2012. május 15., kedd

6.


Szibéria lenyűgözött minket. Amit nálunk hallani róla, abból nehéz képet alkotni, és kicsit másképp képzeltük, sokkal sivárabbnak, sokkal egyhangúbbnak. Utazásunk alatt naplót írtunk, és bejegyzéseimben állandóan visszatértem a látványra, amivel nem tudtam betelni. Сибирь (Szibir), a név  „nyugodt föld”-et jelent mongolul, s a terület, mely a nevet viseli, a Földgolyó összes szárazföldjének 12%-át teszi ki. Népsűrűsége elég alacsony, kb 3 fő/km², s a lakosság döntő többsége a Transzszibériai vasútvonal mentén él, főleg városokban.

Egy naplóbejegyzésem:
„A táj fantasztikus! Ez a híres, nevezetes ligetes sztyeppe. A kövér, élénkzöld, teljesen sima fűtakarót nyírfaligetek élénkítik, melyekben a fák egy része levéltelenül szomorkodik. Más kidőlt nyírfák pedig úgy feküsznek még élő társaik tövében, mint őskori szörnyek fosszíliái. Kiszáradt ágaikkal integetnek a távolból, és – Éva megállapításával – úgy fehérlenek mint holmi lakótelep. A felhők is teljesen különlegesek errefelé, a cumulusok sosem látott variációi váltják egymást.

Egy másik, egy nappal későbbről:„Sehol egy fa, csak a sínek mellé telepítettek néhol bokrokat, kisebb fákat, de a távolban, ameddig a szem ellát, csak fű és mezei virág. A dombok lágy hajlatokban váltakoznak, s ezt az egészet megkoronázzák a felhők, melyek fantasztikus színűek és változatosságúak, s e felhők árnyéka is ugyanazzal a különös változatossággal vetül a dombokra, s festi át őket különböző színűekre. A virágos rét színei és a felhőkéi, a két őselem, a föld és a levegő páratlan harmóniáját teremti meg.” 
       
Ahogy egyre keletebbre mentünk, úgy sötétedett egyre korábban. Moszkvában még 21.30-kor is világos volt, Novoszibirszk felé meg már 19-kor sötétedni kezdett. Soha nem tapasztaltam még ennyire kézzelfoghatóan az időzónák létét, itt is talán csak azért, mert a vonatok Szovjetunió-szerte moszkvai idő szerint közlekednek, és furcsa, ha nyáron már délután sötétedni kezd. A pekingi egyébként +8 órával tolódik el az európai időzónától, úgyhogy amikor határt léptünk, hirtelen nagyot ugrott előre az óra mutatója.
Egyszer miközben a felső ágyon heverve a naplóba róttam  soraimat Szibériáról, egy érdekes jelenetre lettem figyelmes:
Útitársainknak vendége érkezett, egy pici, idősebb kínai személyében, akinek ruházatán döbbenetes kontrasztot alkotott a sötétkék kirojtosodott melegítőnadrág és a pecsétes világoskék nejloning a csillogó fekete papucscipővel, meg a vadiúj szürke konfekció zakóval.
Szabályos vendégfogadás, udvariaskodással, hajlongással, őszintétlen mosolyokkal. Már eddig is felcsigáztak az események, de csak mint ártatlan szemlélőt, s megpróbáltam nem túl nyilvánvalóan bámulni a kínai kultúra szerves részét, a társas érintkezés e gyöngyszemét. Ám ekkor váratlanul, szereplőként csöppentünk bele a történetbe. A kicsi vendég hirtelen hozzánk fordult, és megkért minket (százszavas angol szókinccsel), hogy vigyünk át a határon egy kis, 5 kg-os csomagot. Nemigen tudtuk mire vélni, bővebb magyarázatot hiába kértünk a nyelvi akadályok miatt, mert amit válaszul kaptunk, az kínaiul volt. Azt gondoltuk, kábítószernek túl sok az az 5 kg, meg aztán nem is úgy volt az emberünk öltözve, így hát (főleg kalandvágyból) beleegyeztünk, bár azért fúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hogy mi is lehet benne. Nem is igazán volt érkezésünk tovább törni a fejünket, mert az események érdekes fordulatot vettek odalent: Yen párja nem is szelíd erőszakkal a vendég zsebébe próbált beletömködni egy ismeretlen címletű dolláros bankjegyet, míg az, minden erejével megpróbálta megakadályozni. Már-már attól féltem valaki megsérül a dulakodásban. Minden elutasítás egy egyre erőteljesebb akciót eredményezett, s az egy még vehemensebb védekezést. De még mielőtt vér folyt volna, a vendég ellenállása megtört, a pénz a zakó fölső zsebébe került, s az indulatok lecsillapodtak, mint amikor a háborgó hullámokra olajat öntenek. S máris mindketten mosolyogtak és hajlongtak, mintha nem is ők birkóztak volna pár másodperccel azelőtt. Nyilván nem volt tétje, se alternatív kimenetele az eseményeknek, a miértekre pedig sajnos sosem jöttünk rá, de annak nagyon örültem, hogy végre élőben is láthattam azt, amiről már sokat olvastam: a kötelező udvarias visszautasítást.


4 megjegyzés:

  1. Tényleg érdekes ez a táj. Nem lehet rossz ilyen ritkás, kicsi népsűrűségű vidéken vándorolni.
    A folytatásból kiderül vajon, hogy a határon elkapnak-e titeket csempészésért?

    VálaszTörlés
  2. Hát persze, ha nem is a következőből, de kiderül. Nem hagyok elvarratlan szálat!

    VálaszTörlés
  3. Bocs, hogy belekötekedem,de a 6. részben már SZibériában járunk, én részletesebben is szívesen olvasnám... persze ha kész írást raksz fel gondolom nem fogod csak miattam kibővíteni. Amúgy tetszik.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Jazzjazz!
      Köszönöm a visszajelzést, jól esik, hogy részletesebben is hallanád (olvasnád) a történetet. Az írás valóban kész van már, bár ahhoz, hogy így részekben adjam közre, némi átdolgozás azért szükségeltetik, így hát azért mindig belenyúlok valamelyest. Arról azért megnyugtatlak, hogy a történetekből nem maradt ki eddig sem semmi, s Kínába megérkezve majd sűrűsödnek az események. Ha pedig adatokat, érdekességeket olvasnál szívesen, akkor megpróbálom nem visszafogni magam, (mert ezeket én is nagyon szeretem kinyomozni és megosztani egyaránt).

      Törlés