2012. június 19., kedd

16.


Hajnalban aztán valami elég rosszra ébredtünk, szinte kísértetiesen egyszerre. Azon kaptuk magunkat, hogy félkómás állapotban a nagyszerű vacsora és a rengeteg sör után, birkózni kezdünk a WC ajtóban, hogy ki menjen be előbb. Aztán sajnos már ébren se nagyon tudtunk megosztozni a WC-n. Szabályosan stafétaszerűen váltottuk egymást egy perc szünet nélkül vagy egy órán keresztül. Szerettünk volna jó korán elindulni vonatjegyet venni, illetve érvényesíteni, és persze az ausztrál követségre újra. Azonban olyan gyengék voltunk, mint az egyhetes kiscica, csak heverésztünk, nem tudtunk kikelni az ágyból, (eltekintve persze az igen kényszerű és gyakori WC-n tartózkodástól). Úgy valamikor kora délután csak kimásztunk valahogy, mert már muszáj volt indulni a jegyirodába, tekintve, hogy 16.30 kor zárt. Nem jutottunk messzire, ugyanis a 20-as buszról már a második megállónál le kellett szállni, mivel Éva erős késztetést érzett, hogy lerókázza az utasokat. Végül is ezen szerencsétlenség réme Peking lakosságának feje fölül elhárult, mert gyalog mentünk.
Betegen heverve a szállodában
Odaérve a Beijing International Hotelbe kiderült, hogy csak kiírás alapján foglalkoznak helyi vonatjegyekkel, a gyakorlatban nem. Letörve távoztunk, át a pályaudvarra, ami hál’ istennek nem pekingi viszonylatban is közel volt. Ott egyik ablaktól a másikhoz zavartak minket, míg végül a pénztárosnők egybehangzó véleménye – miszerint másnap reggelnél előbb úgysem jutunk eredményre – megfutamodásra késztetett minket. Távoztunk hát, persze nem minden baj nélkül, hiszen, mint ismeretes, rá-rászorultunk elég sűrű időközökben egy kis intézményre, melynek papírral való ellátottsága Kínában (éppen a papír hazájában!) fölöttébb kétséges. Végül is aztán sikerült vásárolni egy tekercset ama papírból, melyre oly nagy igény mutatkozott körünkben, így aztán már nem volt baj többet.
Szerencsére hazafelé Éva már egy teljes menetet kibírt a buszon mindenféle affér nélkül. Sajnos az aznap estére tervezett duhajkodás a spanyolokkal érhetően elmaradt, de nem sértődtek meg, talán nagyon macskajajosan néztünk ki. A gyomorfertőzés olyasmi, amin át kell esni egy más baktériumflórával rendelkező országban, hacsak nem akar az ember, sok időt és pénzt pocsékolva, folyamatosan a kajával foglalkozni, és lemondani a kulináris örömökről. Már Egyiptomban megtapasztaltam, hogy bár akkor sok energiát kivesz az emberből, s elrontja egy-két napját, de utána ehet, ami belefér.
Nagyot aludtunk és másnap, mintha elvágták volna a bajunkat, frissen keltünk, zuhanyoztunk, és indultunk a pályaudvarra, hogy barátunkkal, az unokaöcsivel találkozzunk, aki megígérte, hogy kalauzol bennünket. Ha már ott voltunk, megpróbáltunk helyfoglalást szerezni a budapesti MÁV irodában vásárolt Peking-Kanton vonatjegyünkre, de most sem sikerült, még az unokaöcsi segítségével sem. Köztünk szólva, nem csoda, hogy nehezen ment, hiszen amit itthon vettünk, az a töredékébe került még annak a jegyárnak is, amit itt egy kínai fizetne egy hasonló jegyért, arról nem is szólva, amennyibe nekünk kerülne. De ezt nem kötöttük az unokaöcsi orrára, aki megígérte, hogy családját is bevonja az ügybe, s kideríti, milyen módon lehetne elérni, hogy az Állami Vasút elfogadja a jegyünket.
A pályaudvaron unokaöcsivel
Aztán megújult önbizalommal ismét az ausztrál követséget tűztük ki célul, és most, lássatok csodát, azonnal odataláltunk. Megírtuk és beadtuk a folyamodványokat, két nap múlva kellett a válaszért menni. Úgy tűnt, minden sínen van.

Sétálgattunk még egy kicsit a kertvárosban, majd visszatértünk a hotelba és megebédeltünk, mi persze nagyon óvatosan. Sokat beszélgettünk az unokaöcsivel, különös egy fickó volt, sokkal szelídebbnek látszott a többi, általában kissé erőszakos kínainál. Eleinte nehéz volt vele komolyabb dolgokról beszélgetni, és később sem nyílt meg teljesen. Az mindenesetre kiderült, hogy ott volt a Tian-an men téren 1988-ban, s ezt igen furcsállottuk, mert abból, ami eddig kiderül róla, nem látszott politikus alkatnak, általában kerülte is a politikai színezetű témákat. Valószínű azonban, hogy a kínaiak többsége a túlélési ösztön által vezettetve kifejlesztett magában hasonló mimikrit. Megkedveltük az unokaöcsit, talán azért is, mert kínai fogalmak szerint kissé bugyuta lehetett, hiszen a kínaiak az erőszakosságot, a rámenősséget, úgy tűnt, igen sokra tartják, s barátunkból, nagyon úgy látszott, hogy hiányoznak ezek az "erények", kedves és barátságos volt, némi szelídséggel körítve, s ezzel kivívta a rokonszenvünket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése