15.

Nyomorúságosan elázva, csigalassúsággal vánszorogtunk be a Tian-nan-men térre, de így sem tudtunk többet késni, mint az unokaöcsi. Kicsit türelmetlenül toporogtunk csuromvizes ruháinkban míg megérkezett, de aztán fordult a kocka, mivel először nekünk vissza kellett menni a hotelba átöltözni, no meg persze a bicajok miatt, úgyhogy most neki kellett minket kísérgetve megvárni, mire mindezt elintéztük, így 9 óra is elmúlt már, mire a „Nagy Kínai Vendégségbe” értünk. Izgatott, várakozásteljes hangulatunkban föl sem merült bennünk, hogy milyen árat fizetünk még ezért.

Megérkeztünk hát Yen testvérének a családjához az igazi kínai vacsorára. A jelenlevők: Yen; Yen lánya, egy tizennégy év körüli kislány; Yen nővére, a háziasszony; annak férje, egy nagyon barátságos, nyájas házigazda; és fiúk, az unokaöcsi. A vacsora maga mesebeli volt. Körül sem tudtunk igazán nézni a lakásban, mert máris lenyomtak minket egy díványszerű ülőalkalmatosságra, s elénk tettek egy asztalt, hogy moccanni sem tudtunk. Az asztal teli volt dinnyével, ami az óriási rohanás után igazán jólesett, illetve csak jólesett volna, de nem mertünk belőle igazán enni, mert ők is csak egy szeletet ettek. Eközben egy kicsit körülnéztünk, mivel izgatott minket, hogy milyen egy kínai átlagember lakása, bár vendéglátónk a hírek szerint sokkal jobban keresett az átlagnál, úgy 250¥ körül. A lakás nappalijában voltunk, és sietős érkezésünk miatt nem is pillanthattunk be más helyiségbe. A nappali egyetlen számottevő berendezése az a hatalmas kerek asztal volt, amelynél ültünk, nem számítva azt az állványos ventillátort, mely nyilván a család büszkesége (talán státusszimbóluma is) volt. A szoba padlója pedig csupasz beton volt, se szőnyeg, se parketta, még linóleum se.

Júdásfüle gomba vagy fafülgomba (Auricularia auricula-judae)
forrás: http://netbio.hu/spd/NetBio_740922/Gombasz_Bio_szaritott_fafulgomba_25_gr

Azután az ételek olyan kavalkádja következett, mely igazából leírhatatlan, rizs nélkül, mert mint megtudtuk, egy igazi, ínyenc kínai étkezésnél nem esznek rizst, mert az csak amolyan hastömő. Volt ott különlegesen elkészített hal, csirke, disznó, és egyéb azonosíthatatlan húsok, no meg tengernyi féle és fajta zöldség. Persze kérdezgettük az ételek, alapanyagok nevét, de megjegyezni nem tudtuk, jegyzetelni meg nem állt módunkban. Egyetlen nyersanyag nevét sikerült megjegyeznünk, és azt sem azért, mert olyan finom volt, hanem mert nagy büszkén többször is felhívták rá a figyelmet, nyilván nem különlegessége, hanem mókás formája miatt, s ez a fafülgomba volt. Volt azonban ennél érdekesebb is, azonban erre egyáltalán nem hívták föl a figyelmünket:

Éppen szépen eszegettünk, nem túl fesztelenül, hiszen egy teljesen ismeretlen kultúra szokásaihoz kellett alkalmazkodnunk. Nem nagyon illett ugye magyarul beszélgetnünk, csak angolul, hogy az unokaöcsi fordítani tudjon, ezenkívül szorgalmasan ismételgettük, hogy hao cë (jó ízű), amivel láthatóan nagy örömöt szereztünk nekik. Szóval, körülbelül a vacsora felénél tarthattunk, mikor is Éva minden átmenet nélkül odahajolt hozzám, s kissé patetikusan közölte:

      – Te Péter, ennek lába van!

Magam részéről eddig valamiféle különleges tésztának gondoltam azt az izét, amire a tányérján mutogatott, akkora s olyan volt, mint egy orsótészta, s addig nem is néztem meg különösebben, volt éppen elég egyéb látnivaló is az asztalon. Most azonban eléggé elképedve kezdtem szemlélgetni, s valóban, ha az ember jól megnézte, észrevehette a maga alá húzott lábacskáit, melyből jó néhány pár volt kusza összevisszaságban. Megszólalásig hasonlított egy kisebbfajta cserebogárpajorra.

Hatalmas szerencsénkre legalább nem élt. Így főzve nem is volt olyan rossz. Persze ha azelőtt fedeztük volna fel, mielőtt ettünk belőle, nem biztos, hogy megkóstoltuk volna, de így már mindegy volt. Mondtam is Évának, hogy már úgyis ettünk belőle, nagyobb baj nem érhet, együk csak tovább. Meglepetésünket palástolni próbáltuk, s folytattuk a vacsorát, mintha mi sem történt volna. Mindazonáltal ezek után büszkén tekintettünk magunkra, hogy lám, mi „cserebogárpajort” is ettünk.

Természetesen pálcikával ettünk. Házigazdáink nem hitték el, hogy igazán tudunk vele bánni (hál’ istennek már egész jól belejöttünk), úgyhogy időnként arra biztattak, hogy csattogtassuk őket. Néhány sör után persze ez már nem volt probléma, ha kellett, csattogtattunk. Mellesleg a pálcikaforgatást a fehéreknél minden étteremben, és minden evésnél buzgó figyelemmel kísérik a kínaiak.

Itt is, mint minden kínai étkezésnél sör volt, mely nélkül a kínaiak egyetlen étkezést sem tudnak elképzelni. Nekünk is elképzelhetetlen lett volna sör nélkül, már csak azért is, mert ha egy kortyot is mertünk inni, házigazdánk, bármiféle ínyencség volt is pálcikáján, ledobta, a tálalóasztalhoz rohant, és felkapva egy sörösüveget, máris utánatöltötte poharunkat. Elkezdtem azon kísérletezni, miképpen tudnék úgy kiinni egy poharat, hogy vendéglátónk ne vegye észre, de minden furfangom csődöt mondott, ennélfogva óriási mennyiségű sört fogyasztottam el.

Eközben a vacsora permanensen zajlott. Arrafelé nem úgy szokás, hogy szépen elfogyasztják a vacsorát, aztán átmennek a nappaliba és kényelmesen hátradőlve, egy-egy itallal a kézben kezdenek diskurzust, hanem végig az asztalnál maradnak, folyamatosan esznek, és folyamatosan csevegnek. Itt is állandó társalgás folyt, szegény unokaöcs beszélt persze a legtöbbet, hiszen neki fordítania kellett. Aztán két pálcikaemelés között Yen lánya és Éva egy-egy népdalt vezetett elő kínaiul és magyarul.

Egyszer véletlenül az órára pillantottunk, mire váratlanul felpattantunk és ajándékainkat szinte odalökve (előrelátóan hoztam magammal egy-két saját gyártmányú karkötőt, míg Éva Marcsi hímzéseit osztogatta), pánikszerűen – az utolsó busz rémétől űzve – távoztunk. Gyalog a tizennegyedikről, mert a kínai házakban a liftet éjjelre kikapcsolják. Előtte még sietősen megbeszéltük, hogy három nap múlva elkalauzolnak minket a Nagy Falhoz.
Az utolsó busz persze elment. Taxiztunk hát a pekingi éjszakában, potom 30 ¥-ért, ami itteni viszonylatban nyilván olcsónak számított.