12.

Csen-bi készítő

Másnap, augusztus 5-én, már kissé céltudatosabb városnézést terveztünk. Elhatároztuk, hogy biciklit bérelünk, mert gyorsabb is, meg többet is látni, és végtére ez itt az általános közlekedési eszköz. Persze szokásunkhoz híven nem siettük el a dolgot, elbarangoltunk vagy két órát egy kis pekingi piacon, megkóstoltunk egy helyi specialitást, melyet az orrunk előtt készítettek. Neve, ha jól értettük, csen-bi. Egy hatalmas fémplatnin sütöttek egy méretes palacsinta-félét, ráütöttek, s megsütöttek rajta egy tojást, aztán beleraktak valami előre elkészített, összeszáradt lángosszerűséget, aztán elkezdték összehajtogatni és közben megkenték speciális kínai ízű mártásokkal. Az egyiknél fölnéztek, s ránkmordultak, hogy „Hö?”, ha bólintottunk, hogy „Hö!”, azzal a mártással is megkenték. Az volt a csípős. Azután az egész miskulanciát összetekerték, s szalvétában a kezünkbe adták. Tudom, ez így nem hangzik valami jól, de az íze annyira megtetszett nekünk, hogy később többször is ilyet reggeliztünk.

A Chang-an jie a Word Trade Center tetejéről.
Jól látszik, milyen párás a levegő.

Közben ráakadtunk a negyvenemeletes, épp most épülő World Trade Centerre (mellesleg nem volt nehéz, mivel Peking második legmagasabb épülete, s a szobánk ablakából is látszott), ahová elhatároztuk, hogy felmegyünk. Az nem is igen fordult meg a fejünkben, hogy talán nem engednek fel, bíztunk ellenállhatatlan fellépésünkben. Nem is csalódtunk. Szerfölött kedvesek voltak velünk, mintha nem is kérhettünk volna természetesebbet, mint mászkálás-nézelődést egy épülőfélben lévő házban , és végigkísértek minket a már majdnem kész épületen. Persze nem az egészen, mert az évekig tartott volna, de jártunk a huszonhatodikon, ahol már kint voltak a feliratok is az ajtók felett, például a Texaco cégé. Aztán felmentünk a negyvenedikre, (tiszteletünkre bekapcsolták a gyorsliftet is), ahol még nem voltak készen a belsőépítészeti munkálatokkal, aztán meg kimentünk a tetőre, ahol a helikopter-leszálló volt. Felhőkarcolónk a város legfontosabb főútján, a kelet-nyugati irányban húzódó 38 km hosszú, 100 m széles Chang-an jie-n (Csang-an dzsi), azaz a Nyugalom Sugárútján volt, mely ebből a magasságból sem látszott keskenynek. Kétszer négy sáv az autóknak, kétszer két sáv a bicikliknek, és még egy kétsávos szervizút a nyugatra tartó útrész mellett. A járdákról nem is beszélve. A kocsik mindenesetre hangyáknak látszottak, az emberek még annak sem. Közben a kísérőnk hibátlan angolsággal magyarázott, mutogatott mindent. Egészen úrnak éreztük magunkat, szépen meg is köszöntük az idegenvezetést.

Azután végre találtunk egy helyet a hongkongi piacon, ahol bringát bérelhettünk. Felpattantunk rá, és célba vettük a Bei Hei (Északi tenger) parkot, melyet Yenék nagy lelkendezéssel ajánlottak még a vonaton, ez azok között az általuk előírt programok között szerepelt, amit muszáj lesz majd megnéznünk.

A Bei Hei park

 
Útközben megálltunk egy vurstliszerű helyen, ahol szemmel láthatóan nagy volt a csődület. Elhatároztuk, hogy ha már itt vagyunk, bemegyünk, hiszen ahol ennyien vannak, az biztos érdekes hely. Letettük a bringáinkat egy bicikliparkolóban, jegyet váltottunk, és bementünk. Eleinte azt hittük, hogy ez a pekingi vidámpark, bár interaktív játékok nem voltak, ellenben sok olyan, amit csak nézni kellett. Aztán felfedeztünk egy monumentális aranyszínű Buddhát, meg egy dombra épített fehér kőépítményt. Kíváncsiak lévén, felütöttük az egyébként eléggé haszontalan magyar útikönyvet, hogy hol is lehetünk. Hát a Bei Hei parkban voltunk. Bejártuk a parkot, licsit ettünk, megnéztük a pagodát, és pálcikákat vásároltunk. Pagodát mondtam, bár ez  inkább dagoba volt, azaz olyan pagoda, ami egyetlen tömbből áll, és nincsenek emeletei. A neve Bai Ta (Fehér Pagoda),  egy kis szigeten, a Jáde-szigeten magasodik, s ez a park jelképe.  A Jáde-szigetet körülölelő tavacska a Császári Palota környékén található tórendszer része, ami összefügg a várost kusza, szövevényes összevisszaságban behálózó csatornarendszerrel.

A hatalmas Buddha mögött a dagoba.

Valahogy nem igazán értettük, hogy  azonkívül, hogy kellemes sétálgatni, ücsörögni a parkban, miért vannak úgy oda a kínaiak ezért, hiszen a Bei Hei park neve fogalom. Ennek a magyarázata igen összetett.
Először is Kínában a parkoknak kicsit más a funkciója, mint nálunk. Ide tényleg pihenni jönnek az emberek, belépődíjat (persze csak névlegeset) fizetnek, s a város egyéb részeivel ellentétben  a parkokat tényleg rendben tartják, elkerítik, takarítják, gondozzák, igazi díszei ezek a városnak. Másrészt a Bei Hei park egy kicsit más, mint a többi. Tele van – európai ízlés számára giccses – játékokkal, figurákkal, amik mozognak, világítanak, fröcskölnek. A távol-keleti ember lelkében mindig megmarad egy kicsit gyereknek, s ezek a kicsi kínaiak is úgy tudtak örülni egy-egy mozgó sárkánynak, egy emeletes arany Buddhának, egy forgó, háromméteres vízililiomnak, mint a gyerekek.

Lehet még egy magyarázat, de ez inkább a hírét növelheti, mintsem a népszerűségét. Ugyanis az „idegen” kínai császárok pihenőparknak használták a szigetet, és itt állt a Coleridge által Kubla Kánnak emlegetett mongol császár híres palotája, a Xanadu, melyet Marco Polo földi paradicsomnak nevezett.

Hazafelé tekerés közben összefutottunk még Ricsiékkel (velük is a vonaton ismerkedtünk össze),

Érdemes megfigyelni a kiváló minőségű kínai gyékénycipőt a lábamon,
melyből pár nap használat után kikandikál a lábujjam.

akik már két napja, mióta megjöttek, egyfolytában a hazafelé útjukat intézték, ami – tekintve hogy tíz napra jöttek –, elég durvának tűnt. Meglehetősen rémes képet festettek a hazatérésük esélyeiről, lehetőségeiről. Együtt éreztünk velük, de úgy gondoltuk, hogy ez minket nem érint. Mekkorát tévedtünk!  De ez majd csak egy jó hónap múlva derül ki...
Aztán hazabaktattunk egy rövid pihenőre, mert a biciklizés egy kissé megviselt minket ezen az éghajlaton. Lezuhanyoztunk, és pőrén sziesztáztunk az ágyon heverészve, mikor is kopogtattak.