11.

Persze akiket hiába vártunk a megbeszélt időpontban, azok Yenék voltak. Mindazonáltal elviselhetetlen lett volna a szobában maradni, mikor itt vagyunk Pekingben, ahol a málhahurcoláson kívül még semmi egyéb nem történt velünk.

 

PEKING, angol átírásban BEIJING, kínaiul 北京 kiejtve: PHEJ CSHING. A világ legnépesebb, és harmadik legnagyobb országának a fővárosa, mely ország ugyanakkor a legősibb töretlen államisággal rendelkezik. A Peking szó annyit tesz, hogy Északi Főváros, mivel volt nekik délen is fővárosuk, "Nanking". Peking nyolcszáz éve kisebb megszakításokkal főváros, de a területet már az ősidők óta lakják, hiszen a közelben találták meg a 360.000 éves Sinanthropus pekinensis, azaz a pekingi előember koponyáját. Később, de még mindig elég régen, úgy 3000 éve, a Yan állam fővárosa volt ezen a környéken, de pontos helyét a mai napig homály fedi, pedig a kínaiak mindent megtesznek a felkutatásáért. Ez az őstörténeti időszak nagyon népszerű, még Pekinget is gyakran emlegetik "Yanjing"-ként (Yan fővárosaként). Mivel eléggé északon fekszik, a mongolok, amikor Kínára támadtak, legelőször ezt a területet foglalták el, porig égették az akkori fővárost, s Peking mai helyén 1215-ben megalapították Dadut, a "Hatalmas Fővárost", ami Kubiláj kán alatt fényes székvárossá vált, amint azt Marco Polo révén tudjuk. Pekingnek végül a 3. Ming császár, Yongle  nevezte el 1421-ben.

Kabóca-árus

Egy szó mint száz, nem tarthatott bennünket semmi a hotelban, még húsz elkésett Yen sem, nekivágtunk tehát Pekingnek.

Legelső, igen különös tapasztalatunk egy furcsa hang volt, mely fülhasogató erővel szólt. Mivel éppen egy gyárszerű épület mellett mentünk, Éva rögtön annak tulajdonította a zajt, bár hogy mit gyárthatnak ott – mivel a lárma kissé rendszertelen volt –, ő sem tudta kitalálni. Én azonban már hallottam Görögországban hasonló, bár jóval halkabb hangot, így gyanúmnak hangot adva bizonygatni kezdtem, hogy ez nem lehet más, mint egy különösen nagyméretű kabóca, mely éppen esti koncertjét végzi. Persze Éva a legteljesebb képtelenségnek vélte, hogy ilyen erős hangot egy kis állat ki tudjon adni, s hiába győzködtem példákat hozva a természeti furcsaságokra, meg hogy a bölömbika is lám milyen kicsi madár, s mégis mekkora hangja van, Éva mindaddig nem hitte el, míg saját szemével meg nem győződött róla, amire hamarosan sor került, mivel a kínaiak szerencsehozó háziállatként tartják, kis – kb. 8 cm. átmérőjű – gömbölyű háncskosárkába zárják, és mindenfelé árulják. Sokszor láttuk üzletekben felfüggesztve, ahol érdeklődő pillantásunkra megpöckölgették, hogy cirpelni kezdjen, valamint tanúja voltunk annak is, hogy a gyerekek szitakötőt vadásznak, s utána a háncskalicka nyílásain keresztül bepréselték a szerencsétlen rovart, kíváncsian várva hogy összecsapnak-e az ízeltlábúak, és akkor melyikük lesz az erősebb. Úgyhogy pekingi tartózkodásunkat végig kísérte a kabócák zenéje. Később utánanéztem, és a kabócák hangja elérheti a 120 dB-t is (85 dB  hangnyomás a veszélyességi határ!).

A kabóca

Bebuszoztunk a központba, s mivel ekkor már szörnyen éhesek voltunk, legelőször egy éttermet kerestünk. Angolul senki sem tudott, így az étkezés nem volt teljesen bonyodalommentes. Meglehetősen elképedtek, amikor kiderült, hogy nemcsak hogy nem beszélünk kínaiul, hanem még az írásjeleket sem ismerjük. De ekkor kreatív ötletük támadt, s behívtak minket a konyhába, hogy válasszuk ki, melyik étel tetszik. A konyha modern ételgyártó nagyüzem volt. Rámutogattunk néhány gusztábbnak tetsző ételre, s visszatérvén a helyünkre, izgatottan vártuk az eredményt. Ám az étel helyett a fizetőpincér jött, s nagy megrökönyödésünkre elénk rakta a számlát. Nem akarván kilátástalan kommunikációs bonyodalmakba belemászni, fizettünk, s csak reménykedtünk, hogy az élelmet is hozzák majd, de félelmünk alaptalannak bizonyult. Először azt hittünk, hogy csak mi nézünk ki úgy, mint aki zabálás után azonnal futásra fogja a dolgot, de később tapasztaltuk, hogy egész Pekingben mindenhol következetesen előre kérik a cehhet. Az az alig titkolt reményünk is füstbe ment, hogy csak a vonat étkezőkocsija volt drága, mert itt is hasonló nagyságrendűek voltak az árak.

Aztán végre megjöttek a tálak, s innentől aztán nem volt probléma. Ízek kavalkádja, csípős, édes, savanyú. A pálcikaforgatás is jobban ment már, mint a vonaton, bár azért a vacsora végére elgémberedett a kezünk, miközben a kínaiak eleinte érdeklődő, majd megkönnyebbült pillantással figyelték, hogy azért tudunk mi kulturált kínai módjára enni. No azért annyira mégsem asszimilálódtunk, hogy az étkezési szokások többi elemében is jeleskedjünk, itt ugyanis az emberek, ha valami nem az ínyükre való, mócsing meg egyebek, egyszerűen kiköpik az asztalra.

"Egészséges" kóla

Vacsora után, akárcsak Moszkvában, szükségét éreztük egy kis testmozgásnak, így elhatároztuk, hogy térkép után szabadon nekiindulunk gyalog Peking utcáinak, és megkeressük az olcsó diákszállót, ahol ott vannak a többiek is (mármint útitársaink a vonatról, pl. a spanyolok, a magyar fiúk, és a japánok). Valamint egy kötetlen, spontán séta a legjobb lehetőség egy város megismerésére. A túrára vettünk egy üveg nagyszerű kínai kólát, mely Coca Colának volt álcázva, s minket is megtévesztett, amíg észre nem vettük, hogy a „healthful” jelző díszíti. Hát hogy egészséges volt-e, azt nem tudom, de hogy pocsék volt, az biztos. 

Aztán potom két óra kemény gyaloglás után észrevettük, hogy körülbelül az út ötödét tettük meg. Kiderült, hogy a Peking-térkép, a város nagyságára való tekintettel, sokkal kisebb léptékben készült, mint a szokásos várostérképek. Az a városrész azonban (Chongwen kerület), amerre utunk vitt, igazán érdekes volt. Nem volt éppen "favela", de Peking gazdagabbja biztosan nem itt lakott. A keskeny, de tiszta, szépen leaszfaltozott utcácskák, a földszintes, alacsony házak sok-sok lakóval, a piciny udvarok romos deszkapalánkkal olyan érzést keltettek az emberben, hogy itt minden négyzetmillimétert kihasználnak. Egy udvaron belül több, sokszor akár nyolc-tíz, általában egyszobás lakás volt, melyen gyakran három generáció osztozott. Viszont az átlagos életszínvonalhoz képest meglepően sok helyről vibrált ki a
színes tévé (nyilván "Beijing" márkájú). Itt az egy főre jutó négyzetméterek száma riasztóan csekély, úgyhogy az emberek  igazából az utcán élnek: esznek, isznak, alszanak, játszanak – többféle társasjátékot is láttunk –, a kedves, bölcs, öreg kínaiak a halálra várnak, a háziasszonyok lisztet szitálnak, tésztát gyúrnak, a gyerekek futkároznak, és mindenki nagyon barátságos, köszönnek,  egyesek megkérdezik, honnan jöttünk, de mindenki az egyetlen angol szót ismételgeti, amit általában tud: „hallo”.