14.

Már említettük, hogy a Da Bei Hotelt egy kicsit borsosnak találtuk, úgy döntöttünk tehát, hogy megpróbáljuk a Ricsiék által javasolt Qiao Yuan Hotelt, a (diákszállót), s ezzel 40¥-t spórolunk naponta.

      Ha valaki ki akar igazodni az árakban, megjegyzendő, hogy 1$-ért 4.5¥ jár. És itt térnék rá a sajátos kínai pénzrendszer furcsaságaira.

50 FEC jüan

       Mint több szocialista berendezkedésű országban, így Kínában is kétféle pénzeszköz van forgalomban, egy belső használatra szánt, egy pedig a külföldieknek. A külföldiek számára szolgáló fizetőeszköz neve a Foreign Exchange Certificate rövidítéséből „FEC” (tulajdonképpen „FEC yuan”, kiejtve: „efiszi jüan”), váltópénze pedig a „fen”. A saját használatra szánt pénzt „RMB”-nek jelölik, ami a řen-min bi kínai szó pinyin átírásának rövidítése, ami annyit tesz, hogy „népi pénz”. Különös módon ennek két váltópénze van. 1 RMB 10 „csiaót” (közszájon „maó”-t) és 100 „fent” ér, (természetesen 1 maó pedig 10 fent). A ¥-ban írt árak nálam mindig řen-min bi-t jelentenek. Namármost eredetileg úgy tervezhették, hogy a kínaiak csak řen-min bi-vel, a külföldiek pedig csak FEC-vel fizethetnek, ami szörnyen ostoba dolog, hiszen egyetlen vásárlás során megdől az egész. Ha egy külföldi bemegy egy kínai boltba, nyilván FEC-vel fizet és máris a kínai kezébe is került FEC. Ugyanakkor visszaadni már řen-min bi-ben fog, miáltal a külföldi řen-min bi-hez jutott, és máris felborult a rendszer.

50 RMB jüan

      Eredetileg az FEC és a řen-min bi teljesen egyenértékű, amint ezt az FEC hátoldalán kínai és angol nyelven világosan deklarálják is, de mára ebből csak annyi maradt meg, hogy egy közönséges boltban řen-min bi-ben kiírt árat FEC-ben is ki lehet fizetni, persze ugyanabban az összegben. Ám ha valahol FEC-ben van kiírva ár (szállodákban, Friendship Store-okban, szóval külföldieknek szóló helyeken), ott řen-min bi-t elfogadnak ugyan, de csak 20%-kal többet. Hiába háborodik fel az ember, jogorvoslatra nincs lehetőség, mert ilyen helyeken řen-min bi-t elfogadni jogszerűtlen, azaz még örülhetünk is neki, hogy megteszik. A megoldás tehát a fekete váltás, vagyis hivatalos nyelven a valutaüzérkedés.

Évának elege van a pekingi közlekedésből

      Kínában, csakúgy mint a többi konvertibilis fizetőeszközzel nem rendelkező országban, az állampolgárok állandó valutaéhségben szenvednek, és ez megteremti a piacot. Egy dollárért feketén 5.7-6.0 řen-min bi-t adnak, bár egy-egy területen általában egységesítik az árakat.

      Szerencsénk volt ezzel az új hotellel, mert itt nemcsak hogy minden megvolt, mint a Da Beiben (csak valamivel alacsonyabb színvonalon), de egy üzletsor is húzódott végig a hozzá vezető úton, ahol az égvilágon mindenfajta kereskedelemmel foglalkoztak, így valutaüzérkedéssel is.

      Tehát hétfőn elhatároztuk, hogy átköltözünk, ami végül nem bizonyult olyan egyszerű dolognak, mert vagy öt órát vett igénybe. Tempósan összepakoltunk, nem siettünk, mert azt hittük, hogy egyszerűen, egyetlen átszállással odajutunk, csakhogy nem számoltunk a kínai kartográfia és a pekingi tömegközlekedés ellenünk irányuló összeesküvésével, így sok kacskaringót, átkozódást és pihenőt, no meg gyaloglást jelentett ez az átszállás, s mindezt a 20 kilós motyónkkal.

      Mielőtt még valaki puhánysággal vádolna bennünket, egy kicsit el kell térülnöm a pekingi éghajlat irányába.

      Peking az északi szélesség körülbelül azon pontján fekszik, mint Szaloniki, de éghajlata szerint inkább Kamerunhoz áll közelebb. Már az is bőséggel elég lett volna, hogy 40 fok körül járt a hőmérő, de sajnos ez még valami égbekiáltó méretű páratartalommal is párosult. Szabályosan gőzfürdőben éreztük magunkat, (illetve csak én, mert Éva még nem járt ott sosem), amint kiléptünk a légkondicionált szobánkból, rögtön az az érzésünk támadt, mintha egy nagyon súlyos valaki a mellkasunkra ült volna, mindemellett ruháink rögtön lucskosak lettek, mi magunkat pedig állandóan koszosnak éreztük. Az izzadás ezen az éghajlaton mit sem segít, mert a magas páratartalom miatt sokkal lassúbb a párolgás, komoly feladat elé állítva ezzel a szervezet hőháztartását. 

Ez a kimerítő éghajlat azonban láthatóan nem csak a mi kedélyünkre hatott nyomasztólag, hiszen úton-útfélen láttunk testileg-lelkileg megviselt kínait is, férfit, nőt egyaránt, akik az egyébként sem felemelő napi munkájuk nyűgét félretéve ott engedtek az álom jótékony csábításának, ahol éppen voltak, utcán, piacon, járművön. Hiába árultak jégbehűtött üdítőitalokat majd minden sarkon, mert az ember csak néhány másodperc megkönnyebbüléshez juthatott általuk, ám a teljességgel mesterséges italok teljességgel mesterséges íze bent maradt az ember szájában, hogy még kellemetlenebbé tegye a közérzetét.

      Könnyen lehet, hogy ez a meleg és pára nem mindennapos errefelé, és csak a mi tiszteletünkre jelentkezett. Ezt látszott megerősíteni az a tény, hogy a kínaiak is nehezen bírták, bár az sem lehetetlen, hogy ezt a klímát egyszerűen képtelenség megszokni.

      Ez a mértéket nem ismerő páratartalom természetesen kihatott a kimosott ruhák száradási időtartamára is. A Da Beiben két nap alatt sem száradtak meg a ruháink, még a légkondicionált szobában sem. Így hát új otthonunkba érve első dolgunk volt a kipakolás és a teregetés. Ezek után nekiindultunk felderíteni a környéket, és egy vendéglő teraszán össze is futottunk a spanyolokkal, akikkel egész jól összebarátkoztunk a vonaton, lévén, hogy a szomszédaink voltak. Megbeszéltük, hogy másnap este kirúgunk együtt a hámból. Később találtunk egy bicajkölcsönzőt, így biciklire pattantunk és vízumszerzés reményében nekieredtünk az Ausztrál Követségnek. Még itthon Magyarországon, a tervezgetés időszakában elhatároztuk, hogy a végső úticélunk Ausztrália lesz, s ennek megfelelően összegyűjtöttük egy halom ismerős és ismerős ismerősének a címét Sydneyben, de a vízumszerzésről már idő hiányában lemaradtunk.

      Órákig tekertünk, azaz tekeregtünk, mert az Ausztrál Követséget jól eldugták. Végül ráakadtunk egy szupermodern húszemeletes épületre, tizenvalahányadik emeletén (mint később kiderült) egy titkos ausztrál bázissal, amit teljesen véletlenül fedeztünk fel. Ha már idetévedtünk, egy nagyon kedves ausztrál nő pontosan eligazított minket, bár kicsit olyan modorban, mintha hülyékhez beszélne. Valóban lehetett abban valami furcsa, hogy egy nyilvános intézmény helyett, egy gondosan titkoltat találunk. Ám a hölgy segítsége is kárba veszett, úgy tűnt, el vagyunk átkozva, egyszerűen képtelenek voltunk megtalálni a követség hollétét.

      Az történt ugyanis, hogy egy negyedórás tekerés után egy magas épület elé érve – mely mint napokkal később kiderült, az Ausztrál Követségnek is otthont adott – jónak láttuk újfent érdeklődni a követség hollétéről, és az épületből kilépő kedves finn turisták megfelelő határozottsággal el is irányítottak minket a búsba. De ez csak az első csapás volt. Amint teljesen megzavarodva kerekezgettünk Peking utcácskáin, akkora trópusi eső zúdult a nyakunkba a hatórai találkozónkhoz immár elég közel, hogy pillanatok alatt csontig eláztunk. Mi siralmasan festhettünk, ám a kicsi kínaiak nem jöttek zavarba egy kis esőtől. Mintegy varázsütésre előkerültek az egyenesőkabátok, melyet ki tudja hol rejtegettek eddig, és máris csupa kis nejlonemberke taposta a pedált, mivel az esőköpenyük nemcsak őket borította be tetőtől-talpig, hanem a kerékpárt is majdnem.

13.

Yen anyánk érkezett az unokaöccsével. Sajnálkozott, hogy mennyire elkésett előző nap, ajándékot is hozott, Évának egy igazi kínai tűzzománc karkötőt, nekem egy hernyóselyem zsebkendőt. (Biztosan látta gyönyörűséges zsebkendőmet a vonaton, amit időnként ketten is használtunk.) A hernyóselyem zsebkendő sarkában egy undorító kis pandamaci díszlik a XI. Asian World Games vagy valami ilyesmi tiszteletére, amit mostanság rendeznek Pekingben.

Másnap estére meginvitáltak minket egy igazi kínai háztartásban rendezett vacsorára. Örömmel beleegyeztünk, és hat órára beszéltünk meg randevút a Mennyei Béke Kapujánál, melyet a magyar újságolvasó csak Tian-nan-men-ként ismer. Váratlan örömünkre az eleinte áthághatatlannak tűnő nyelvi akadályok szürke felhője oszladozni kezdett, mivel az unokaöcsi – neve kimondhatatlan és megjegyezhetetlen – egyetemista lévén tudott egy kicsit angolul, így hát ezentúl nem ment rá az életünk egy-egy beszélgetésre.

Miután elmentek, fölszedelődzködtünk és lementünk a sarki csehóba vacsorázni. Ez volt az egyik legfantasztikusabb kínai vacsora, bár kissé viszontagságosan indult. Úgy gondoltuk, hogy mint az előző nap, egyszerű dolgunk lesz. Bemegyünk majd a konyhára, csak rámutatunk az ételekre, kihozzák, és kész. Nos nem így történt.

Itt egy kicsit megszakítom a történet fonalát, mert ideje, hogy elmagyarázzak valami furcsaságot a kínai nyelvvel kapcsolatban.

Egyes állítások szerint, ugyan nem egy könnyű nyelv, mégis két év kemény, megfeszített tanulással elsajátítható a kínai. Az írás azonban egészen más tészta. Közel 50 000 írásjel van, bár a köznyelv általában csak kb. 7-8.000 jelet használ, de még a legelemibb mindennapi írásbeli kommunikációhoz is elengedhetetlen vagy 3 000 jel ismerete. Szakértők szerint csaknem tíz év tanulás szükséges a kínai írás kielégítő tudásához.

Ebben az étteremben is, meg a tegnapiban is, amikor látták, hogy nem fogunk szót érteni, térültek-fordultak, és hozták az – egyébként ritkán használt – étlapot. Az embernek ekkor felderül a kommunikációzavartól elsötétült arca, kinyitja az étlapot, és akkor kénytelen szomorúan megállapítani, hogy ebben bizony egy árva latin betű sincs, az egész mintha kínaiul volna.

A fentiek ismeretében eléggé érthetetlennek tűnt számunkra, hogy ha szemmel láthatóan nem bírjuk a kínai nyelvet, akkor miért tartják valószínűnek, hogy az írással majd elboldogulunk, amit köztudomásúan nehezebb elsajátítani. Mint mindennek, ennek is megvan a maga logikus magyarázata.

Kínában négy fő dialektust és számos kisebbet beszélnek, és ezek a különböző nyelvjárások az érthetetlenségig eltérnek egymástól. Az írás azonban (melynek első emlékei négyezer évesek, és ezzel a világ legrégebbi, ma is hivatalosan használt írása) már kétezer éve – mióta jelenlegi formája kialakult – egységes az egész birodalomban. A különféle egyszerűsítéseket, írásreformokat is mind egységesen, központilag hajtották végre, legutoljára úgy harminc éve. Ennek köszönhetően a kínaiakba beidegződött, hogy akivel nem értik egymást, azzal írásbeliséghez folyamodnak, azonkívül kialakult egy egységes gesztusrendszer (például a számokra), hogy alku, vagy más egyszerűbb interakció során ne kelljen az egymást nem értőknek papírhoz, ecsethez folyamodni. Ezek a gesztusok főként az írott jelet utánozzák, néha egyszerűen tenyérre rajzolják őket.

Természetesen csak az olyan helyeken örvendeztették meg az utazót a kínai nyelvű étlappal, ahol a külföldiek nem voltak gyakoriak. Szállodákban, központibb helyen lévő éttermekben, vagy olyan helyeken, ahol sok turista megfordul, nem követték el azt a hibát, ahogy a tanultabb emberek sem, hogy kínaiul nem tudóval elolvastassák az írásukat. Ez olyan, mint amikor a magyar a külföldivel tagoltan, túlartikulálva és kiabálva beszél, mintha süket lenne és nem idegen.

Ebben az étteremben azonban, mihelyt kiderült, hogy a köszönésen kívül bizony nem értünk semmit, máris megjelentek, kicsit megszeppenve, kicsit durcásan az étlappal, teljesen nyilvánvaló volt, hogy életükben még fehér embert nem láttak, legfeljebb csak a tévében. Ekkor még magabiztosak voltunk, azt hittük, tudjuk mi a teendő.

Hosszas magyarázkodás, azaz kézzel-lábbal mutogatás után végre megértették, hogy be szeretnénk menni a konyhába, amit pironkodással és szégyenlős nevetgéléssel fogadtak, halvány lila gőzük sem volt, mit akarhatunk ott, de reméltük, hogy bent majd megértik. Bátran belépve a piciny helyiségbe kiderült, hogy miért szégyenkeznek. Koszos ugyan nem volt, de ha azt mondom szegényes, túl enyhe kifejezést használtam. Szöges ellentéte volt a tegnapi étterem konyhájának. És ez még önmagában nem lett volna baj, de riadtan konstatáltuk, hogy egyetlen készétel sincs, kizárólag nyersanyagok. Apró edényekben mindenféle mártások, nagyobb kondérokban mindenféle nyers húsok és zöldségek. És minden edény és berendezési tárgy szörnyen régi. Most persze mi jöttünk zavarba, határozott, s magabiztos kitartásunk, mellyel a konyhába kívánkoztunk, immár nem tűnt megmagyarázhatónak. Valószínűleg tényleg hülyének látszottunk. Próbáltunk ugyan mutogatni egy-két szimpatikusabb nyersanyagra, hogy mixeljenek valamit, aztán sietve és sokkal kevésbé magabiztosan kiosontunk, vissza a helyünkre, de fogalmunk sem volt, mit fognak hozni.

A számla minden várakozásunkkal ellentétben, – hiszen ez egy rozzant csehó volt, – mindenesetre borsosra sikeredett. Eleinte úgy tűnt, átvágtak, ugyanis kaptunk két tányér (bár jó nagy tányér) rizst, és egy tányér azonosíthatatlan, de finom főtt zöldséget. Azt hittük, mindössze ezzel akarják kiszúrni a szemünket a 30¥-unkért, amikor is kihoztak egy következő tányért, teli valamilyen húsos étellel. Ekkor megnyugodtunk, hogy mégiscsak rendes vacsorát fogunk mi enni, mert ami eddig az asztalon volt, a fél fogunkra sem lett volna elég. Nemsokára azonban újabb tányér érkezett, valami nagyon-nagyon finommal, amiről később kiderítettem – na nem minden áldozat nélkül – hogy jű-szan-řó-szë-nak (鱼香肉丝) hívják. Alig volt időnk élvezni eme remeket – kissé rémülten ugyan, hogy hogy fogjuk már mindezt elfogyasztani –, amikor ismét feltűnt a pincérnő, és aggódó tekintetünktől kísérve hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a tányért is a mi asztalunkra teszi. Ez is rendkívül ízletesnek bizonyult, azonban immár paranoiásan tekintgettünk a konyha kijárata felé, és összerezzentünk, amint a pincérnő kilépett az ajtón, pedig ezt még többször megtette. Csak hordta és hordta a tányérokat, melyek végül már nem is fértek el az asztalon, csak két szintben, egymás hegyén-hátán. Nyilván azt gondolták, hogy ennek a két hülyének kihozzák az egész étlapot, akkor biztos benne lesz az is, amit akarnak.

Ez egy másik "étterem", de a színvonalról azért fogalmat alkothatunk.

Azért úgy érzem, hogy derekasan helyt álltunk, ha nem is ettünk meg mindent, azért szép teljesítmény volt. Persze úgy tettünk, mintha így terveztük volna az egészet, magabiztosságunk visszatért, már csak azért is, mert végül is kedvünkre volt ez a váratlan kaland. Amikor már egy falat sem ment le a torkunkon és szinte az öntudatlanságig ettük magunkat (kíváncsi vagyok ki tudott volna ellenállni ennyi ínycsiklandozó falatnak), sörözgettünk egy kicsit, reméltük a sör majd egy kis rendet tesz odabent. Mindezt jó kínai szokások szerint a szomszéd asztalnál ülők köpködéseitől, böfögéseitől és bámész tekintetétől kísérve.

Ekkor, talán a vacsora happy end-jétől fellelkesülve, botor módon elhatároztam, hogy kitudom annak az ételnek a nevét, amelyik úgy ízlett nekünk. Éva hiába próbált lebeszélni, hogy ezt lehetetlen elmutogatni, görögországi és egyiptomi tapasztalataimra hivatkozva leintettem, így Évának volt alkalma végigélvezni a pincérnő arcára kiülő tanácstalanságot, miközben – Éva szerint egyébiránt valóban meggyőző – pantomim előadásomat figyelte.

A fő probléma igazából az volt, hogy mivel fölöttébb ízlett nekünk az a bizonyos étel, nemcsak hogy utolsó szemig megettük, hanem még ki is mártogattuk, így az azonosítást majdnem lehetetlenné tettük. Ám ekkor nem várt segítség érkezett egy kínai srác személyében, aki sajátos kiejtéssel – melyet meg sem próbálok írásban visszaadni – hozzánk fordult: „Can I help you?”. Mikor megtudta a probléma mikéntjét, azonnal a tettek mezejére lépett, és most már ketten szagolgatták elmélyülten a majdnem tiszta tányért. A pincérnő aztán hamarosan eltűnt a balfenéken, amit nem is bántunk, mert már minden bizodalmunkat az új jövevénybe helyeztük. Nem is csalatkoztunk. Talán mert kitűnő orra volt, vagy valami más okból, de hamarosan közölte velünk vizsgálódása eredményét, és mi szívből megköszöntük neki fáradozását. Boldogan dőltünk hátra, s kortyintottunk utolsókat sörünkből, és immár félelem nélkül tekintettünk a konyhaajtón kilépő pincérnőre. Korán örültünk. Igen, a pincérnő felénk tartott, kezében tányérral, melyben az imént megismert ételt fedeztük fel.

Hát a pincérnő is rájött, mi volt az. Amikor kinyújtott tenyerét láttam, és „vó jüan” (öt jüan) felkiáltását hallottam, lemondtam a magyarázkodásról, és nagyot sóhajtva a zsebembe nyúltam. Hát így került 5¥-ba a jű-szan-řó-szë neve. Aztán végre hazagurultunk és kész csoda, hogy nem voltak lidérces álmaink.

12.

Csen-bi készítő

Másnap, augusztus 5-én, már kissé céltudatosabb városnézést terveztünk. Elhatároztuk, hogy biciklit bérelünk, mert gyorsabb is, meg többet is látni, és végtére ez itt az általános közlekedési eszköz. Persze szokásunkhoz híven nem siettük el a dolgot, elbarangoltunk vagy két órát egy kis pekingi piacon, megkóstoltunk egy helyi specialitást, melyet az orrunk előtt készítettek. Neve, ha jól értettük, csen-bi. Egy hatalmas fémplatnin sütöttek egy méretes palacsinta-félét, ráütöttek, s megsütöttek rajta egy tojást, aztán beleraktak valami előre elkészített, összeszáradt lángosszerűséget, aztán elkezdték összehajtogatni és közben megkenték speciális kínai ízű mártásokkal. Az egyiknél fölnéztek, s ránkmordultak, hogy „Hö?”, ha bólintottunk, hogy „Hö!”, azzal a mártással is megkenték. Az volt a csípős. Azután az egész miskulanciát összetekerték, s szalvétában a kezünkbe adták. Tudom, ez így nem hangzik valami jól, de az íze annyira megtetszett nekünk, hogy később többször is ilyet reggeliztünk.

A Chang-an jie a Word Trade Center tetejéről.
Jól látszik, milyen párás a levegő.

Közben ráakadtunk a negyvenemeletes, épp most épülő World Trade Centerre (mellesleg nem volt nehéz, mivel Peking második legmagasabb épülete, s a szobánk ablakából is látszott), ahová elhatároztuk, hogy felmegyünk. Az nem is igen fordult meg a fejünkben, hogy talán nem engednek fel, bíztunk ellenállhatatlan fellépésünkben. Nem is csalódtunk. Szerfölött kedvesek voltak velünk, mintha nem is kérhettünk volna természetesebbet, mint mászkálás-nézelődést egy épülőfélben lévő házban , és végigkísértek minket a már majdnem kész épületen. Persze nem az egészen, mert az évekig tartott volna, de jártunk a huszonhatodikon, ahol már kint voltak a feliratok is az ajtók felett, például a Texaco cégé. Aztán felmentünk a negyvenedikre, (tiszteletünkre bekapcsolták a gyorsliftet is), ahol még nem voltak készen a belsőépítészeti munkálatokkal, aztán meg kimentünk a tetőre, ahol a helikopter-leszálló volt. Felhőkarcolónk a város legfontosabb főútján, a kelet-nyugati irányban húzódó 38 km hosszú, 100 m széles Chang-an jie-n (Csang-an dzsi), azaz a Nyugalom Sugárútján volt, mely ebből a magasságból sem látszott keskenynek. Kétszer négy sáv az autóknak, kétszer két sáv a bicikliknek, és még egy kétsávos szervizút a nyugatra tartó útrész mellett. A járdákról nem is beszélve. A kocsik mindenesetre hangyáknak látszottak, az emberek még annak sem. Közben a kísérőnk hibátlan angolsággal magyarázott, mutogatott mindent. Egészen úrnak éreztük magunkat, szépen meg is köszöntük az idegenvezetést.

Azután végre találtunk egy helyet a hongkongi piacon, ahol bringát bérelhettünk. Felpattantunk rá, és célba vettük a Bei Hei (Északi tenger) parkot, melyet Yenék nagy lelkendezéssel ajánlottak még a vonaton, ez azok között az általuk előírt programok között szerepelt, amit muszáj lesz majd megnéznünk.

A Bei Hei park

 
Útközben megálltunk egy vurstliszerű helyen, ahol szemmel láthatóan nagy volt a csődület. Elhatároztuk, hogy ha már itt vagyunk, bemegyünk, hiszen ahol ennyien vannak, az biztos érdekes hely. Letettük a bringáinkat egy bicikliparkolóban, jegyet váltottunk, és bementünk. Eleinte azt hittük, hogy ez a pekingi vidámpark, bár interaktív játékok nem voltak, ellenben sok olyan, amit csak nézni kellett. Aztán felfedeztünk egy monumentális aranyszínű Buddhát, meg egy dombra épített fehér kőépítményt. Kíváncsiak lévén, felütöttük az egyébként eléggé haszontalan magyar útikönyvet, hogy hol is lehetünk. Hát a Bei Hei parkban voltunk. Bejártuk a parkot, licsit ettünk, megnéztük a pagodát, és pálcikákat vásároltunk. Pagodát mondtam, bár ez  inkább dagoba volt, azaz olyan pagoda, ami egyetlen tömbből áll, és nincsenek emeletei. A neve Bai Ta (Fehér Pagoda),  egy kis szigeten, a Jáde-szigeten magasodik, s ez a park jelképe.  A Jáde-szigetet körülölelő tavacska a Császári Palota környékén található tórendszer része, ami összefügg a várost kusza, szövevényes összevisszaságban behálózó csatornarendszerrel.

A hatalmas Buddha mögött a dagoba.

Valahogy nem igazán értettük, hogy  azonkívül, hogy kellemes sétálgatni, ücsörögni a parkban, miért vannak úgy oda a kínaiak ezért, hiszen a Bei Hei park neve fogalom. Ennek a magyarázata igen összetett.
Először is Kínában a parkoknak kicsit más a funkciója, mint nálunk. Ide tényleg pihenni jönnek az emberek, belépődíjat (persze csak névlegeset) fizetnek, s a város egyéb részeivel ellentétben  a parkokat tényleg rendben tartják, elkerítik, takarítják, gondozzák, igazi díszei ezek a városnak. Másrészt a Bei Hei park egy kicsit más, mint a többi. Tele van – európai ízlés számára giccses – játékokkal, figurákkal, amik mozognak, világítanak, fröcskölnek. A távol-keleti ember lelkében mindig megmarad egy kicsit gyereknek, s ezek a kicsi kínaiak is úgy tudtak örülni egy-egy mozgó sárkánynak, egy emeletes arany Buddhának, egy forgó, háromméteres vízililiomnak, mint a gyerekek.

Lehet még egy magyarázat, de ez inkább a hírét növelheti, mintsem a népszerűségét. Ugyanis az „idegen” kínai császárok pihenőparknak használták a szigetet, és itt állt a Coleridge által Kubla Kánnak emlegetett mongol császár híres palotája, a Xanadu, melyet Marco Polo földi paradicsomnak nevezett.

Hazafelé tekerés közben összefutottunk még Ricsiékkel (velük is a vonaton ismerkedtünk össze),

Érdemes megfigyelni a kiváló minőségű kínai gyékénycipőt a lábamon,
melyből pár nap használat után kikandikál a lábujjam.

akik már két napja, mióta megjöttek, egyfolytában a hazafelé útjukat intézték, ami – tekintve hogy tíz napra jöttek –, elég durvának tűnt. Meglehetősen rémes képet festettek a hazatérésük esélyeiről, lehetőségeiről. Együtt éreztünk velük, de úgy gondoltuk, hogy ez minket nem érint. Mekkorát tévedtünk!  De ez majd csak egy jó hónap múlva derül ki...
Aztán hazabaktattunk egy rövid pihenőre, mert a biciklizés egy kissé megviselt minket ezen az éghajlaton. Lezuhanyoztunk, és pőrén sziesztáztunk az ágyon heverészve, mikor is kopogtattak.

11.

Persze akiket hiába vártunk a megbeszélt időpontban, azok Yenék voltak. Mindazonáltal elviselhetetlen lett volna a szobában maradni, mikor itt vagyunk Pekingben, ahol a málhahurcoláson kívül még semmi egyéb nem történt velünk.

 

PEKING, angol átírásban BEIJING, kínaiul 北京 kiejtve: PHEJ CSHING. A világ legnépesebb, és harmadik legnagyobb országának a fővárosa, mely ország ugyanakkor a legősibb töretlen államisággal rendelkezik. A Peking szó annyit tesz, hogy Északi Főváros, mivel volt nekik délen is fővárosuk, "Nanking". Peking nyolcszáz éve kisebb megszakításokkal főváros, de a területet már az ősidők óta lakják, hiszen a közelben találták meg a 360.000 éves Sinanthropus pekinensis, azaz a pekingi előember koponyáját. Később, de még mindig elég régen, úgy 3000 éve, a Yan állam fővárosa volt ezen a környéken, de pontos helyét a mai napig homály fedi, pedig a kínaiak mindent megtesznek a felkutatásáért. Ez az őstörténeti időszak nagyon népszerű, még Pekinget is gyakran emlegetik "Yanjing"-ként (Yan fővárosaként). Mivel eléggé északon fekszik, a mongolok, amikor Kínára támadtak, legelőször ezt a területet foglalták el, porig égették az akkori fővárost, s Peking mai helyén 1215-ben megalapították Dadut, a "Hatalmas Fővárost", ami Kubiláj kán alatt fényes székvárossá vált, amint azt Marco Polo révén tudjuk. Pekingnek végül a 3. Ming császár, Yongle  nevezte el 1421-ben.

Kabóca-árus

Egy szó mint száz, nem tarthatott bennünket semmi a hotelban, még húsz elkésett Yen sem, nekivágtunk tehát Pekingnek.

Legelső, igen különös tapasztalatunk egy furcsa hang volt, mely fülhasogató erővel szólt. Mivel éppen egy gyárszerű épület mellett mentünk, Éva rögtön annak tulajdonította a zajt, bár hogy mit gyárthatnak ott – mivel a lárma kissé rendszertelen volt –, ő sem tudta kitalálni. Én azonban már hallottam Görögországban hasonló, bár jóval halkabb hangot, így gyanúmnak hangot adva bizonygatni kezdtem, hogy ez nem lehet más, mint egy különösen nagyméretű kabóca, mely éppen esti koncertjét végzi. Persze Éva a legteljesebb képtelenségnek vélte, hogy ilyen erős hangot egy kis állat ki tudjon adni, s hiába győzködtem példákat hozva a természeti furcsaságokra, meg hogy a bölömbika is lám milyen kicsi madár, s mégis mekkora hangja van, Éva mindaddig nem hitte el, míg saját szemével meg nem győződött róla, amire hamarosan sor került, mivel a kínaiak szerencsehozó háziállatként tartják, kis – kb. 8 cm. átmérőjű – gömbölyű háncskosárkába zárják, és mindenfelé árulják. Sokszor láttuk üzletekben felfüggesztve, ahol érdeklődő pillantásunkra megpöckölgették, hogy cirpelni kezdjen, valamint tanúja voltunk annak is, hogy a gyerekek szitakötőt vadásznak, s utána a háncskalicka nyílásain keresztül bepréselték a szerencsétlen rovart, kíváncsian várva hogy összecsapnak-e az ízeltlábúak, és akkor melyikük lesz az erősebb. Úgyhogy pekingi tartózkodásunkat végig kísérte a kabócák zenéje. Később utánanéztem, és a kabócák hangja elérheti a 120 dB-t is (85 dB  hangnyomás a veszélyességi határ!).

A kabóca

Bebuszoztunk a központba, s mivel ekkor már szörnyen éhesek voltunk, legelőször egy éttermet kerestünk. Angolul senki sem tudott, így az étkezés nem volt teljesen bonyodalommentes. Meglehetősen elképedtek, amikor kiderült, hogy nemcsak hogy nem beszélünk kínaiul, hanem még az írásjeleket sem ismerjük. De ekkor kreatív ötletük támadt, s behívtak minket a konyhába, hogy válasszuk ki, melyik étel tetszik. A konyha modern ételgyártó nagyüzem volt. Rámutogattunk néhány gusztábbnak tetsző ételre, s visszatérvén a helyünkre, izgatottan vártuk az eredményt. Ám az étel helyett a fizetőpincér jött, s nagy megrökönyödésünkre elénk rakta a számlát. Nem akarván kilátástalan kommunikációs bonyodalmakba belemászni, fizettünk, s csak reménykedtünk, hogy az élelmet is hozzák majd, de félelmünk alaptalannak bizonyult. Először azt hittünk, hogy csak mi nézünk ki úgy, mint aki zabálás után azonnal futásra fogja a dolgot, de később tapasztaltuk, hogy egész Pekingben mindenhol következetesen előre kérik a cehhet. Az az alig titkolt reményünk is füstbe ment, hogy csak a vonat étkezőkocsija volt drága, mert itt is hasonló nagyságrendűek voltak az árak.

Aztán végre megjöttek a tálak, s innentől aztán nem volt probléma. Ízek kavalkádja, csípős, édes, savanyú. A pálcikaforgatás is jobban ment már, mint a vonaton, bár azért a vacsora végére elgémberedett a kezünk, miközben a kínaiak eleinte érdeklődő, majd megkönnyebbült pillantással figyelték, hogy azért tudunk mi kulturált kínai módjára enni. No azért annyira mégsem asszimilálódtunk, hogy az étkezési szokások többi elemében is jeleskedjünk, itt ugyanis az emberek, ha valami nem az ínyükre való, mócsing meg egyebek, egyszerűen kiköpik az asztalra.

"Egészséges" kóla

Vacsora után, akárcsak Moszkvában, szükségét éreztük egy kis testmozgásnak, így elhatároztuk, hogy térkép után szabadon nekiindulunk gyalog Peking utcáinak, és megkeressük az olcsó diákszállót, ahol ott vannak a többiek is (mármint útitársaink a vonatról, pl. a spanyolok, a magyar fiúk, és a japánok). Valamint egy kötetlen, spontán séta a legjobb lehetőség egy város megismerésére. A túrára vettünk egy üveg nagyszerű kínai kólát, mely Coca Colának volt álcázva, s minket is megtévesztett, amíg észre nem vettük, hogy a „healthful” jelző díszíti. Hát hogy egészséges volt-e, azt nem tudom, de hogy pocsék volt, az biztos. 

Aztán potom két óra kemény gyaloglás után észrevettük, hogy körülbelül az út ötödét tettük meg. Kiderült, hogy a Peking-térkép, a város nagyságára való tekintettel, sokkal kisebb léptékben készült, mint a szokásos várostérképek. Az a városrész azonban (Chongwen kerület), amerre utunk vitt, igazán érdekes volt. Nem volt éppen "favela", de Peking gazdagabbja biztosan nem itt lakott. A keskeny, de tiszta, szépen leaszfaltozott utcácskák, a földszintes, alacsony házak sok-sok lakóval, a piciny udvarok romos deszkapalánkkal olyan érzést keltettek az emberben, hogy itt minden négyzetmillimétert kihasználnak. Egy udvaron belül több, sokszor akár nyolc-tíz, általában egyszobás lakás volt, melyen gyakran három generáció osztozott. Viszont az átlagos életszínvonalhoz képest meglepően sok helyről vibrált ki a
színes tévé (nyilván "Beijing" márkájú). Itt az egy főre jutó négyzetméterek száma riasztóan csekély, úgyhogy az emberek  igazából az utcán élnek: esznek, isznak, alszanak, játszanak – többféle társasjátékot is láttunk –, a kedves, bölcs, öreg kínaiak a halálra várnak, a háziasszonyok lisztet szitálnak, tésztát gyúrnak, a gyerekek futkároznak, és mindenki nagyon barátságos, köszönnek,  egyesek megkérdezik, honnan jöttünk, de mindenki az egyetlen angol szót ismételgeti, amit általában tud: „hallo”.

10.

Várakozás Yenre a pályaudvar előtt

      Pekingbe való megérkezésünk nem nélkülözött némi kalandos elemet. Egyelőre nem sejtettük, mi célja van velünk „Maminak”, de megadóan kullogtunk utána a pályaudvar forgatagában, azzal a könnyebbséggel, hogy a Yenék bérelte hordár kocsijára valahogy sikerült a mi holminkat is fölpasszírozni. Annyi vigaszt találtunk azonban, hogy „Papi” ugyanolyan tanácstalanul bandukolt a határozott és céltudatos Yen nyomában. Mikor kiértünk a pályaudvar elé, egy alkalmasnak látszó helyen nagy, hegyszerű képződményt sikerítettünk a csomagokból, és valami különös, szellemi képességeinket meghaladó okból hosszas várakozásba kezdtünk. „Papi” és „Mami” összevissza rohangáltak, mint a mérgezett egér, és pakolgatták ide-oda a csomagokat, néha eltűntek, ilyenkor Yen mindig odavetette az egyetlen magyar szót, amit megtanult: „pillanatö”.

      A várakozás közben persze nem unatkoztam, forgattam a fejem, nyújtogattam a nyakam, a levegőt szaglásztam, próbáltam minél többet magamba szívni a hely, Kína fővárosának légköréből. Sajnos az a kis zug, ahol álltunk, csak egy romos vendéglőre engedett pillantást, és rothadt zöldségek bűze elegyedett a magasztos légkörbe, úgyhogy a kép kissé csalóka volt, de fantáziámat segítségül hívva remekül kiegészítettem a látottakat. Nehezen tudom leírni, hogy milyen érzés öntött el ekkor. Hirtelen távolra került a perc problémája, a szálláskeresés, pénzváltás nyűge, s valahogy más léptékben kezdtem szemlélődni. Megérintett a távolság és idegenség varázsa, talán mert összes utazásom közül itt jelentkezett legmarkánsabban a kultúrák közötti különbség. Valami furcsa elfogódottság vett rajtam erőt, úgy éreztem magam, mint egy parányi paca egy hatalmas fehér papiroson, itt mindennek és mindenkinek helye volt, láthatóan minden működött, egyedül én álltam ott valahogy oda nem illően, betolakodóan, ahogy belegondoltam, hogy itt vagyok egy ősi kultúra központjában, vagy tízezer kilométerre otthonomtól, egy teljesen idegen közegben. Aztán az lüktetett a fejemben, hogy igen, hát sikerült ide is eljutnom, itt vagyok. A torkom elszorult ezektől az érzésektől, és örültem, hogy senkivel sem kell beszélgetnem e pillanatban. Nem volt ismeretlen ez a fajta meghatottság, ugyanezt éreztem, amikor a Nílust megpillantottam egy kairói taxi hátsó ülésén.

      A pályaudvari cécó eltartott vagy egy órát, s akkor kiderült, hogy Yen is afféle olcsó hotelban akar megszállni, mint amit nekünk ajánlott még a vonaton, s nem a pekingi rokonaihoz megy. Ez a hihetetlen pazarlás, amit megengedni látszott magának, lenyűgözött bennünket, mert természetesen azt gondoltuk, hogy értünk teszi. Szóval a sok "pillanatö" után – már akkor egy kissé rezignáltan – elindultunk a sokat ígérő olcsó szállás felé, saját málhánkon kívül Yen plusz három csomagjával. „Papit” valamiért a pályaudvaron hagytuk a többi csomaggal, későbbi sorsáról nincs is tudomásunk, bár egyszer még találkoztunk vele, de ne vágjunk az események elébe. Nekiindultunk hát, s rövid gyaloglás után egy tömött buszmegállóban folytattuk a már jól megszokott ácsorgást. A rengeteg emberből azt a következtetést vontam le, hogy a busz hamarosan jön, de ez a budapesti logika itt csődöt mondott. Végül aztán jött is egy busz, de hogy ez nem a miénk, már csak elindulás után derült ki, és természetesen mi már a buszon voltunk, úgyhogy a következő megálló után volt alkalmunk újabb távgyaloglással egybekötött súlyemelésre, visszavánszorogtunk egy buszmegállónyit, s megleltük végre a mi buszunkat. A kényelmes buszút után, ahol csak három embert passzíroztam össze a mázsányi csomagokkal, hiszen akkora tömeg volt, hogy a csomagok megálltak a levegőben, váratlanul ismét gyalogolni kellett, hiszen a hotel (enyhén fellengzős ezt a szót használni) valahol a mellékutcák sűrűjében volt, jó messze a buszok járta főúttól. Megpróbáltatásaink természetesen nem értek véget ilyen könnyedén, ugyanis hely nem volt, de a „hotel” egyébként sem fogadott külföldieket. Ezután ismét egy kis séta következett. Kis csapatunkat  ebben a pillanatban úgy kell elképzelni, hogy az én hátamon a hosszú tartózkodásra megtömött csővázas, s két kezemben Yen egy-egy piszoknehéz bőröndje, Éván a saját hátizsákja, egyik kezében az elemózsiás zacskónk, Yen pedig a legkönnyebb, legkisebb bőrönddel. Yen ekkor valószínűleg belátta, hogy ez a csillagtúra nem szerepelhetett legdédelgetettebb álmaink között, úgyhogy felbérelt egy arra tekerő öreg kínai kulit – akinek mellesleg olyan feje volt, mint egy taoista bölcsnek – hogy szállítmányozza a cuccunkat egy másik remek helyre.

A "jó" fejű kuli

      Szóval ezután középtávú futás következett a öreg kínai kuli bicaja után. Az új „hotel” udvarán – ahol természetesen megint csak nem volt hely – spontán népgyűlés verődött össze, kínai mértékben valószínűleg mindennapos, de számunkra riasztóan nagy. A szónok Yen anyánk volt, aki hosszú előadást tartott valamiről, amiből csak néhány röpke, számunkra odavetett szót értettünk: „cutojja, nyisi cutojja”. A népgyűlés kuriózumai azonban mi voltunk. Ráérősen nézegettek minket, érezhetően rólunk beszélgettek, sorsunkat tárgyalták, éppen csak meg nem tapogattak, hogy miből is vagyunk, a gyerekek meg produkálták magukat és röhögtek.

      Azt hiszem itt az ideje, hogy fényt derítsek a már többször említett, általunk egész kínai tartózkodásunk alatt, kínaiul drágá-nak tartott szó, a cutojja eredetére. Sajnos mindez számunkra már csak több hónappal később, itthon derült ki, méghozzá úgy, hogy amikor egy barátunknak meséltük történeteinket, megjegyezte, hogy a drága szó németül is hasonló: zu teuer, nicht zu teuer. Ekkor esett le nekünk, hogy Yen, aki németül gagyarászott valamelyest, végig "saját németül" beszélt hozzánk, ami nekünk persze annyi volt, mintha kínaiul beszélt volna.  Ám ami még komikusabb, hogy mi a cutojjá-t kínai szóként használtuk egész utazásunk alatt, sőt több külföldit is meggyőztünk ennek a szónak hasznos voltáról.

Kudarcsorozatunk után elegünk lett a sportteljesítményekből, s föladtunk eredeti elképzeléseinkből. Így lett az olcsó szállásból 100 ¥-os hotel, de a Da Bei szálló legalább közel volt.

Kilátás a szobánkból, a háttérben a 40 emeletes World Trade Center (a pekingi).

Közösen átélt viszontagságaink jogán Yen is velünk jött, ám csak vendégünkként, s mint ilyen, azonnal bevette magát a fürdőszobába, ahol sikerült is jó háromnegyed óra alatt lezuhanyoznia. Ezalatt mi centis retekkel, és ragadva a tíznapos mosdatlanságtól, fejünket a kezünkbe hajtva, magunkba roskadva, fürdőszoba után epekedve, a sors igazságtalanságától sújtva, szótlanul ücsörögtünk az ágyon egymás mellett. Aztán végre kijött, és ekkor mosolyogva telefonálni kezdett, felhívta többek között „Papit”, aki ezalatt nyilván már hazaért, hogy jöjjön érte és szállítmányozza el csomagostul. Aztán elintézett még egy-két telefont, közben megteázott, szóval otthon érezte magát, de mindezt haláli nyugalommal és természetességgel. Aztán úgy másfél óra múlva távozott Papuskával, aki frissen és üdén – szőrtelen lábán drapp sortban – belibegett, hogy újabb málházásba kezdjen a tonnányi csomagokkal. Indulás előtt azonban még megpendítették, hogy remek ötletnek tartanák, ha most azon nyomban velük mennénk enni. Bármennyire is éhesek voltunk, hál’ istennek sikerült velük megértetni, hogy mérföldekről bűzlünk, és életünket áldoznánk egy jó tusolásért, így egy 5 órai randevút beszéltünk meg a szálló halljában.

9.

Csangcsun állomása.
A háttérben látható gőzmozdony egyáltalán nem kiállítási tárgy.

A Bajkál-tó után útirányunk az eddigi tartós keleti irányból délkeletire változott, egészen Harbin állomásig.
Harbin a nyugati hosszúság 127°-án fekszik, úgy Szöullal egy vonalban. Harbin Kína 10. legnagyobb, meglehetősen új városa, (akkoriban még száz éves sem volt), a vasútvonal orosz építői alapították. A forradalom után az orosz emigránsok nagy számban telepedtek le Harbinban, s ezzel a világ Oroszországon kívüli legnépesebb orosz települése.

Harbin után újra fordult a vonat, most délnyugatra, és nagyjából Peking irányába. Ez a „kis” kitérő kelet felé azért szükségeltetett, hogy kikerüljük Mongóliát, mivel a legtöbb nyugatinak vízumra lett volna szüksége az ottani átutazáshoz. Nekünk ugyan nem kellett vízum, de az oroszok szemében ebből a szempontból nyugatinak minősültünk, s nem adtak el jegyet a mongóliai vonalra. A klímaváltozás is nagyon jól érzékelhető volt, ahogy mentünk egyre délebbre, egyre párásabb, egyre elviselhetetlenebb lett a levegő.

A Liao-folyó, Liaonting tartomány legnagyobb folyója.
A vonat Csangcsun és Senyang között több km hosszan haladt mellette.

Augusztus 3-án délben, hosszas és türelmetlen várakozás után, mivel  a szovjet oldalon az általában ürességtől tátongó étkezőkocsi a határ után állandóan tele volt, kisebb vagyonkáért megkóstolhattuk a kínai konyha remekeit. Fokhagymarügyet, uborkát és speciálisan pirított csirkét ettünk, természetesen rizzsel. A pálcikaforgatás művészete ugyan még nem volt a vérünkben, de mindent megettünk egy szemig.

A vonatút végére nagyon összebarátkoztunk útitársainkkal, ami később némi viszontagsághoz is vezetett. Azt hiszem, a dolog úgy kezdődött, hogy első kínai ebédünk után vásároltunk egy kétliteres, szörnyűséges üdítőt Csangcsun állomáson, s éppen visszatértünk kicsiny otthonunkba, ahol elkezdtem számolni, mennyi pénzünk is maradt. A kínai asszony nézte, nézte, aztán minden átmenet nélkül kiáltozni és hadonászni kezdett, majd a szívbajt hozta ránk. Az üdítős üvegre mutogatott, meg a pénzre és engem meg elkezdett rángatni kifelé a fülkéből. Nagy sokára esett le nekünk, hogy ezzel a támadással azt akarta közölni, hogy minket átvertek, s egy üdítő nem kerül 30 jüanba. Aztán megmagyaráztuk neki, hogy ebből ebédeltünk is, de még akkor sem békélt meg, egyfolytában azt hajtogatta, hogy „cutojja, cutojja”. Nagyon szívére vette, hogy költekeztünk, úgyhogy nekiállt, és olcsó szálláshelyek címeit kezdte kibogarászni nekünk noteszéből, bizonygatva, hogy ezek csak 7 jüanba kerülnek naponta és fejenként. 

Éva, "Mami" és "Papi"

Azután címeket cseréltünk, ekkor derült ki, hogy ők nem is egy pár, és hogy az asszony férje az NSZK-ban (a betűszó két hónappal később jelentőségét veszti) dolgozik, s pont nála volt látogatóban. Addig magunk között csak "Maminak" és "Papinak" hívtuk őket, Yen anyáskodó természete miatt, s ez az elnevezés rajtuk is ragadt. Yennek nagyon tetszett sűrű szőrzetem, ugyanis akkoriban tisztességes méretű szakállam volt. Mármost köztudomású, hogy a mongoloid rasszhoz tartozóknak igen gyér szőrzetük van, és csak egy egész élet kemény munkájával tudnak valamiféle fátyolszerű szakállat nevelni. A szakáll tehát számukra a kor és a bölcsesség jele. Többször előfordult, hogy Kínában megjegyzéseket tettek a szakállamra, és mindig pozitív értelemben. Ám nemcsak arcszőrzetemmel vívtam ki Yen tetszését. Előfordult, hogy jelenlétében cseréltem pólót, minthogy ugye közös „hálószobánk” volt, s egy pólócsere miatt nem akaródzott kivándorolni a WC-re. Yen, amikor meglátta mellkasi szőrzetemet, valóságos gyönyörgörcsben fetrengett, s olyan boldog visongást csapott, ami egy majomcsapatnak is becsületére vált volna, amitől én persze borzasztó zavarba jöttem, s azután mellőztem a sztriptíz-bemutatókat.

Vonatunk végig becsületesen tartotta azt a kétórás késést, amivel elindult, ám a mi MÁV-hoz szokott lelkünknek ez is nagyon megható volt. Kora délelőtt befutottunk Pekingbe, s egy ideig bőven akadt tennivalónk a pakolással meg a csomagolással. Yen ragaszkodott hozzá, hogy gardírozzon minket, pedig mi igazából szívesebben mentünk volna a többiekkel a diákszállóba, de semmilyen jó kifogás nem jutott eszünkbe, megsérteni meg nem akartuk, végtére is nagyon kedves volt. Így hát Yen védőszárnyai alatt pillantottuk meg első kínai úticélunkat, Pekinget.

8.

Zabajkalszk, a szovjet-kínai határ

Úgy egy nappal Ulan-Ude után átjutottunk a határon, ami persze korántsem volt egyszerű dolog. A szovjet részre érve először azt mondták, hogy mindenki üljön be a kupéba, csomagjait pakolja elvágólag a felső ágyra, ő maga meg üljön az alsóra. Azt éppen nem mondták, hogy vigyázzülésben üljünk, hátratett kézzel, de érezhető volt, hogy nem bánnák. Ezután három katona, akinek a hátán az AK47-es gépkarabély tekintélyt parancsolóan zörgött, végigvonult a vagonon, s a legkisebb zugba is benéztek, még a folyosó alatti ágyneműtároló rekeszeket is végigkutatták. Majd jött egy szovjet tiszt és összeszedte, igen, jól írom, ÖSSZESZEDTE az útleveleinket. Aztán azt mondták, hogy „Гуляйте два часов!” (Guljájtye dvá csaszov! / Sétáljatok két órát!), amit úgy értelmeztünk, hogy a vonat most itt várakozik két órát (talán valami újabb különös vizsgálat miatt), így le lehet szállni, sőt tanácsos, vagy egyenesen kötelező. Zavartan le is szálltunk, ám ekkor lepődtünk meg csak igazán, mert a vonat hirtelen kihúzott az állomásról. 

Éva és a reggelenkénti törölköző-teregetés

Mondanom sem kell, ez volt az első eset, hogy fényképezőgép nélkül szálltam le a vonatról, s ami még súlyosabb, hogy az összes pénzünk is a vonaton maradt. A többi útitárssal együtt találgatásokba bocsátkoztunk, vajon mi fog történni most velünk. Az általános vélemény az volt, hogy a holminkat, pénzünket ellopják, az útleveleinket máris elvették, s mivel már úgyis ott vagyunk Szibériában, elvisznek egy munkatáborba, ott úgyse lesz szükségünk se fényképezőgépre, se útlevélre. Én valójában attól féltem, hogy közben átkutatják a csomagokat, és valóban meglovasítanak egy-kétszáz dollárt, vagy megtalálják a csempészárut.
De senki sem piszkált a csomagjainkhoz, és másfél-két óra múlva – amikor újra átrakták "keskenyvágányra" – visszatért a szerelvény. Minden megvolt hiánytalanul.
Ekkor jött a vámvizsgálat. A csempészáru, egy ócska törölközőkből hevenyészve összevarrt csomag, ott lapult hátizsákom mélyén, s megvolt vagy 5 kg. Ha megráztam, szörnyen csörgött, zörgött, s igazán kíváncsivá tette az embert, hogy mi is lehet, de a hangja arról azért megnyugtatott, hogy nem kábítószer. Aztán ahogy forgattam, a varrás mentén egyszerre csak kibujt egy kis szarvacska, mert hát ez volt a magyarázat, valamiféle zergeszarv, vagy agancs volt a csomagban. Útitársaink, akiknek a holmijai vagy egy mázsát (vagy még többet) tettek ki, szemmel láthatóan tartottak ettől a vámvizsgálattól. Nekik is volt egy ugyanilyen törölközőkbe varrt "zergeszarvas" csempészárujuk. Hogy a tíz közül melyik bőröndjükben, azt viszont még mi sem tudtuk, mert mintha malmoztak volna a csomagokkal, már a határ előtt három órával rendkívül izgatottan pakolgatták ide-oda, sehogy sem érezték biztonságban a szajrét.
A vámosnő, egy vékony, aszott, de jól konzerváltnak tűnő teremtés, aki az első látszat ellenére kemény volt, mint az acélpenge, a biztonság kedvéért vagy három csomagot is kinyittatott velük, de hát mindet ő sem nézhette át, ha még aznap végezni akart. Hál’istennek nem talált náluk semmi terhelőt. Minket meg egyszerűen levegőnek nézett, mintha ott sem lettünk volna. Így hát lassan, de biztosan túljutottunk a vám- és útlevélvizsgálaton, és az okmányainkat is visszakaptuk. 
Úgy tűnt, búcsút mondhatunk Szibériának. Mint később kiderült, jól tette a kisöreg, hogy áthozta hozzánk a zergeszarvait, mert a szomszéd vagonban volt egy kis kínai, aki lebukott vele, s tőle mindent elkoboztak, és súlyos pénzbüntetésre számíthatott. Sikeres csempészés esetére a megbízónk 100 jüant ígért nekünk. Először nem is értettük, hogy érhet ennyit egypár vacak agancs, ám később valaki elmesélte, hogy ebből gyógyszer lesz, mégpedig nem is akármilyen. Az ősi kínai receptek szerint a legjobb afrodiziákum készíthető belőle.
Másnap reggel a kisöreg ébresztett, jött a csomagjáért, és hozta a 100 jüant. Azonkívül hozott még ajándékba egy gyönyörű szantálfa legyezőt is. Még olyan álmos voltam, hogy a kötelező udvarias visszautasítást is elfelejtettem, így nyilvánvalóan „arcot vesztettem” egy – udvariasság tekintetében a hagyományokhoz ragaszkodó – kínai előtt. 

Az ajándék-legyező

No, ott hagytam el a történet fonalát, hogy kemény négy órás várakozás után – amíg a szovjet  határátléptető bürokrácia malmai őrölgettek – végre végleg elhagytuk a „birodalmat”, és sikeresen megindultunk Kína felé. 
Erősen érezhető volt a különbség. A kínai határőrök és vámosok gyorsak, és céltudatosak voltak. Egészségügyi és vámnyilatkozatot kellett kitölteni, de negyed óra múlva már leszállhattunk a vonatról. Bementünk a waiting room-ba pénzt váltani és vásárolni. A hosszú idő után borzasztóan jól esett a sör, még ha nem is volt kellőképpen behűtve. A turistákhoz való hozzáállás is érezhetően megváltozott, az eddigi "na jó, ha muszáj, nézz körül, de ne csinálj semmi zűrt" attitűdöt felváltotta a "fizesd meg, és kapsz valamit, ha nem is azt, amit szeretnél". Egyelőre tetszett a változás.
 
A vonatutunkban bekövetkezett igazi nagy fejlődés az étkezőkocsi volt, egyrészt, mert a kukacos tejföl után végre ízletes eledelt ehetett az ember, másrészt viszont 2-3 rubel helyett 5 dollárba került a kaja (több, mint a tízszeresébe). Nem is mertük rögtön kipróbálni, elsősorban azért, mert tájékozatlanok lévén az árakban, csak 10 dollárt váltottunk be, mivel eddig mindenki azt mondta, hogy Kína milyen olcsó. Másodsorban pedig Yenék, akik nemcsak hogy nagyon spórolósak voltak, de másnak sem engedték szórni a pénzét, hevesen tiltakoztak az ellen, hogy ott együnk, egyre hajtogatták, hogy "cutojja, cutojja", amely szóról a szövegösszefüggésből arra következtettünk, hogy drágát jelent (úgy mellesleg nem is tévedtünk olyan nagyot, de ez egy másik történet).  Így hát kénytelenek voltunk megszökni tőlük, de csak egy sör erejéig ültünk be. Másnap aztán – pénzkészletünk gyarapodván a kisöreg száz jüanjával –, megejtettük az első igazi kínai étkezést is. 
Akkoriban még elég nagy ritkaság volt Magyarországon a kínai étterem, ha jól emlékszem Budapesten, a Fő utcában a Kacsa étterem volt az egyetlen ilyen hely. Persze már kipróbáltuk korábban, de meg sem közelítette az igazi kínai ízeket, bár az akkori viszonyok között elég egzotikusnak számított. Az azóta gombamód szaporodó kínai éttermek már közelebb állnak az eredetihez, de azért mindenkit megnyugtatok, ha Kínába megy, nyugodtan számíthat különleges, nálunk sehol sem tapasztalható kulináris élményekre.

---