19.

Van-li Császár síremlékének kapuja

Hazafelé útba ejtettük Changlin-et, mely nem volt messze Badaling-tól, ahol a Ming császárok sírjait tekinthettük meg. A tizenhárom Ming császár közül csak az egy Van-li sírját tárták fel, s nyitották meg a látogatók előtt, ám a mintegy 4000 hektáros (!) sírkert is látványosság. A sírokhoz több kilométer hosszú állat- és emberalakokkal szegélyezett utak vezetnek, s az egyes sírokhoz épületek tartoznak, melyek közül nem egy igen híres. Az igazi látnivaló itt mégis a Ting-ling, az előbb említett Van-li császár impozáns földalatti sírkamrája. Maga a sírkamra tíz emelet mélyen fekszik, de mivel irdatlan tömeg hullámzott a császár sírjára kíváncsian, hát a legtöbb amire visszaemlékszem, az a hihetetlenül fojtó, elhasznált, oxigénszegény levegő volt, ami miatt fulladozva csak igen sebtiben néztük meg a kriptákat. Úgy látszott, valahogy a kínai turistalátványosságok nem alkalmasak arra, hogy az ember mélyen átélje a látottak szépségét, szívében elraktározva az otthon szürke mindennapjaira. Ez is bizonyítja, amit már sokszor mondogattam, hogy műemlékek szakszerű megtekintése miatt csak szakemberek utazzanak (vagy persze a mindenre vevő csőcselék), hiszen még sohasem tudtam meg többet a helyszínen az ott látott dologról, mint mondjuk egy jó szakkönyvből, vagy egy ismeretterjesztő filmből, legyen szó a vértesszőlősi előemberről, a piramisokról, vagy éppen a Nagy Falról. Maga a látvány természetesen más, azt semmiféle fotó, film vagy leírás nem adhatja vissza, már ha jó időben és jó helyen van az ember, mert ez egyszerűen nem tervezhető.

A Maoling síremlék bejárata

Például sosem felejtem el, hogy milyen hatást tett rám, mikor egy őszi hajnalon valamiért felriadva igencsak rövid alvásomból, kibámultam a jereváni „Kukuruza” szálló ablakán az éledező forgalmat, az autókürtök lassan minden mást befedő hangját figyelve, s megragadta a tekintetemet egy felhőfoszlány, mely a horizont fölött lebegett, s a különös, háromszög alakú felhődarab lassú mozdulatlansága láttán egyszer csak belém döfött a felismerés, hogy amit bámulok, az nem felhő, hanem az Ararát hegyének párából, s a város szmogos levegőjéből kiemelkedő hófödte csúcsa. Ettől beléborsózott a hátam, s egy kiáltással felébresztettem útitársaimat is, akik rémülten ugrottak ki ágyukból, de aztán hálásan figyelték velem, amint a por és pára egyre följebb kúszva meghódítja a hegy csúcsát. Később megtudtuk, hogy nagy szerencsénk volt, mert az Ararát Jerevánból nagyon ritkán látszik, s akkor is a hajnal fél órájában. Vagy a piramisok akkor tették rám a legnagyobb hatást, amikor Kairó központjából pillantottam meg őket, vagy húsz kilométer távolságból, s ekkor döbbentem rá valódi monumentalitásukra. Addig eszembe se jutott, hogy magasságuk a Gellért-hegyével vetekszik. De mindig lenéztem azt a kultúrsznob nézetet, miszerint a látnivaló a műemlékkel egyenlő. Ami valódi tapasztalat volt ebben a programban, az éppen maga a buszút volt, hogy bepillanthattunk a kínai belföldi turizmus gyönyöreibe, no meg a kis kínaiak elképzelhetetlenül nagy száma a fentebb említett helyeken.

Hömpölygő tömeg a Nagy Falnál

A Selyemégető a Ming síroknál

A Nagy Falnál például akkora volt a tömeg, mintha újra a hunok betörését akarták volna megakadályozni, de ott még betudtuk ezt annak az őrületnek, hogy a hagyomány úgy tartja, aki megmássza a Nagy Falat, az bátor ember. A kínaiak minden ilyennek a kipróbálását, úgy mint Körbenjáró Hang Fala, „világ közepe” vagy Nagy Fal, olyan fontosnak tartják, mint a muszlimok a haddzsot. Ám a Ming síroknál semmiféle játékra, vagy babona beteljesítésére nem nyílt lehetőség, így aztán arra gondoltunk, hogy náluk az ilyen műemléknézési cécó hazafias cselekedetnek minősül, melyet a központi kormányzat inspirál és szubvencionál. De ki tudja?
A Ming síroknál Évát elhagyta az isteni könyörület, mert sietve egy kevésbé műemlék jellegű épületet kezdett keresni, de szerencsére megtalálta. Beruháztunk még fejenként egy-egy valódi dél-kínai halászkalapba, melyet igazán különleges módon két pálmalevélből fontak össze. Délutánra járt már az idő, amikor buszunk letett minket a pályaudvar előtt, ahol elcsigázottan szálltunk fel a 20-asra kis hotelunk felé. Hullafáradtan (és farkaséhesen) dobtuk be, a már szokásosnak mondható sörünket. Itt történt, a szállodánk éttermében még valami érdekes, ami jó példa a kínaiak gyermeki lelkére. Nem szeretünk ide járni enni, mert a kiszolgálók itt valahogy különösen barátságtalanok és kedvetlenek, de esti sörünket rendszeresen itt isszuk meg. Szóval egyszer csak csodálkozva láttam, hogy az a rideg, unott pincérnő, aki idáig egyszerűen kedvetlenül lehajította elénk a sört – már ha egyáltalán kihozta és nem kellett bemenni érte – , az most több társával együtt elmélyülten szemlélget valamit nagy vihogás közepette, és szemmel láthatóan kitűnően szórakoznak valamin. Kezükben legnagyobb megdöbbenésünkre egy olyan tollat fedeztünk fel, amiben mifelénk Dr. Bubó úszkál föl és alá. Nem tudom hogy ebben mi úszkált, de a lányok nagyon élvezték és percekig mindenről elfelejtkezve úszkáltatták és vihorásztak, addig komor arcukat mosoly derítette fel, unottságuk nyomtalanul eltűnt, kedveseknek és vidámnak látszottak. No ennyit ér errefelé egy „bubós” toll.