sem lett volna elég. Nemsokára azonban újabb tányér érkezett, valami nagyon-nagyon finommal, amiről később kiderítettem – na nem minden áldozat nélkül – hogy jű-szan-řó-szë-nak (鱼香肉丝) hívják. Alig volt időnk élvezni eme remeket – kissé rémülten ugyan, hogy hogy fogjuk már mindezt elfogyasztani –, amikor ismét feltűnt a pincérnő, és aggódó tekintetünktől kísérve hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a tányért is a mi asztalunkra teszi. Ez is rendkívül ízletesnek bizonyult, azonban immár paranoiásan tekintgettünk a konyha kijárata felé, és összerezzentünk, amint a pincérnő kilépett az ajtón, pedig ezt még többször megtette. Csak hordta és hordta a tányérokat, melyek végül már nem is fértek el az asztalon, csak két szintben, egymás hegyén-hátán. Nyilván azt gondolták, hogy ennek a két hülyének kihozzák az egész étlapot, akkor biztos benne lesz az is, amit akarnak.

Ez egy másik "étterem", de a színvonalról azért fogalmat alkothatunk.

Azért úgy érzem, hogy derekasan helyt álltunk, ha nem is ettünk meg mindent, azért szép teljesítmény volt. Persze úgy tettünk, mintha így terveztük volna az egészet, magabiztosságunk visszatért, már csak azért is, mert végül is kedvünkre volt ez a váratlan kaland. Amikor már egy falat sem ment le a torkunkon és szinte az öntudatlanságig ettük magunkat (kíváncsi vagyok ki tudott volna ellenállni ennyi ínycsiklandozó falatnak), sörözgettünk egy kicsit, reméltük a sör majd egy kis rendet tesz odabent. Mindezt jó kínai szokások szerint a szomszéd asztalnál ülők köpködéseitől, böfögéseitől és bámész tekintetétől kísérve.

Ekkor, talán a vacsora happy end-jétől fellelkesülve, botor módon elhatároztam, hogy kitudom annak az ételnek a nevét, amelyik úgy ízlett nekünk. Éva hiába próbált lebeszélni, hogy ezt lehetetlen elmutogatni, görögországi és egyiptomi tapasztalataimra hivatkozva leintettem, így Évának volt alkalma végigélvezni a pincérnő arcára kiülő tanácstalanságot, miközben – Éva szerint egyébiránt valóban meggyőző – pantomim előadásomat figyelte.

A fő probléma igazából az volt, hogy mivel fölöttébb ízlett nekünk az a bizonyos étel, nemcsak hogy utolsó szemig megettük, hanem még ki is mártogattuk, így az azonosítást majdnem lehetetlenné tettük. Ám ekkor nem várt segítség érkezett egy kínai srác személyében, aki sajátos kiejtéssel – melyet meg sem próbálok írásban visszaadni – hozzánk fordult: „Can I help you?”. Mikor megtudta a probléma mikéntjét, azonnal a tettek mezejére lépett, és most már ketten szagolgatták elmélyülten a majdnem tiszta tányért. A pincérnő aztán hamarosan eltűnt a balfenéken, amit nem is bántunk, mert már minden bizodalmunkat az új jövevénybe helyeztük. Nem is csalatkoztunk. Talán mert kitűnő orra volt, vagy valami más okból, de hamarosan közölte velünk vizsgálódása eredményét, és mi szívből megköszöntük neki fáradozását. Boldogan dőltünk hátra, s kortyintottunk utolsókat sörünkből, és immár félelem nélkül tekintettünk a konyhaajtón kilépő pincérnőre. Korán örültünk. Igen, a pincérnő felénk tartott, kezében tányérral, melyben az imént megismert ételt fedeztük fel.

Hát a pincérnő is rájött, mi volt az. Amikor kinyújtott tenyerét láttam, és „vó jüan” (öt jüan) felkiáltását hallottam, lemondtam a magyarázkodásról, és nagyot sóhajtva a zsebembe nyúltam. Hát így került 5¥-ba a jű-szan-řó-szë neve. Aztán végre hazagurultunk és kész csoda, hogy nem voltak lidérces álmaink.